Az esernyő csak pörög, és pörög. Megállíthatatlanul. Nem látok semmit és feltételezem, hogy Marinette sem. Dehát nála ezt nem lehet tudni, mivel elég furcsa lány. Végülis nem minden nap ütközik bele az ember egy lányba, aki furcsa hatalommal (ha lehet ezt így nevezni) és esernyővel rendelkezik... Olyan furcsa ez az egész! Lehet, hogy átvernek? Tán kandicamera bújik valahol? Legszívesebben elkiátanám magam, hogy "Hej! Oké! Hol a kamera? Miféle játék ez?" de számat nem bírom kinyitni! Mintha betapasztanák. Jobb kezemben tartom az esernyőt, Marinette a baljában. A kezem megizzad, amikor Marinette ráhelyezi kezét az enyémre.
Meglátok az "alagút" végén egy kis fényt. Megérkeztünk? Remélem. Elérjük a lyukat, Marinette megránt és egyszerre ugrunk egyet az esernyővel a kezünkben.
- Megjöttünk - szól a lány.
Körülnézek és egyre inkább azon töröm a fejem, hogy hol  vagyunk? Mintha a 90- es években lennénk.
- Tulajdonképpen, hol vagyunk és miért ilyen tiszta az idő? - Kérdezem.
Marinette ránéz órájára.
- Szerintem, arra magad is rájössz, hogy hol vagyunk - szól - ja, azért ilyen tiszta az idő mert június van.
Majd' elájulok.
- Hogy mi? - kiáltok - Hogy lehet nyár???
Marinette erre felém fordul.
- Úgy, hogy visszamentünk az időben - mondja nyugodtan.
- Marinette... Pontosan hányat írunk ma? - kezdek ideges lenni.
A lány elmosolyodik.
- 1990. 06. 24. - et.
Kitátom a számat. Ránézek a piros pöttyös esernyőre. Kezdek távolodni. Marinette utánam kiált:
- Várj! Egyedül nem tudsz mit kezdeni!
Igaza van Marinettenek! De... Nem. Nem érdekel. Azt sem tudom még, hogy hová megyek, csak futok és futok. Agyam közben rója a számokat. Ha 1999 van akkor... Az év amikor anyám elveszik! Igaz erről apa nem sokat mesélt, de azt tudom, hogy... Najó. Igazából semmit se tudok. Fáradtan rogyok egy padra és lassan legördülnek szempilláim.
                      ***
Világosság. Az egészet csak álmodtam! Várjunk... Nem. Még mindig itt vagyok. 1999 - ben. Egy padon. Egy fiatal házaspár és pár hónapos fiuk néz rám aggódóan. 
- Jól vagy? - kérdezi az anyuka.
Feltápászkodok.
- Köszönöm, köszönöm, minden rendben.
- Van otthonod? - kérdezi most az apuka.
- Igazából... Nincs.
A nő és a férfi elfordulnak és susmorognak valamit. Visszafordulnak.
- Van kedved... Nálunk lakni egy kis ideig? - kérdik kedvesen.
Nem hiszek a fülemnek! Ezek most komolyan beengednek egy vadidegent a házba? Hát jó!
- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! - mondom vidáman.
Elindulunk. Út közben szemügyre veszem a régi Párizst. Elég furcsa. Majd eszembe jut: ma meg kell mentenem anyámat, az eltünéstől!
- Bocsánat, de az a helyzet, hogy eszembe jutott valami, ami nem várhat! Mégegyszer köszönöm és bocsánat! - futok el.
De aztán eszembe jut! Hol találjam meg őket? Visszafordulok, hátha ez a kis család ismeri őket, de eltűntek. Mig csináljak? Bandukolok, amíg találok valakit ali megmondja, merre laknak Agreste - ék. Végül meglátok egy fiatalembert és odamegyek hozzá.
- Szia! Nem tudod véletlen, hogy hol laknak Agreste - ék? - Kérdezem.
A fiú egy kis utca felé mutat. Megköszönöm és elfutok. Majd valakikbe beleütközök...
Felállok, és figyelmesen veszem észre, hogy a szőke család az, akik olyan kedvesen bántak velem és akik olyan ismerősek.
- Ó! Jó napot! - mosolygok.
- Szervusz!
A kisgyerek rámnevet.
- Kedvel téged! - mosolyog a nő.
Én is mosolygok.
- Megkérdezhetem magukat, hogy tudják e, hogy hol található Az Agreste család? - kérdezem.
A házaspár összenéz és egyszerre mondják:
- Mi vagyunk azok.
Hogy mi? Szóvaaaaaal... Ez a kisgyerek... Én vagyok?
Nyilván tátva van a szám, mivel megkérdezik:
- És te ki vagy?
- Ad... Akarom mondani Aberforth Alan - találok ki gyorsan egy nevet.
A család furcsálva, de mosolyogva néz rám. Meg kell mentenem ezt a hölgyet... vagyis az anyámat.