18+

- Állj le, Hoseok! Fel fogjuk ébreszteni a többieket – Changkyun hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Feje félre billent, erősen kapaszkodott párjának ingjének hátuljába. Szavaival ugyan utasíthatta a fiút megállásra, testének képtelen volt parancsolni – meghazudtolva elméjének utasításait, előszeretettel mutatta meg a másik félnek mekkora élvezettel tölti is el ajkai tánca a kulcscsontján húzódó vékony bőrfelületen.

- És? Tudnak rólunk – mormogta Wonho ahogy egy pillanatra sem hagyta abba munkáját. Fél kézzel ugyan elengedte a kisebb derekát, hogy maga mögé nyúlva bezárhassa az ajtót, de alig kattant a zár, ismét két tenyere között pihent a vékony csípő. Óvatos léptekkel vezette a szobában, egészen addig míg vádlija neki nem ütközött az ágy keretének és el nem fektethette – a már alapból – gyűrött paplanon.

- Ez még nem vonzza magával azt, hogy tudniuk kell arról is, ha együtt vagyunk – hangsúlyozott, bár tudta, hogy itt rég elvesztette ezt a játszmát. Szabad utat engedett magának, kezei finoman gyűrték fel az idősebb pólóját, hogy kényelmesebben hozzáférhessen a selymes bőrhöz. Végig simított izmai domborulatán, egészen az alsónadrágjának korcáig, de mielőtt tovább is mehetett volna, visszafogta magát bizonyítvány, hogy nem csak a szája jár.

- Majd visszafogod magad – vigyorodott el önelégülten Hoseok, ahogy egy kis idő erejéig eltávolodott a kisebbtől, hogy a szemeibe nézhessen – És egyébként is a te hibád. Túl jól nézel ki ezekben a ruhákban, nem tudok ellenállni a kísértésnek.

- A stúdióban voltam dolgozni, teljesen átlagos ruhák vannak rajtam – ellenkezett Changkyun szem forgatva. Valóban nem vélte úgy, hogy túl különleges látványt nyújthat egyszerű, fehér ujjtalanjában és mom jeansében.

- Csak fogadd el ezt a magyarázatot és ne állj ellen a kísértésnek! Tudom én, hogy te is akarod!

- Hogy te milyen magabiztos lettél hirtelen – a kisebb ajkai közül finom kuncogás szaladt ki. Átkarolta Wonho nyakát, csillogó íriszeit vizsgálta és ismét szerelembe esett a végtelen örvénnyel, amiről képtelenség volt elszakítani a figyelmet – Hová lett az a nagyra nőtt baba, aki még mindig sír a meséken?

- Hé, a mesék igenis szívszorítóak! – háborodott fel, de hangja mögött kivehető volt játékossága. Szerették szívni egymás vérét, tökéletesen megértették a másik humorát, még akkor is, ha mások ezt egyszerű piszkálódásnak látták.

- Jól van, jól van. Igazad van – vigyorgott még mindig szélesen – Viszont, ha most nem csókolsz meg, nem kapsz belőlem semmit.

- Nem kell kétszer mondanod! – jelentette ki lelkesen, majd alig befejezve a mondatát, bukott Changkyun ajkaira. Először finoman, óvatosan csókolta a fiút, de minél hosszabb ideig tapadt hozzá, annál inkább mélyült el, vált szenvedélyessé táncuk.

A fiatalabb már meg sem próbálta visszafogni magát, bátran kapott Hoseok után, lerángatta róla és magáról is a feleslegesnek talált felsőket. Körmeivel végig karcolta a sápadt bőrt, libabőrt hagyva maga után, ami miatt belevigyorgott a csókjukba. Imádta, hogy az idősebb mennyire érzékenyen reagál mindenre, tökéletesebbet elképzelni sem tudott volna – bár azt sem tagadhatta, hogy ő maga is elég intenzíven tudott reagálni egy-egy érintésre.

Olyannyira elveszett az élvezetek, érzelmek kavalkádjában, hogy képtelen volt felidézni mégis miként került le róluk a maradék textil anyag is, csak arra eszmélt fel, hogy párja finom mozdulatokkal, kedveskedő szavakkal készíti fel. Changkyun a lepedőbe kapaszkodva, alsóajkát véresre harapdálva hangolódott rá a mozdulatokra és bár nagyon igyekezett magának megtartani a hangját, olykor kicsúszott egy-egy nagyobb sóhaj.

Wonho kérdő pillantást vetett a kisebbre, aki aprót bólintva, levegő után kapkodva adott engedélyt. Az idősebb óvatosan helyezkedett el, édes mosollyal pillantott le a zenészre majd egy csókkal elterelve a figyelmét, merült el benne. Egyszerre szakadt fel belőlük a visszafojtott nyögés. Össze hangolódva, követve a másik ritmusát mozogtak, elnyelték egymás hangját igyekezvén nem mások tudtára is adni, mit is tesznek az éj leple alatt. Szerelmesen, egymás nevét ismételve vallottak szerelmet, mintha akárcsak egy fikarcnyi esély is lehetne arra, hogy elfelejtsék ezt a pillanatot.