A fél gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy rettegtem közösségbe járni, mert a csoporttársaim, osztálytársaim rendszeresen gúnyt űztek belőlem. Kinevettek, kicsúfoltak, nevetség tárgyává tettek. Nem volt egy igaz barátom sem, mert mindenki félt velem barátkozni, nehogy belőlük is célpont legyen.

Most biztos azt hiszitek, valami ufó lehettem, hogy így bántak velem. Pedig ez nem igaz. Most már tudom. De akkor én is utáltam tükörbe nézni, mert elhittem mindazt, amit mondtak rólam. Sőt egyenesen rettegtem a tükröződő felületektől.
Az öltözőbe vagy igyekeztem a leghamarabb bejutni, hogy átöltözzek, mire a többiek bejöttek, vagy már akkor öltöztem át kapkodva, mikor már kimentek, magamra vonva ezzel a tanár haragját, és a büntetést. Pedig ezeknek is hála, abszolút nem lehetett panaszom az alakomra, én mégis csak azt hallottam meg, amit az osztálytársaim sutyorogtak a fülembe.

Elkezdtem éheztetni magam, és eldugdostam az ételt, hogy ne vegye észre anya, hogy nem ettem, mert tudtam, hogy aggódna miatta. Az iskolában is elbújtam a lépcsőházban a kajaszünetekben. Ha éhes voltam, inkább ittam egy kis vízet, csak hogy elnyomjam az ingert. Ám arra nem gondoltam, hogy ez milyen kedvezőtlen hatással lehet majd a szervezetemre. Egyre több alkalommal lettem rosszul, szédültem, fekete-fehér karikák táncoltak a szemem előtt, a hajam kifakult, a bőröm sápadt lett. Nem lettem szebb, sőt, úgy festettem, mint egy élőhalott.
Ráadásul a piszkálódások sem szűntek meg, hanem megszaporodtak, olyan szinten, hogy egy nap nem bírtam tovább, s szünetben felmentem az iskola tetejére, hogy levessem magam onnan. Képtelen voltam ebben az állapotban tovább élni, s fogalmam sem volt, hogy léphetnék ki másképp az ördögi körből, ami lassan elnyelt.

Így álltam ott az élet és halál peremén, sírva, gyászolva a gyerekkorom, ami nem volt, a jelenem, ami rosszabb, mint a halál, ahova terveztem menekülni, és a jövőm, amim sohasem lehet, mert azt is elvették tőlem. Sirattam a családom, a jelenlegit és a jövendőbelit, amit elképzeltem magamnak, s amitől szintén megfosztottak.

Pedig volt egy fiú a másik osztályból, aki tetszett, sőt szerettem, de tudtam, sosem lenne esélyem nála.

Ő volt az egyik legnépszerűbb fiú a gimiben, magas volt, jóképű és angyali mosolya volt. De sosem volt esélyem beszélni sem vele, mert a többiek elzártak tőle, mondván, "egy ilyen csúnyaság mit akarhat tőle".

Így vették el tőlem a szerelmet is.

Sirattam az életet, amit szerettem volna élni, és amit nem sikerült elérnem, akárhogy is próbálkoztam.

Így álltam ott egy ideig, észre sem véve, hogy telik az idő, míg becsöngettek, s az udvar kezdett kiürülni. Lassan eljött az én időm is. Nem akartam senki mást bántani, így megvártam, hogy mindenki visszatérjen a termekbe.

Pont mikor újra felálltam a peremre, egy hangot hallottam meg magam mögött.

- Szia T/N! Már nagyon kerestelek! Féltem valami butaságra készülsz, és ahogy látom igazam volt - mondta Felix, a fiú, akibe bele voltam esve. Most pedig  itt állt velem szemben, s azt állította, hogy engem keresett.

Nem tudtam elhinni.

- Menj el, kérlek - nyögtem ki fájdalmasan, mert szívem szerint azt szerettem volna, ha marad, de a kisördög a fülembe azt súgta a többiek hangján megint, hogy úgy sincs esélyem.

- Elmegyek, ha lejössz onnan, és velem jössz te is.

- Nem lehet...

- Miért nem? Ne mond nekem, hogy bevetted azt a sok butaságot, amit a többiek mondtak. Nincs egy épkézláb tükröd, hogy belenézz?

- De van, hisz pont ez a baj, én is azt látom, amit mondtak.

- Nem drága, az a baj, hogy te CSAK azt látod, amit mondtak. Akkor most elmondom én mit látok.
Egy gyönyörű fiatal lányt, aki csodálatos, aki még a halál peremén is másokra gondolt - igen itt voltam és hallottam mindent, akiktől elbúcsúztál, magamat is beleértve, ami megtisztelő. Sőt, azt is tudom, azért nem ugrottál még le a szünet alatt, mert akkor is azon aggódtál, nehogy más is megsérüljön. Mert egy csoda vagy, aki nem csak kívül, de belül is gyönyörű. Gyönyörű a tested, bár egy kicsit túl vékony, de ezen majd segítünk, mikor eljössz velem ebédelni, gyönyörű a szemed, mikor ábrándozol, szinte látni benne az egész univerzumot, gyönyörű a mosolyod, azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatod, de ígérem teszek róla, ezentúl többet mutogasd. És gyönyörű a lelked is, bár most kicsit sebzett, de teszek róla, hogy minél hamarabb begyógyuljon.

-EZ NEM IGAZ - kiálltottam rá, mert nem mertem elhinni, amit mondott.

- De igaz, és meg is mutatom neked, hogy mennyire, csak gyere le onnan, ide hozzám.

S bár az agyam azt súgta, nem lehet, a szívemben ott pislákolt még a remény, ami most lángra kapott, s elárasztotta a testemet.
Elgyengülve a belső harctól estem össze zokogva, miután visszaléptem a peremről. Rázkódó testemet egyszercsak meleg karok ölelték körbe, s egy mély hang azt suttogta a fülembe:

- Az én szememben tökéletes vagy, soha ne kételkedj magadban! Itt vagyok, sss, nyugodj meg! Innentől már más lesz. Ott leszek melletted, ígérem. Nem engedem, hogy ezentúl bárki bántson. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott rád találnom. De mostmár itt maradok melletted.

Zokogásom mély, kellemes hangjára elcsendesedet, s már csak halk hüppögésem hallatszott néha, ahogy próbáltam rendszerezni a légzésemet.

Felix a hajamat simogatta nyugtatólag, bensőmben újra és újra kiváltva azt a kellemes melegséget.

- Nem értem, mit akarsz tőlem - néztem rá még mindig hitetlenkedve.

- Téged akarlak T/N, még mindig nem érted? Csakis téged!

- De miért? Én egy csúf senki vagyok...

- EZ NEM IGAZ! - csattant fel Felix mérgesen, majd kissé halkabban folytatta - hát még mindig nem érted? Akkor addig fogom mondogatni, míg el nem hiszed. T/N tökéletes vagy, csodálatos vagy, gyönyörű vagy, és ezt addig és annyiszor fogom elismételni amíg el nem hiszed.
Hidd el nekem, te egy csoda vagy!

Egy évvel később

Felix a kezemet fogva lépett be az osztályba, s húzott le maga mellé a padba, hogy odahúzva egy puszit adjon a homlokomra.

Immár egy éve vagyunk együtt, s egy éve annak, hogy lehozott a tetőről. Még néha vannak kétségeim magammal kapcsolatban, de mint ahogy megígérte, nap mint nap, többször is emlékeztet arra, hogy neki mennyire csodálatos vagyok, s ez nekem pont elég.

A gyógyulásomhoz hozzájárult, kijártuk az igazgatónál, hogy osztályt válthassak, így kikerültem a mérgező közegből, illetve kerestem szaksegítséget, ahova Felix rendszeresen elkísért. Végig támogatott a gyógyulásom folyamatában és mikor csüggedtem, csak megölelt és újra és újra a fülembe súgta, addig míg megint elhittem:

Egy csoda vagy!
Gyönyörű vagy!
Az én szememben tökéletes vagy,
soha ne kételkedj magadban!
Csodálatos vagy!

Epilogus

Évekkel később az oltárnál állva, újra megígérte, mindazt, amit aznap, mikor megmentette az életemet, s mindennap emlékeztetett arra, mennyire szeret, s mennyire csodálatosnak tart.

Amikor pedig megszületett első gyermekünk, akit meghatottan tartott karjaiban, megcsókolt, és ismét szemembe  mondta:

T/N csodálatos vagy!
Szeretlek!

Vége
🌌