Csendes tavaszi eső áztatta a várost. Mindent bevont szürke színeivel, s borús hangulatával.

A lelkemet is.

Ültem az ablak előtt, néztem, ahogy a kis cseppek csermellyé vállva végig folynak az üvegen.

Csak lestem kifelé és közben az életemen merengtem.

Mióta a csapat a katonai szolgálat után önállósodott, a barátaim elkezdtek családot alapítani, és külön költöztünk egymástól.

Azóta nagyon magányos vagyok.

Egy kis házat vettem meg a város egy csendes részén.

Itt inkább családok élnek, mint fiatalok, és kisebb az esélye, hogy rajongóba futok. Szerettem volna, ha az otthonom a nyugalom szigete marad, s nem kell a hívatlan látogatóktól tartanom.

Ami eddig sikerült is. Nem zavart a kutya sem.

Viszont az ilyen komor napokon felerősödött bennem a vágy, hogy találjak valakit magam mellé, aki mellett nem érzem magam egyedül, aki betölti a lelkemben tátongó űrt.

Amikor dolgoztam, sikerült ezt az érzést mélyen eltemetni magamban. Segített a csapattal való közös munka, és a közönség támogatása. Viszont ez mind elillant, amint újra magam maradtam.

A magányos étkezések, mikor az étel szinte ízetlen, vagy a túlontúl csendes órák, amit szeretnék megtölteni beszélgetéssel, nevetéssel, és az éjszaka üressége, mikor szívesen odabújnék valakihez.

De egyelőre a helyzet kilátástalan.

Ugyan hogyan is ismerkedhet egy magamfajta férfi?
Hogyan lehetek biztos abban, hogy magam miatt szeretnek, és nem azért, aki a világ előtt vagyok?

Vajon találhatok olyan társat magamnak, aki nem az idolt, a hírnevet és a pénzt látja bennem?

Ahogy telt az idő, kezdtem feladni a reményt, hogy ez a vágy valaha is teljesülni fog.

Egyre több időt töltöttem a munkában, hogy eltereljem a figyelmemet.

Későn jártam haza.

Az utcákat már sötétség borította, s csak a gyenge közvilágítás addott némi fényt az arra járóknak.

Ezért is volt égi csoda, hogy időben észrevettem a kocsi elé szaladó kislányt.

Ijedten ugrottam ki az autóból.

Hála az égnek, a kicsinek semmi baja nem volt az ijedségen kívül.

Hátam mögött hangos sikoly hangzott fel:

- YESEUL!!!

Fiatal, huszonéves lány rohant felénk. Hosszú sötét haja csak úgy lobogott utána, mint zászló a szélben. Kerek mogyoróbarna íriszei fénylettek a félelemtől, s vékony teste csak úgy remegett, mikor megállt mellettem.

- Istenem, Yeseul! Mi történt? Jól vagy? Fáj valahol édesem?

- Khmm - próbáltam magamra vonni a figyelmét, hisz látszólag észre sem vette, hogy én is ott vagyok a kislány mellett.
-Azt hiszem a meglepettségen kívül semmi baja sincs a kicsinek. Még sikerült időben fékeznem. De ha megnyugtatja, akkor szívesen elviszem magukat a kórházba egy ellenőrzésre!

- Elnézést kérek, nem tudom hogy történhetett meg. Olyan gyorsan eltűnt mellőlem. Csak addig fordultam el, míg a kaput bezártam, mire visszanéztem már nem volt sehol - zokogott fel keservesen.

- Yeseul, kincsem miért szaladtál el mellőlem? - fordult a gyerek felé újra.

- Ott volt egy cica.... Csak meg akartam simogatni a cicát! - válaszolt a csöppség. Szemei neki is nedvesen csillogtak, s biztos vagyok benne, hogy rettenetesen megijedt ő is.

-Drágám, akármit is látsz meg, nem szabad kiszaladni az útra. Mi lesz velem, ha téged is elveszítelek?- ölelte magához a kislányt.

Pár percig csak figyeltem őket, ahogy egymásba kapaszkodva sírtak, s vígasztalták egymást. Majd egy kis idő múlva újra megkérdeztem:

- Elvigyem önöket a kórházba?

- Yeseul fáj valahol? Elmenjünk a doktor bácsihoz?

- Nem Eonni, jól vagyok! Nem estem el! - válaszolta a kislány mosolyogva.

Megnyugtatott a tény, hogy tényleg sikerült időben megállnom, és senki nem sérült meg.

- Köszönöm az ajánlatot kedves... Bocsánat, de még nem tudom a nevét... azt hiszem nincs szükség rá, hogy bemenjünk a kórházba - fordult felém a lány.

Meglepett, hogy nem tudja ki vagyok.

- Kang Yeosang vagyok. És nem kell megköszönnie. Ebben a helyzetben ez a legkevesebb. Örülök, hogy Yeseul épségben megúszta. Te pedig, pici lány, fogadj szót, és ne szaladgálj el. Nem biztos, hogy legközelebb is meg tud állni az autó.

- Rendben Yeosang Samchon! Ígérem vigyázni fogok.

- Vacsoráztak már kedves... - fordultam vissza az idősebb lányhoz, akinek még nem tudtam a nevét.

- Jaj, bocsánat! Elfelejtettem én is bemutatkozni. Kim SoRa vagyok, Yeseul nővére és gyámja. Épp bevásárolni indultunk. Nem rég vesztettük el a családunkat egy balesetben. Még bele kell jönnöm a szülői szerepkörbe.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fogja csinálni.

- Az előbbi eset nem ezt bizonyítja - válaszolta keserűen.

- A gyerekek nagyon gyorsak, résen kell lenni mellettük.

- Magának is van családja?

- Még nincs sajnos. De a rokonságban és a baráti körömben már sok kisgyerek van, így van némi tapasztalatom velük.

- Értem. Nos, nem szeretném tovább feltartani. Még nekünk is be kell vásárolni. Örülök, hogy megismerhettem. Még ha a körülmények nem is voltak a legkedvezőbbek.

De én még nem akartam elválni tőlük.

- Nincs kedvetek velem vacsorázni? - váltottam egy közvetlenebb hangnemre, hogy megtörjem a távolságot. Biztam benne, hogy igent mondanak, és jobban megismerhetem ezt a kedves kis párost.

- Eonni, menjünk! - helyeselt a kicsi is.

- Nos, már úgyis elment az idő, azt hiszem tényleg egyszerűbb lesz, ha veszek neked valamit.

- Természetesen úgy értettem, hogy szeretnélek meghívni titeket! - mondtam.

- Erre semmi szükség!

- Nem probléma. Gyertek, autóval gyorsabb. Tudok egy jó helyet, ahol isteni sült csirkét lehet kapni.

- Juhhéé, autó és csirke - lelkesedett a kis szélvész kisasszony.

A vacsora jó hangulatban telt. Yeseul csacsogott, nevetgélt. Látszólag már túl volt azon, hogy majdnem elütötte egy autó. Felszabadultan fogyasztotta az elé pakolt ételt.

Közben sikerült kicsit elbeszélgetnem SoRa-val is.

Megtudtam, hogy a családja épp hozzá tartott látogatóba, mikor balesetet szenvedtek. Egyedül a hátsó ülésen utazó kishúga élte túl az ütközést. Mivel más rokonuk nem volt, a lány lett a kisebbik gyámja.

Csodáltam érte. Nem könnyű egyik pillanatról a másikra átszervezni az életedet, hogy a tanulás, a munka mellett még egy törékeny kisgyerekről is gondoskodni tudj. Biztos nem egyszerű feladat.

Vacsora után hazavittem a kis párost. Yeseul kimerülve, békésen aludt a hátsó ülésen.

Mielőtt kiszálltak volna a kocsiból, elkértem SoRa telefonját, beleírtam a számomat a névjegyzékbe, majd megcsörgettem vele az enyémet, és én is elmentettem az övét.

- Köszönöm nektek ezt a kellemes estét. Az első ijedtség ellenére is nagyon jól éreztem magam. Ha van kedvetek, valamikor megismételhetjük! - adtam vissza neki a készüléket.

- Mi is jól éreztük magunkat. Köszönjük szépen a meghívást. De nem szeretnék a terhedre lenni. Jó éjszakát!

Mielőtt bármit is reagálni tudtam volna, kikapta az alvó kicsit a hátsó ülésről, és becsukva az ajtót, el is tűntek a lépcsőházban.

Nem sokkal később én is beléptem a sötétségben úszó otthonomba.

Az este folyamán tényleg jól éreztem magam. Eltűnt a magány, a kétely, a szomorúság.

Remélem, még fogunk találkozni.

1 hónap múlva

Táncról tartottam haza, mikor megszólalt a mobilom. Meglepetésemre SoRa keresett. Két hét után kezdtem feladni, hogy találkozunk még. Pedig ez volt minden vágyam. Hiányzott ő is, és Yeseul is. Azon az estén mindketten belopták magukat a szívembe. De tudva, miken mentek keresztül, nem akartam még egy terhet rakni rá, így meghagytam a lánynak a választás jogát. Boldog leszek, ha keresni fog, de ha nem hív, azt is elfogadom.
Mikor hetekig nem hallottam felőlük, szomorúan, de tudomásul vettem, hogy ennyi volt.

- Halló? - vettem fel a hívást a fülhallgatóval.

- Bocsánat a késői zavarásért, de nem tudtam másnak szólni!

- Nincs semmi baj SoRa! Mond, miben segíthetek!

A vonal másik végén levő nő hangosan felzokogott:

- Yeseul eltűnt! Elszökött, és most sehol sem találom!

- Hol vagy most?

- A lakásunk előtt. Már mindenhol kerestem. Veled akart találkozni már hetek óta, de mondtam neki, hogy biztos elfoglalt vagy, nem zavarhatunk. Most pedig, míg a vacsorát főztem, kiszökött. Még csak hat éves. Mit csinálok, ha őt is elveszítem?! Azt nem élem túl!

- Ne aggódj, meg fogjuk találni! Egy perc és ott vagyok, már látom a házat.

Letettem a telefont, és már le is parkoltam az épület előtt.

SoRa vörös szemekkel állt a kapuban. Nem sok hiányzott, hogy teljesen összeroppanjon lelkileg.

Vékony testét magamhoz ölelve próbáltam kicsit megnyugtatni.

- Most menj fel, hogyha visszajönne, legyen itt valaki. Én megyek autóval pár kört. Meg fogjuk találni, ne aggódj!

Ő csak bólintott, nem maradt már ereje ellenkezni, rámbízta magát, ami nagyon jól esett. De nem volt időm kiélvezni az érzést, mert követte rögtön az aggodalom, hogy épségben haza tudjam hozni a kislányt.

Visszaültem az autóba, lassan gurulva szeltem át az utcákat, hátha megpillantom a kicsit.

- YESEUL ! YESEUL! - kiáltottam néha, hátha választ kapok. De nem érkezett.

Hol lehet ez a kislány? Elgondolkoztam a dolgon... Velem akart találkozni.... De nem tudta merre keressen.... Mi az, amit hozzám tud kötni? Hol voltunk aznap?

AZ ÉTTEREM!

Sebesen száguldottam a grillező felé, ahova múltkor beültünk. Szinte berobbantam az ajtón. Adja az ég, hogy itt legyen!

Végigszaladtam az asztalok között, míg el nem értem a leghátsó elrejtett részhez, ahova múltkor beültünk, hogy feltűnés nélkül meg tudjunk vacsorázni.

Megkönnyebbülve láttam meg az apró testet, ahogy a padra borulva mélyen aludt. Szempillái nedvesen csillogtak. Biztos sírt, mielőtt a kimerültség elnyomta.

Belsőmben hálával emeltem fel a kicsit, hogy kivigyem az autóhoz. Egy pillanatra megébredve, pici kezeit a nyakam köré fonta, vállamra hajtotta a fejét és vissza is aludt.

Bekötöttem a hátsó ülésre, s felhívtam SoRát.

- Megtaláltam. Nincs semmi baja - tértem a lényegre, amint felvette. Hatalmas sóhajt hallottam a vonal végén.

- Beszélhetek vele? - kérdezte.

- Alszik. De pár perc és ott vagyunk. Csak szólni akartam, hogy ne kelljen tovább aggódnod.

- Köszönöm szépen!

- Nincsen mit SoRa. Ez a legkevesebb. Mindjárt ott vagyunk!

Tíz perccel később bekanyarodtam az utcába, ahol a járdaszegélynél már toporogva várt a stressztől kimerült nő.

Kivettem a kislányt hátulról, és odaléptem a nővéréhez.

- Semmi baja, csak nagyon kimerült - mondtam neki, mikor aggódva vizsgálta meg a húgát - Gyere, vigyük fel az ágyába, nehogy megfázzon!

Bólintva elindult előttem, kinyitotta az ajtót, majd mutatta az utat a lakás felé. A harmadik emeleten álltunk meg, és a lépcsővel szembeeső ajtóba dugta a kulcsát és beengedett minket. Mutatta a kis lakásban az utat Yeseul szobájáig, ahol óvatosan ágyba fektettem a kicsit, majd arrébb lépve hagytam, hogy SoRa betakargassa. Ez segített talán valamennyire neki abban, hogy megnyugodjon a történtek után.

Kimentem a nappaliba, hogy ott várjam meg a nőt. Körbenéztem míg vártam.

Apró, de takaros kis lakás volt. Rend és tisztaság uralkodott. A falakon fotók a testvérekről, és egy a szüleikről is. Volt egy fal, ami Yeseul rajzaival volt tele. Ahogy végignéztem őket, megakadt a szemem egyen, ami egy asztalt ábrázolt, tele étellel, és körülötte három személlyel. Egy kicsi, és két magasabb figura ült ott mosolyogva. A nevek felettük pedig megsúgták a szereplők kilétét.

SoRa Yeseul Yeosang
bácsi

Majd találtam még több művet is, ami hármunkat ábrázolt. Különböző szituációkban, és helyeken.

- Elképzelte és megrajzolta, hogy mit szeretne csinálni, ha újra találkozik veled. Hiába mondtam, hogy nagyon elfoglalt vagy, nem adta fel.

- Még semmi sincs veszve. Ezt mind megcsinálhatjuk.

- Igazán nem kell ezt csinálnod. Tudom, hogy elfoglalt vagy. Bevallom rád kerestem a neten. Egy ekkora híresség miért is akarna két árva lánnyal foglalkozni? Nem tartozunk egy osztályba. És nem szeretném, ha Yeseul csalódna.

- Miért kellene csalódnia? Ennyire hihetetlen, hogy megkedveltelek titeket? Tudod, az elmúlt egy évben az a napom volt az egyik legjobb, mikor együtt vacsoráztunk. Amióta külön élünk, és a többiek idejét a munka mellett a család köti le, sokszor éreztem magam magányosnak. Akkor este hoztatok egy kis fényt egyhangú napjaim közé. Nem szórakozni akarok veletek SoRa. Szeretnék veletek lenni. Apránként megismerni, megcsinálni mindazt, amit Yeseul elképzelt, és még többet is. Nem azért, hogy szórakozzam, vagy hogy ne unatkozzam. Igazán kedvellek titeket, és nem múlt el nap ezalatt az egy hónap alatt, hogy ne gondoltam volna rátok.

SoRa csak kikerekedett szemekkel bámult rám.

Lassan felé lépkedtem, s adtam egy apró csókot a homlokára, majd magamhoz ölelve a fülébe súgtam:

- Kérlek adj nekünk egy esélyt!

Pár hónappal később

Szinte minden szabadidőmet a két lánnyal töltöttem. Még akkor este lefotóztam Yeseul rajzait, és megterveztem, hogy valósítsam meg.

Majd mikor ezek elfogytak, saját ötletekkel álltam elő.

Így kerültünk Jejura egy hétre, a csapat nyaralójába.

Ez egy hatalmas épület volt, két szinten szobákkal, egy nagy nappalival, konyhával, négy fürdőszobával. Az udvaron egy óriási medencével, játszótérrel, mivel többieknél már voltak gyerekek is. Úgy terveztem, hogy én is beállok a sorba.

Az elmúlt hónapok alatt csak mélyült a kapcsolatom a testvérekkel. Míg rájöttem, hogy beleszerettem SoRá-ba. Yeseul pedig olyan volt nekem, mintha a húgom, lenne.

Az elmúlt időben megismerték a bandát is, sokat összejártunk a családjaikkal is, Yeseul boldogan játszott el a többi gyerekkel. Mikor láttam milyen remekül kijönnek egymással, néha egy-egy estére szívességet kértem a barátaimtól, és gondjaikra bíztam a kislányt, majd randira vittem a nővérét.

A vonzalom kettőnk között fokozatosan mélyült, szép lassan egymásba szerettünk.
Az egyik este végén lassú csókba hívtam szerelmemet, majd megkérdeztem, lenne-e a barátnőm.

A világ legboldogabb embere voltam, mikor igent mondott.

Azóta eltelt újabb pár hónap, és most együtt nyaralunk a szigeten.

Úgy jöttem ide, hogy felkészültem arra, hogy feltegyem a nagy kérdést.

Alaposan elterveztem otthon, beszereztem hozzá, amit kell, és ma este nekiláttam, hogy megvalósítsam.

Sétára invitáltam kedvesem. A húgát rábíztuk a többiekre, akik szintén velünk nyaraltak.

Egy virágoskert felé vezettem a lányt.

Mikor láttam, hogy belemerült a kert szépségének csodálatába, megálltam mögötte, féltérdre ereszkedtem, elővettem zsebemből egy kis dobozt, és megszólítottam:

- SoRa!

Lassan felém fordult, majd kezeit a szája elé kapta meglepetésében. Szemei csillogása boldogságról árulkodtak, így bátran vágtam bele a mondandómba.

- Jagiya, pár hónappal ezelőtt üres volt az életem. A munka, a hírnév már nem tudta megadni nekem mindazt, amire vágytam. Magányos voltam, és csüggedt. Míg egy este elém nem sodort a sors két csodálatos teremtést. Az első pillanattól kezdve kötődtem hozzátok. Az elmúlt hónapokban megerősödött bennem az érzés, hogy nem tudok élni nélkületek. Soraya, szerelmem, hozzám jönnél feleségül? - nyújtottam felé az immár nyitott dobozkát, ami egy pár jegygyűrűt rejtett.

Kedvesem könnyes szemekkel bólogatott, majd persze hangosan is kimondta:

-Igen!

Felugrottam a térdeplésből és boldogan csókoltam meg a menyasszonyomat.

Egy évvel később

Odakint szakadt az eső, az ablakon csermelyben folyt alá a víz, hogy a párkányról lecsorogva hatalmas tócsában gyűljön össze alatta.

De a házban most fény és boldogság uralkodott. Hangos gyerekkacaj töltötte be a teret, ahogy a játszószőnyegen fekvő három hónapos Haneul vidáman nevetett a mellette ülő Yeseul bohóckodásán.

Mi a kanapén összebújva mosolyogtunk a két kislányon.

Eszembe jutott, hogy nemrég még mennyire el voltam keseredve, hogy valószínűleg sosem lesz családom.

Örülök, hogy nem lett igazam....

Vége