Kérte: -
Szavak száma: 1150
Fandom: Marvel
Páros: OC x Bucky Barnes

⚠️1943⚠️

-Ohh egek, csak ne késsem le a vonatot.-mormoltam magamban miközben az állomás felé futottam, kezemben egy méretesebb kézipoggyásszal.-Elnézést, bocsánat sietek.-mondtam miközben átverekedtem magam az ember tömegen. Nagyrészt nők álltak a peronon akik a háborúba induló kedvesüktől búcsúztak el. Én nem emiatt siettem. Azért siettem hogy elérjem a vonatot ami a katonákat szállítja a táborba. A nevem Eva Kaminski és orvos vagyok. A Nyugat-Virginiai Chalestonból küldtek egy New Yorki kórházba orvos hiány miatt, innen meg a frontra küldtek mert ott nagyobb szükség van rám.-Köszönöm Istenem.-szuszogtam hálásan ahogy felszálltam a már indulni készülő vonatra. Elindultam hogy találjak egy szabad helyet ami kicsit nehéz volt, de az utolsó vagonban találtam egy üres négyes üléses részt. Gyorsan leültem, a poggyászomat pedig a lábam mellé helyeztem a földre. Megigazítottam kicsit a ruhám és hajam is hogy ne úgy nézzek ki mint valami jött-ment. A vonat egy hirtelen rándulást követően elindult és szépen maga mögött hagyta a nagyvárost és az embereket. Úgy negyed óra utazás után belépett a vagonba három férfi. Egy afro-amerikai, egy ázsiai származású és egy látszatra amerikai. Láthatólag szabad helyet kerestek maguknak amit valamiért mellettem találtak. Pedig máshol is volt még hely.

-Szabad lesz kisasszony?-kérdezte meg udvariasan az ázsiai férfi.

-Csak nyugodtan uraim.-felelem udvariasan és arréb húztam a táskám hogy jobban elférjenek. Velem szembe az amerikai és a fekete férfi ült, mellém pedig az ázsiai.

-Szabad tudni hogy egy ilyen kifinomult hölgy mit keres egy frontra tartó vonaton?-kérdezte a mellettem ülő.

-Orvos va~

-Ejha, a teringettét!-kiált fel kicsit sem kultúráltan az afro-amerikai.

-Mal élevé[Neveletlen].-morgom franciául.

-Viselkedj már Gabe! Egy hölgy is van a társaságunkban.-csapja nyakon a mellette ülő.

-Bocsásson meg hölgyem. Csak megdöbbentett a tetoválása.-dörzsölte meg a nyakát, mint kiderült Gabe. Hirtelen lefagytam. Tetoválás? Lenéztem a bal alkaromra, tényleg kint volt a tetoválás. Lentebb rángattam a felsőm ujját, de mit sem ért. Hogy vehettem fel ezt a felsőt?

-Kegyed lázadó típus?-kérdezi kacéran a velem szemben ülő.

-Khm nemigazán.-suttogom ahogy végig simítok a számsoron.-Hogy is hívják magukat?-nézek mindhármukra.

-James Buchanan Barnes vagyok, de szólítson csak Buckynak.-vigyorodik el és kezet csókol.

-Gabe Jones, szolgálatára hölgyem.

-Jim Morita.-biccent kedvesen a mellettem ülő.

-És maga?-néz rám érdeklődve Jim.

-Eva Kaminski vagyok.

-Lengyel?-döbben le Gabe.

-Csak félig. Édesanyám részéről francia vagyok.

-És akkor orvos? Azért ül a vonaton hogy a fronton segítsen? Képesek voltak magát a pokolba küldeni?-néz a szemeimbe Bucky. Kék szemei szomorúan csillognak.

-Téved.-rázom meg a fejem.-Ez nem a pokol. Én azt már megjártam.-pillantok a számokra.

-Elmeséli?-bök a számsorra. Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.

-'39 szeptember 1-én a németek megtámadták Lengyelországot. Én akkor Krakkóban tartózkodtam. A németek először nem tettek semmit, aztán egyik éjjel dulakodásra keltem. Kinéztem az ablakon. Azok a mocskok mindenkit kirángattak a házaikból az utcára. Nem számított nekik hogy nő, gyermek, férfi vagy idős. Engem is kitaszigáltak. Nem értettük mit beszélnek, csak azt tudtuk hogy mennünk kell. Egy vonatállomásra vittek minket. Rengetegen voltak ott rajtunk kívül. Vagonokba raktak minket. Nem ilyenbe mint ez. Marha szállító vagonok voltak. Annyian voltunk bent hogy még ülni sem tudtunk. Nem tudom mennyit utaztunk, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Hirtelen állt meg a vonat mi meg egymásnak estünk. Elhúzták a hatalmas ajtókat és kitereltek minket. Egy kapun mentünk át amin az "Arbeit macht frei" felirat volt. A munka szabaddá tesz.-mondtam gúnyosan.-Szét lettünk szórva. Mindenki kapott egy számot. Ez volt az új nevünk. Az enyém 75281. Éheztettek és dolgoztattak minket. Fél év után megtudták hogy orvos vagyok így valamennyire kiszabadultam abból a nyomorból ami ott volt. De egy idő után vissza kívánkoztam oda. Még az is jobb volt. A nácik szemében csak egy nő voltam orvosi tudással. Kihasználták a helyzetet és azt csináltak amit csak kedvük tartotta. Senki nem akadályozta meg őket.-itt elcsukott a hangom.-Mindenemet elvették, semmim sem maradt.-itt a szemükbe néztem. Sajnálat és düh keveredett a szemükbe, de inkább a sajnálat.-Másfél évet lehettem ott. Aztán elvittek Frankfurtba. Ott nem sokat voltam. El tudtam szökni. November végét tapostuk, nagyon hideg volt. Nagyából három napig gyalogoltam mire átértem a francia határon. Ott britt katonák találtak rám és elvittek egy menedékhelyre. Onnan tudtam értesíteni a szüleimet a hollétemről. Ők itt éltek az államokba ahogy én is. Látogatóba voltam akkor Krakkóban, de lehet jobb lett volna otthon maradni. Nagyon nehezen jutottam el idáig. A németek majdnem felrobbantották azt a kis halászhajót amin utaztam, de végül csak ide értem. Ez volt 1942 januárjában. Haza mentem, Nyugat-Virginiába. Beálltam segíteni a kórházba, aztán most egy hete küldtek New Yorkba hogy kevés az orvos, szükség van rám is. Most meg itt ülök magukkal mert a fronton szükség van még rám is.

-Ez....

-Sajnálom.

-Nem kell. Már megtörtént.-néztem rájuk mosolyogva. Az út további részében én csendben voltam és bámultam ki az ablakon. Talán még el is aludtam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemem már messziről látszódott a megálló és egy csomó katonai kocsi.-Miért nem ébresztettek fel?-nézek kérdőn a 3 férfira.

-Olyan nyugodtnak tűnt.-kezdett bele Jim.

-Nem volt lelkünk felkölteni.-fejezi be Gabe.

-Nos uraim, öröm volt magukkal utazni. Remélem ha találkozunk, az nem azért lesz mert megsérültek.-egy mosoly kíséretében felállok, felkapom a poggyászom és elindulok az egyik ajtó felé. A vonat éppen hogy megállt én már le is szálltam és felültem az egyik kocsira miután elmondtam ki vagyok és miért vagyok itt.

Már eltelt egy pár hónap mióta megismertem Buckyt, közben át szállítottak minket az olasz frontra. Azóta nagyon sokat beszélgettünk, főként este mert akkor értünk rá a leginkább. Csak ültünk a faládákon és beszéltünk vagy csak csendben élveztük egymás társaságát. Aztán egyik nap hozták a hírt hogy a németek elfogták a 107-est. Reménykedtem hogy ő nem lesz az eltűntek közt, de sajnos ott volt. Egy darabig még reménykedtem hogy vissza tér, de ahogy telt az idő a reményem eltűnt. Ez a nap is olyan volt mint a többi. Felkeltem elvégeztem a reggeli teendőim és mentem az orvosi sátorba. Az egyik katona fejsérülését láttam el mikor kiabálás jött kintről. Gyorsan befejeztem a kötözést és én is kimentem. Egy csapat ember közeledett a kapuhoz, német tankokkal és fegyverekkel. Először nem is figyeltem az arcokat aztán feltűnt. Ezek a milyeink! Ahogy jobban megnéztem a csapat élén Amerika Kapitány volt mellette meg......mellette Bucky volt. Ahogy ezt felfogtam elkezdtem futni felé. Ő is észre vett és elvigyorodott. Mikor elé értem a nyakába ugrottam és úgy öleltem meg ő meg felkapott és megpörgetett a levegőben.

-Örülök hogy vissza jöttetek. Azt hittem meghaltál. De még így is megsérültél. Mondtam hogy vigyázz magadra.-hadartam el, de ő nem mondott semmit csak jobban vigyorgott.-Most mit vigyorogsz? Tudod te mennyire megijedtem mikor megtudtam hogy elfogtak titeket? Én nem i~ -felém hajolt és egy csókkal belém fojtotta a szót. Először meglepődtem de vissza csókoltam.

-Te is hiányoztál nekem.-vált el tőlem. Gyengéden mellkason csaptam, majd ismét átöleltem.

-Gyere te sérült katona. Ellátom a sebeidet.-engedtem el és kézen fogva elkezdtem az orvosi sátor felé húzni.