A szürke köd érzékien ölelt körül miközben a hold fénye sebesen követte nyomon mozdulataim folyását. Karjaim súlytalanul lengtek körülöttem s talpaim nem érték a puha talaj síkos felszínét.

Szárnyaltam.

Szemeim lehunyva, ajkaim elnyílva elmém megfeledkezett a gravitációról alkotott hitről. Képes voltam szárnyat növeszteni melyek a magasba repítettek. Minden egyes porcikám néma zenére rezdült melyet a félhomályban megbúvó elveszett lelkek játszottak. Az öröké valóság hosszú idő mégis képes lettem volna addig itt maradni és folytatni ezt a megrészegítő holdtáncot.
Aztán jöttél te. Magas alkatod, szőke hajad s angyali arcod azonnal elvarázsolta a lelkeket. Ők befogadtak és immár te is közénk tartoztál. Mosolyod melegséget hozott a szívünkbe, eloszlattad a vakító szürkeséget ezzel fényt hoztál a táncba. Nagy szíved szeretetet hozott ebbe az elzárt világba ezzel kiűzted a fájdalmat a végtelen, sötét űrbe. Megtapasztalhattam veled mi is az a boldogság. Erre volt szüksége itt mindenkinek. Te voltál a mi hősünk. Megmentettél minket.
A lelkek újra játszani kezdtek de most egy vidámabb, élettel telibb balladát. Körbe-körbe forogtam de most talpaim erősen kapaszkodtak a meleg földbe. Oda léptél hozzám, karodat kinyújtottad felém és kérdőn meghajoltál. Kis mosoly jelent meg orcámon s aprócska kezemet a tiédbe ejtettem. Közelebb húztál magadhoz, hozzád simultam mire megértettem. Ez volt az utolsó táncunk. Ki kellett használnom minden pillanatot amíg csak tartott. Egymáshoz tapadtunk akár csak a mágnesek ezzel még szebbé varázsolva a ragyogás táncát. Új, erősebb szárnyakat húztál reám mely még magasabbra emelt fel mindkettőnket. Arcod alig két millimétere a sajátométól mikor fölém kerekedtél. Puha ajkaid lágyan végigsimítottak kiszáradt számon majd eltávolodtál. Súgtál egy számomra ismeretlen jelentésű szót s homályba vesztél. Szeretlek. Mit takar ez? Valami átok? Vagy jó kívánság? Ezt már nem tudhatom mert eltűntél. Elragadtak tőlem. Visszatért a köd, de még sűrűbben és sötétebben lepett el. A lelkek zenéje még búskomorabb volt mint előtte mégis más. Testem újra a holdtáncát járta mégis valahogy... fura volt. Megváltozott. Megváltoztattad a zenét, a táncot de még a környezetet is. Bánatos volt mégis látható volt az élet. Elmentél ezért szörnyűbb hely lett a világunk viszont jobb lett mert megmutattad milyen is a boldogság. A lelkek a mai napig beszélnek rólad s Zelo-ként emlegetnek mint a megváltó.