Sohasem gondoltam volna, hogy a záróvizsgára kapott feladatom fenekestül felforgatja majd az életemet.

Az írás mindig központi szerepet játszott az életemben. A nagymamám naplója, édesanyám könyvei, gyerekkori gyenge vers-írás próbálkozásaim, amik az évek folyamán sokat fejlődtek, míg a területi versenyen első helyezettként végeztem.

Élveztem az írást. Minden érzést, ami tombolt bennem, minden bánatot és örömöt sorokba önthettem, míg a testem felszabadult, és a lelkem megkönnyebbült és megnyugodott.

Ezért is döntöttem úgy, hogy ezen a vonalon tanulok tovább.

És hogy jutottam el a dalszövegekig? Egyszerű a válasz. Mert imádtam a zenét.

Különösen a koreai pop-ot. Sok bandát követtem figyelemmel, és egyaránt zseniális szöveggel rendelkeztek a dalaik. Nem üres fecsegés volt. Mondanivalója volt minden egyes sornak.

Különösen az ATEEZ munkája tetszett a legjobban. Egyszerűen zseniálisak ezek a srácok.

Ezért is kaptam sokkot, mikor kiderült, hogy elfogadták a pályázatom, és a vizsgamunkámon az ATEEZ kapitányával, Hongjoong-gal fogok együtt dolgozni.

Az a férfi egy istenadta tehetség. És most ő lesz a mentorom? Hogy fogom ezt túlélni? Magamat ismerve, vagy leégetem magam, vagy meg se fogok tudni szólalni.

De nem volt mit tenni. A jegyek már lefoglalva, a bőröndöm bepakolva, hajnalban pedig már úton leszek Szöul felé.

Egy fárasztó, és hosszú repülő út után landoltunk Koreában. A kijáratnál egy fekete kisbusz előtt őszhajú koreai férfi állt. Kezében egy táblát tartott, rajta pedig a nevem virított nagy betűkkel.

- 안녕하세요! - hajoltam meg illendően - T/N vagyok, a tábla szerint rám tetszik várni.

- Üdvözlöm kisasszony nálunk! Elkérhetem a csomagját?

Miután a bőröndöm bekerült a csomagtartó mélyére, én magam is beszálltam a járműbe. Meglepetésemre nyolc csillogó szempárral néztem farkasszemet. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Csak álltam ott a küszöbön, félig kint, félig bent.

Tudtam, hogy találkozunk majd, de arra nem voltam felkészülve, hogy ilyen gyorsan.

- Hello - nyújtotta a kezét a leader - Hongjoong vagyok, az ATEEZ kapitánya.

Megilletődve nyújtottam én is a karom felé. Ám abban a pillanatban, hogy elengedtem a kocsi oldalát, megindultam kifelé a levegőben.

Mint egy lassított felvételen, láttam magamat ahogy becsapódom a betonba, de valaki elkapott, s visszahúzott az autó belsejébe.

A lendülettől Hongjoong hanyatt fekve terült el a mögötte lévő Yunho-n, én pedig követve az irányt a kapitányon landoltam.

Nem tudnám megmondani hirtelen melyikünk volt a pirosabb. Mindenesetre ennél kínosabb bemutatkozást nem is álmodhattam volna.

- Sajnálom, az én hibám! - másztam le a lehető leggyorsabban a fiúkról.

- Semmi gond, lényeg, hogy nem esett bajod! - mondta a leader, mikor visszanyerte a hangját - Örülök a találkozásnak kedves T/N! Már nagyon vártunk.

- Hálás vagyok a lehetőségért.

- Biztos nagyon fáradt vagy a hosszú út után - mondta Seonghwa - Menjünk haza, ott majd folytatjuk a bemutatkozást.

- Igazán nem szükséges, én már.... Várjunk csak! Azt mondtad, haza? Mármint hozzátok?

- Igen. A projekt végéig nálunk fogsz lakni. Nem tudtad?

- Nem, ezt nem tudtam. Azt hittem, holnapig nem is találkozunk.

- Ez neked gondot okoz? - kérdezte San.

- Nem, semmi baj. Csak meglepett.

- Akkor induljunk! - adta ki a végső utasítást Hongjoong.

Egy jó óra volt az út. Tényleg elfáradtam a repülés alatt, s a szemeim le-lecsukódtak, de valahogy azért sikerült ébren maradnom.

Ámulva csodáltam meg Szöul gyönyörűségét. A város maga is lüktetett, mint egy remekül megkomponált zenemű. A forgalom ritmusa, a környezet hangjai, a fények villanása lassan egy dallammá formálódott.

Késztetést éreztem, hogy mindezt papírra vigyem, de jobb híján a mobilomba kezdtem el bepötyögni a gondolataimat.

Annyira belemerültem, észre sem vettem a kíváncsi szempárt, amely végig engem figyelt, csak, hogy épp elkapta a tekintetét, mikor Wooyoung felkiáltott:

- Megérkeztünk!

Egy szép, tágas lakásba vezetett a banda.

Lakosztályszerű volt az egész. Egy kisebb közösségi tér volt középen, nappali helységnek néztem, egy L alakú kanapéval, kis asztallal, a falon egy tv-vel. Mellette egy pulttal elválasztott kis konyha nyílt.

Két oldalra nyíltak a szobák. Nem voltak nagyok. Csupán egy kétszemélyes ágy, egy íróasztal, egy beépített szekrény kapott helyet. Illetve minden szobához tartozott egy privát fürdőszoba, zuhanyfülkével, mosdókagylóval, és WC-vel ellátva. Így gyakorlatilag, bár együtt éltek, mégis mindenkinek meg volt a privát helye.

Más lehetőséget nem látva, gondolom a nappali lesz egy hónapig az otthonom. Már le akartam pakolni, mikor Hongjoong elkapta a karom, és visszatartott.

- Gyere, megmutatom, hol fogsz aludni.

És az egyik szoba felé vezetett. Belépve felismertem a tárgyakat a live-okból. Ez a saját szobája.

Kihúzott egy matracot az ágya alól.

- A bátyám ezen szokott aludni, mikor nálam van. Te alhatsz az ágyon, én el leszek ezen is - mondta.

Elsőnek kissé meglepődtem, hogy egy szobában leszünk, aztán persze már az járt a fejemben, hogy mégse túrhatom ki a saját ágyából, amit meg is mondtam neki.

- Nem probléma, most úgysem alszom sokat, mert rengeteg a munka - hárította el nyomban az aggodalmaimat - sokáig dolgozom, és ugye most itt van még a közös projekt is...

- Te jó ég, bele sem gondoltam, hogy ez neked plusz munka lesz! - éreztem rögtön lelkiismeretfurdalást, hogy miattam még kevesebb ideje lesz pihenni. Ezt nem hagyhatom!

- Azt hiszem, ez mégsem túl jó ötlet volt - folytattam - Talán jobb lenne, ha elmennék. Nem szeretném, ha miattam kimerülnél.

- Ne, maradj kérlek! Valami azt súgja, hogy nekem is segít majd, ha együtt dolgozunk.

- Biztos?

- Igen.

- Rendben. Egy feltétellel. Minden nap maximum éjfélig maradhatsz fent. Nem szeretném, ha túlhajtanád magad.

Láttam, hogy meglepődött egy pillanatra, de aztán szája mosolyra görbült, és a kisujját adta:

- Rendben, megígérem.

Én is mosolyogva fogadtam el a kezét, és aztán már nyugodtabb szívvel, kezdtem el kipakolni a szekrény azon részébe, amit nekem szabadított fel.

Az időeltolódás, az út, és a sok újdonság tökéletesen leszívta minden energiámat. Gondoltam, azzal senkinek sem ártok, ha egy pillanatra lehúnyom a szemem.

... És mire a gondolat végére értem, már aludtam is.

Hongjoong

A vacsora előtt visszamentem a szobámba, hogy szóljak T/N-nek, hogy tartson velünk.

Ám a lány békésen aludt az ágyamban. Haja elterült a párnámon, karjait fázósan összehúzta maga előtt, és lábait is felhúzta, mint egy csecsemő. Nagyon ki lehetett merülve, ha arra sem volt ereje, hogy a takarót magára húzza.

Mellélépve óvatosan ráhúztam a takarót, lekapcsoltam a lámpát, és visszamentem a többiekhez a nappaliba.

- T/N? - kérdezte Yunho.

- Alszik - válaszoltam, miközben magamhoz vettem egy tányér ételt én is.

- Ti mit gondoltok T/N-ről? - kérdezte San.

- Kedves lánynak tűnik, már várom, hogy jobban megismerjük - válaszolta Mingi.

- Kicsit meg volt szeppenve, mikor meglátott minket a kocsiban. Szerintetek Atiny? - kérdezte Yeosang.

- Szerintem az. Tudta, hogy keveset alszom. Megígértette velem, hogy éjfél után nem dolgozom, különben hazamegy - válaszoltam szórakozottan.

- Éreztem, hogy szimpatikus lesz a lány! - mondta Seonghwa is, aki szintén mindig sokat aggódott amiatt, hogy nem pihenek eleget. Nem mintha vele nem fordulna elő, hogy tovább fent van a kelleténél. De legidősebbként mindig is jobban aggódott értünk, mint magáért.

- Már az is árulkodó volt, ahogy majdnem kiesett a kocsiból, mikor Hyung a kezét nyújtotta felé - nevetgélt Woo jókedvűen.

Nos igen, az elég meglepő volt, reflexszerűen kaptam utána, és rántottam vissza. De nem számoltam a lendülettel, aminek az a zavarba ejtő kép lett a vége.

- Legalább Hongjoong közelebbről is megismerkedett vele - macerált a maknae.

De az nevet, aki utoljára nevet:

- Ha befejezted, akkor Woo-val eltakaríthatsz vacsora után, ha ennyire szétvet az energia benneteket.

- Ne már!! - tiltakoztak, ám a többiek - velem együtt - gyors visszavonulót fújtak.

A szobába érve, halkan bekapcsoltam a gépemet, és felraktam a fejhallgatót, hogy ne zavarjam a lány nyugalmát.

Megnyitottam a jelenlegi dal fájlját, s elkezdtem finomítani, kijavítani. Pár óra múlva láttam, hogy tíz perc múlva éjfélt üt az óra, így elmentettem a munkám, s kikapcsoltam a gépet, hogy szavamat megtartva én is lefeküdjek.

Csendben megvetettem a matracon az ágyneműt magamnak, és egy gyors zuhany után bebújtam a paplan alá, hogy hosszú idő után végre kipihenjem magam.

T/N

Reggel frissen főtt kávé illata csábított ki az ágyból.

Hongjoong már nem volt a szobában. A fekhelye viszont bevetetlenül arról árulkodott, hogy most végre rendesen aludt ő is.

Gyors beágyaztam mindkettőnknek, majd mivel este nem sikerült, gyors lezuhanyoztam, és átöltöztem. Egy enyhe sminket dobtam az arcomra, és nekiindultam megkeresni az isteni illatok forrását.

A konyhában Mingi sürgölődött. A többieknek nyoma sem volt.

- Jó reggelt - köszöntem a magas srácnak.

- Neked is. Jól aludtál?

- Mint, akit leütöttek - válaszoltam vigyorogva, mire ő is felnevetett.

- Hol vannak a többiek? - kérdeztem kíváncsian.

- Egy részük még alszik, Seonghwa, San és Wooyoung már a táncteremben próbál, Hongjoong pedig bement a stúdióba. Azt mondta, csak valamit meg kell néznie, ebédre itt lesz. Délután pedig közös próbánk van.

- Értem.

- Te tudod már, hogy mikor fogtok a dalodon dolgozni?

- Már elkezdtem. Meg nem is akarom teljesen leterhelni a kapitányotokat, így amíg csak tudok, haladok magamtól, és csak akkor kérem a segítségét, ha nagyon elakadok.

- Biztos jó lesz - kaptam egy bátorító mosolyt a rappertől.

- Remélem - válaszoltam visszamosolyogva.

Ám két hetet eltöltve velük már teljesen más véleményen voltam.

Két héttel később

Délután velük tartottam a próbára, ahol kicsit közelebbről beletekinthettem a dalok mögötti összetett munkálatokba.

Ahogy elnéztem őket, hirtelen elbizonytalanodtam, mit is keresek én itt?!
Profik voltak. Hongjoong ahogy navigálta a csapatot, mint egy igazi kapitány a legénységét. Gördülékenyen folyt a munka.

Én abszolút nem illettem a képbe.

Nevetségesnek tűnt a tény, hogy pont velem dolgozik és ír meg egy dalt, amiből később ő semmit nem profitál.

Fojtogatni kezdett a szoba, így halkan kilopóztam, s elhagyva az épületet, útnak imdultam, magam sem tudtam merre, csak mennem kellett, mert úgy éreztem megfojt odabent a bizonytalanság.

Róttam az utcákat, míg egy nagy térhez nem értem, ahol éreztem újra a tegnapi lüktetést, és újra jöttek a gondolatok...

Gyorsan előkaptam a jegyzetfüzetet a táskámból, s elkezdtem írni. Próbáltam javítgatni a szövegen, de nem tetszett sehogysem. Üres volt az egész, Valami lényeges hiányzott belőle. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az.

Teljesen elvesztem a magam világában.

Észre sem vettem, hogy eltelt az idő, míg be nem sötétedett. Fogalmam sem volt, hol vagyok, és hogy jutok vissza.

Ezt megint ügyesen megcsináltad T/N! - ostoroztam magam az ostobaságom miatt.

Lesz, ami lesz alapon, elindultam a nekem legszimpatikusabb irányba, remélve, hogy felismerek majd valamit és visszatalálok a stúdióba.

Eközben...

Hongjoong

Elég jól haladtunk ma a munkával. Rég ment már ennyire olajozottan minden, s sikerült felvenni egy dalt elsőre. Mintha T/N jelenléte szerencsét hozott volna.

Elégedetten mosolyogva vettem le a fejemről a fejhallgatót, s fordultam hátra a lányhoz, hogy megkérdezzem tőle, hogy tetszett neki... Ám meglepetésemre nem ült a helyén. Először azt hittem, csak elszaladt mosdóba, vagy inni... De mikor egy jó félóra múlva sem került elő, kezdtem aggódni. Vajon hova lett? Miért ment el?

- Jobban oda kellett volna figyelnem rá. Teljesen belemerültem a munkába, még azt sem vettem észre, hogy elment.

- Nem a te hibád, biztos hamarosan előkerül - nyugtatott Seonghwa.

Ám egy óra múlva már ő sem volt nyugodt.

A cég elküldött egy csapatot, hogy nézzenek szét a környéken.

Ám egy újabb óra múlva sem volt eredmény.

Nem bírtam tovább a fenekemen ülni. El kezdtem öltözködni. A többiek nem kérdeztek semmit, csak követték a példámat.

- 8 makes 1 team! - mondták, mikor rájuk néztem.

Így nekiindultunk. Az biztos, hogy az épületet elhagyta, mert a bejárat felett, még felvette a kamera.

Odakint négy felé váltunk, párosával négy felé kezdtük keresni.

A város központ felé indultam Seonghwa-val.

A kastély előtti téren is körbejártunk, lassan, hátha kiszúrjuk a tömegben.

Nem jártunk sikerrel. Viszont az egyik padon ismerős tárgyat fedeztem fel.

A lány jegyzetfüzete volt az.

- Itt járt! - mutattam meg barátomnak a felfedezésem.

- De merre mehetett tovább?

Ha vissza akart jutni, arra kellett elindulnia, amerről jöttünk, de mivel nem találkoztunk vele, valószínűleg eltévedt, és másfelé indult el.

Szóltunk a többieknek is, akik autóba ülve gyorsan utolértek minket.

Már nagyon sötét volt, és bár Szöul nem egy Harlem, azért egy lánynak, főleg egy külföldi lánynak nem jó ötlet ilyenkor kint mászkálni.

A lehető leghamarabb meg kell találnunk T/N-t.

Beleolvasgattam a füzetbe, hátha segít nekünk, merre induljunk.

Csodálkozva láttam, hogy milyen sokat haladt a szöveggel, de azt is ki tudtam olvasni belőle, hogy nem elégedett vele. Sok helyen volt belejavítva, átfirkálva.

Az utolsó oldalon, csak annyit írt,

Mit keresek én itt??

Akkor jöttem rá, hogy nem igazán figyeltem rá rendesen az elmúlt két hétben.

A kívülről mindig mosolygós, barátságos lány odabent tejesen szét volt esve.

Csak találjuk meg! Esküszöm, többet fogok segíteni neki!

Már három órája kerestük, bár a menedzser nem örült neki, én viszont hajthatatlan voltam. Felelősnek éreztem magam.

Végül végső próbálkozásként a folyó felé vettem az irányt, a többiek pedig követtek.

És ott, a híd lábánál ülve, megláttam az ismerős alakot. Vörösre sírt szemekkel, rázkódó vállakkal zokogott kétségbeesetten.

Megkönnyebbülve rohantam oda hozzá, s egy  szó nélkül zártam a karjaimba.

Teljesen át volt fagyva. Lekaptam a kabátom és ráterítettem, a fiúk pedig követték a példámat. Körbebugyoláltuk a szipogó lányt.

Mingi közben hívta a sofőrünket s útbaigazította, hol talál meg minket.

Egy bő harminc perccel később pedig már a nappaliban ültünk a kanapén.

T/N egy nagy halom takaró alatt még mindig szipogott. De a színe sokkal jobb volt már. Talán megúszta a tüdőgyulladást...

- Miért mentél el egyedül T/N? - kérdeztem aggódva a lánytól.

- Sajnálom. Nem akartam bonyodalmat okozni nektek. Csak hirtelen úgy éreztem megfulladok. Egyszerűen elmenekültem. Abba bele sem gondoltam, hogy eltévedhetek, és nem találok vissza. Nem gondolkoztam. Kérlek ne haragudjatok! - mondta könnyes szemekkel.

- Dehogy haragszunk. Csak rettenetesen aggódtunk - válaszolt neki Sannie.

- De miért érezted rosszul magad? És miért nem szóltál? - tette fel az engem is foglalkoztató kérdést Mingi.

Közben Wooyoung egy tányér meleg levest tett le a lány elé az asztalra.

- Épp nagyon el voltatok foglalva - kerülte ki az első kérdést.

- Hagyjuk, had egyen. Túl sokat volt kint a hidegben - szólt közbe Seonghwa.

- Rendben. Elhalasztjuk a beszélgetést. A legfontosabb most, hogy ne legyél beteg. De később beszélünk még róla! - mondtam.

A többiek is hoztak egy tányér ételt maguknak, s megvacsoráztunk. Ezután mind elvonultak aludni. Kettesben maradtunk.

- Elárulod nekem most, hogy csak ketten vagyunk, mi történt a stúdióban? Odafelé még nem volt semmi baj. Így ott kellett valaminek történnie... Megbántottunk? Nem figyeltem eléggé oda rád az elmúlt két hétben, ugye? Sajnálom...

- Nem!! - szólt közbe - Dehogy is, nem a te, vagy a ti hibátok. Csupán rájöttem, hogy áltatom magam. Sohasem leszek fele olyan jó sem, mint te. És ez rosszul érintett, hisz erre tettem fel eddig az életem. Csupán muszáj volt szabadulnom az érzéstől, hogy nem vagyok elég. Próbáltam írni a téren, de végül még a füzetem is elhagytam. Az egész eddigi munkám kárba ment...

- Ez az? - nyújtottam felé a talált kincset.

- De hogyan? - nézett rám csodálkozva.

- Valaki azt akarta, hogy megtaláljam, és így téged is. De nem értem miért gondolod, hogy amit írtál, az rossz? Elolvastam, és nekem kifejezetten tetszik. Még egy jó dallam is beugrott róla, ami tökéletesen passzolna hozzá. Megmutassam?

Bólintott, mire megfogtam a kezét, s bevezettem a szobánkba. Bekapcsoltam a gépem. Leültem, s elkezdtem ide-oda kattingatni, míg összeállt az alap, a szintetizátoron játszottam hozzá a dallamot, s alakítgattam, míg meg nem találtam a megfelelő hangzást.

Eljátszottam kétszer, majd énekkel is bemutattam az eddigi szöveggel, hogy hallja egyben is.

Szemei újra könnyesen csillogtak, de most mosolygott is.

- Így már tényleg nem olyan rossz - mondta.

- Egy kis finomításra szorul csak, és a befejezésre. Érzem, hogy jó lesz! Ne add fel! Nekem nagyon tetszik! - bátorítottam.

- Köszönöm! - ölelt meg.

Hirtelen lefagytam, hisz nem vagyok az az ölelkezős fajta, de összeszedtem magam, s visszaöleltem.

- Ha gondolod, holnap ráérek. Dolgozhatunk rajta.

- Az jó lenne, köszönöm szépen!

Egy héttel később

T/N

Végül a hét végére el is készült a dal.

Hongjoong nagyon sokat segített. Az alap, amit készített, adott egy újabb löketet, hogy folytassam a munkát, és ne adjam fel.

Mikor elhagyott az ihlet, elvitt sétálni, vagy enni. Megmutatta a várost. Volt, hogy csak beszélgettünk átlagos dolgokról. Volt, hogy elmentünk karaokézni,

Élveztem az együtt töltött időt, és ez meglátszott a munkámon is. Az egész olyan volt, mintha randiztunk volna, és a hétvégén már azt kívántam, bár igaz lenne.

Hongjoongban egy igazán jóképű, kedves, vicces, néha szétszórt, de egyben komoly, gondoskodó férfit ismertem meg. Olyan ember, aki a végletekig hajlandó elmenni, ha a szeretteiről van szó, de aki egy percig sem tűri az igazságtalanságot.

Ígéretéhez híven az utolsó pontig mellettem volt, ha elakadtam, tanácsot adott. Ha elfáradtam, bíztatott.

Az utolsó héten a stúdióban dolgoztunk.

A banda közreműködésével elkészült a kész felvétel is.

Végül be kellett mutatnom a kész anyagot a menedzsernek, az ügynökség vezetőségének, és a tanáromnak, aki videohívásban csatlakozott a bíráimhoz.

Nagyon izgultam.

Szívem-lelkem benne volt a dalban, és nagyon kedvessé vált számomra. Főleg mivel arra az időre emlékeztetett, amit a szívemnek kedves férfival töltöttem.

Az arcokról semmit nem tudtam leolvasni. Volt olyan, aki még a szemét is lecsukta.

Mikor véget ért a szám, percekig csak csend honolt a teremben, ahol voltunk.
Épp csak egy légy hiányzott a képből.

Még levegőt sem mertem venni.

Majd az igazgató úr megszólalt:

- Őszintén gratulálok kedves T/N. Kezdő létére egy nagyon jó dalt sikerült írnia. A zenei alap kitől van?

- A zene Hongjoong érdeme. Nagyon sokat segített, mikor szükségem volt egy kis támogatásra. Jobb mentort nem is kaphattam volna.

- Örülök neki, hogy jól össze tudtatok dolgozni.

- Azt hiszem, nem fog vitába szállni velem senki, ha azt mondom, hogy elégedett vagyok a munkáddal - mondta a tanárom is a távolból - Egyértelműen átmentél T/N, gratulálok! A bizonyítványodba egy dicséretet is kapsz majd a jegyed mellé. Akkor én el is köszönök, mert várnak még páran rám. Mégegyszer gratulálok! Viszlát!

Ahogy elsötétült a képernyő, a többiek is elkezdtek szedelőzködni.

Míg valaki meg nem köszörülte a torkát. Felnézve láttam, hogy az igazgató felállt, és elkezdett beszélni.

- Már régóta gondolkodom rajta, hogy szükségünk lenne segédírókra a bandák mellé. T/N, lenne kedve itt dolgozni? Látok magában ambíciót. Hisz remekül kijön a fiúkkal, jól összedolgoztak. Volna kedve továbbra is velük dolgozni? Nem kell most rögtön válaszolnia, hisz itt van még pár napig. Természetesen egy szép kerek fizetéssel. Gondolja át, és várom a válaszát.

- Köszönöm szépen a bizalmat és a nagylelkű ajánlatot. Átgondolom és felkeresem, ha döntöttem - hajoltam meg tisztelettel.

Otthon a dormban a banda izgatottan várt vissza, hogy megtudják, hogy sikerült a vizsgám.

Mikor meghallották, hogy milyen fogadtatást kapott a művem, mind örömmel ugrottak fel és öleltek meg.

Sőt, egy torta is előkerült, közepén egy

GRATULÁLUNK!

felirattal.

Meghatódva mondtam nekik köszönetet. Nem csak a tortáért, hanem mert végig mellettem voltak és támogattak.

- És hogy döntesz az állással kapcsolatban? - kíváncsiskodott Yunho.

- Még nem tudom. Át kell gondolnom - mondtam csendesen.

Igazából nagyon is szerettem volna maradni. De féltem, hogy az érzéseim nem találnak viszonzásra, és úgy nagyon kínos lenne együtt dolgozni.

Talán az lenne a bölcs döntés, ha ezt most itt lezárnám, hisz még nem sérült meg senki sem halálosan.

Viszont az elutasítást nem hiszem, hogy valaha túlélném.

A tortázás után elmentem a szobánkba, hogy elkezdjek csomagolni.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és egy durcás arcú kapitány lépett be rajta.

Nem tudtam eldönteni, mi lehet a baj, hisz nem rémlett, hogy megbántottam volna.

- Mi a baj Joongie? - kérdeztem direkt a becenevén szólítva, amit az együtt töltött idő alatt aggattam rá.

- Ez a baj - mutatott a bőröndömre.

- Sajnálom, azonnal kiviszem, és nem lesz útban.

- Nem! Nem érted? - nézett rám kétségbeesetten - Nem akarom, hogy elmenj! T/N, az elmúlt hetek alatt nagyon megkedveltelelek! Azt szeretném, ha itt maradnál! Ha velem maradnál!

Értetlenül néztem rá. Hisz az nem lehet...

- Maradj velem kérlek, mint a barátom, a társam! Mint a szerelmem! - mondta ki végül azt, ami áttörte bennem a gátat és könnyeim patakokban kezdtek aláfolyni az arcomon.

Közelebb lépett, karjaiba zárt, és ujjaival letörölte a sós cseppeket a szemeim alól.
Majd lassan lehajolt és lágy csókkal tapadt az ajkaimra.

Mikor elvált tőlem csupán annyit tudtam neki mondani:

- Meggyőztél! Maradok.

Egymásra nevettünk. Szemünk izgatottan csillogott a közös jövő ígéretétől.

Végül aláírtam a szerződést, és még arra is engedélyt kaptunk, hogy együtt legyünk. Persze nem vertük nagy dobra. Csupán azokkal osztottuk meg, akik fontosak voltak számunkra.

Végleg beköltöztem a dormba.

... és azóta is boldogan élünk, és várjuk, mit hoz a jövő....

Vége