A Sewol-tagédia 9 éve közel 300 életet követelt, s mindössze 172 ember élte túl.🥺

Holnap, április 16-án lesz 9 éve, hogy egy iskolányi középiskolás kirándulásra indult Jeju szigetére. Közülük sokan sohasem térhettek haza a szüleikhez.

A BTS a Spring Day című számával állított emléket a történteknek. Nem hivatalosan, mivel nagyon sokáig beszélni sem lehetett a tragédiáról.

Később a bűnösök megkapták büntetésüket, ám az odaveszetteket már ez sem hozhatta vissza. 🥺

Emlékül fogadjátok tőlem ezt a rövid memoár stílusú történetet. 🥺🎗️

A Sewol-tagédia emlékére.

A történet valós eseményeken alapszik, de nagyrészben kitaláció.
A történet lelkileg megrázó lehet.

Annyira hiányzol.

El sem tudom mondani, mennyire.

Emlékszem, milyen izgatottan készültünk arra a kirándulásra. Nem sejtettük, hogy az egész életünket meg fogja változtatni az, hogy felszállunk a Sewolra.

Aznap reggel a rakparton várakozott az Ansani középiskola közel 300 diákja, hogy Jejura utazzon tanulmányi kirándulásra.

Előző nap szünetekben a fejünket összedugva tervezgettük, hogy a szabadidőnkben mivel fogjuk szórakoztatni magunkat vagy egymást. Boldogan készültünk a másnapra. Te már becsomagoltál, s este nálunk aludtál, hogy anya majd reggel mindkettőnket ki tudjon vinni a komphoz.

Sokáig fent voltunk, beszélgettünk, álmodoztunk, jelenről, jövőről, szerelemről. Nem sejtettük, hogy egyikünknek nem lesz jövője, elszállnak az álmai, esélye a boldogságra, szerelemre, családra.

Április 16-án anya keltett minket, s mi úgy pattantunk ki izgalmunkban az ágyból, mint a gumilabda. Gyorsan elkészültünk, még úgy is, hogy közben elbohóckodtunk.
Olyanok voltunk mint a testvérek, hisz már kis korunk óta ismertük egymást, együtt jártunk óvodába, együtt kezdtük az iskolát, majd együtt felvételiztünk a középiskolába is.
Te voltál a legjobb barátom.
Amikor mindkettőnket felvettek, ráadásul egy osztályba, madarat lehetett volna fogatni velünk.

Elkezdődött a beszállás, igyekeztünk egymás mellett maradni, hogy könnyebben elviseljük a hajóutat.

Beszélgettünk, játszottunk, énekeltünk, egyszóval remekül elvoltunk.

Majd egyszercsak a komp vett egy éles kanyart, érezhetően oldalra dőlt. Meg voltunk ijedve, hogy mi történt, de a legénység nyugtatott minket, hogy nincs semmi baj, mindenki maradjon a helyén nyugodtan.

Egy darabig észre sem vettük, hogy süllyedünk.
Majd betört a víz a hajóba.
Teljes kétségbeesés lepte el a szívemet. Egymás kezét szorongatva vártuk, hogy most mi lesz velünk.
Kaptunk mentő mellényeket, amiket kapkodva magunkra vettünk.

Sokan üzeneteket hagytak a családjuknak, én is szerettem volna, de a nagy keveredésben elhagytam valahol a telefonom.

Végül sikerült kinyitni az egyik ajtót, de addigra a hajó már annyira megborult, hogy az szinte a fejünk felett volt. Közben a tanárok arra bíztattak minket, hogy lebegjünk a vízen, úgy majd eljutunk az ajtóig. Ekkor sodródtál el mellőlem. Kétségbeesve kerestelek, de valaki az ajtó felé húzott, majd ketten fentről kiemeltek.

Odakint teljes volt a káosz. Nem értettük mire várnak, miért nem segít a parti őrség, miért nem jön értünk senki.

Végül valahogy sikerült partra jutnunk. Sokunknak a helyi halászok segítettek.

172-en jutottunk ki élve.
Sajnos te nem voltál közöttünk.
Sírva figyeltem, hátha az egyik csónakban felbukkansz, de egyre kevesebben jöttek, míg végül már nem jött senki.

Arra már nem emlékszem, hogy keveredtem haza, a fájdalom olyan erős volt a lelkemben, hogy fogvatartotta az elmémet is, s sokáig, mint aki kómában van, nem érzékeltem semmit a környezetemből.

Eljött a nap, mikor elkezdték felhozni az áldozatokat a roncsból.
Téged is megtaláltak.
Beszorultál, s nem tudtad kiszabadítani magad.

A temetéseden valami áttört bennem, s a zokogás rázta az egész testemet.

Kaptam szakértői segítséget is. Lassan javulásnak indultam.

Időközben lezajlott a bírósági eljárás is. Sokan mentünk el tanúskodni. Az illetékesek megkapták méltó büntetésüket.

Sok év eltelt azóta. Bármennyire is úgy éreztem néha, de az idő nem állt meg. Visszatértem az iskolába. Ott is mindennap éreztem hiányodat. Leérettségiztem, majd egyetemre mentem. Ott talált rám a szerelem.

Cseresznyevirágzás van. Mindent beborítanak a rózsaszín szirmok.
Holnap van az esküvőnk napja.
És most a szokásosnál is jobban hiányzol.
Hisz elterveztük, hogy együtt tartjuk az esküvőinket. De te nem vagy itt.

Hiányzol.
Álmomban láttalak, gratuláltál.
Nem akartam felkelni, azt akartam, hogy maradj még egy kicsit.
De azt mondtad, menned kell.
S újra elhagytál.
El kell engedjelek, mert az kevésbé fáj. Így elbúcsúzom tőled, de nem örökre.

Könnyes szemmel simítottam végig az üvegen ami mögött a fényképeink, s az urna állt.
Ideje mennem.
Vár az élet, amire esélyt kaptam akkor.

Habár most elbúcsúztam, azért hiányod bennem maradt.
De igyekszem a szépre emlékezni.

Egyszer majd újra találkozunk, ott ahova mindannyian tartunk.
Ugye vársz majd rám?

🎗️