Nem hazudott YoonGi, mikor azt ígérte elküldi a részleteket. Épphogy csak levettem a kabátomat, mikor már az ikonikus kis hang jelezte a telefonomon, hogy YoonGi üzenetet küldött. Tartva magát ígéretéhez, leírt nekem részletesen mindent, melyik vonat állomás, melyik vágány, hány órakor és azon belül is hol találkozzunk. Mindemellett elküldte nekem a jegyemet, mert volt annyira gáláns, hogy megvette helyettem. Reméltem is, hogy ha már a megkérdezésem nélkül rángat el az anyjához, bánt engem, traumatizál a fejeket tartalmazó dobozával, akkor minimum ennyiben kárpótol. 

Haragudtam rá, nem is kicsit, sőt a harag nem is fejezi ki igazán azt, amit irányába éreztem. Harag, keserűség, csalódottság és szánalom keveréke volt bennem. Nem akartam elhinni, hogy ilyen cselekvést váltottam ki belőle ilyen apró tettel, mint az, hogy felvettem a telefont az anyjának. Néha teljesen ki megy a fejemből, hogy az a YoonGi, akinek a karjai közt aludtam az utóbbi időszakban ugyan az az ember, mint akit láttam vért sikálni fel a fodrászat padlóján. Kezdem egyre jobban érteni, hogy valóban néha nehéz valakiről megállapítani, hogy gyilkos. Régen bár hányszor hallottam a hírekben, hogy a család tagadta volna, hogy tudták volna, mert normálisnak tűnt, annyiszor is hittem azt, hogy kamu, hogy egyértelműen meg lehet ezt állapítani. Abban is igazuk volt, hogy van az a szint, amikor már annyira beakad egy gondolat, érzelem vagy mániás epizód az illetőnél, hogy bárkinek neki megy, még annak is, akinek nem akar. Hittem és hiszem még mindig, hogy YoonGi nem akar engem bántani és nincsen semmi ehhez hasonló terve velem. El kell fogadjam, hogy olyan Ő, mint egy vadállat, hiába neveled fel magad az oroszlán kölyköt, egy rossz mozdulat és ki hozod belőle az ösztönöket. Csak tudnám még mikkel lehet ezt kihozni belőle, nem szeretném a saját bőrömön megtapasztalni, jobb lenne, ha lenne ehhez egy kézikönyv, hogy milyen jelek és mintákat kell figyelni a pasidon, ha azon van, hogy meg akar ölni. De ha lenne is ilyen könyv, az első mondatnál buknék el, ami vagy a rendőrség hívását vagy pedig a szakítást dobná be első számú tippnek.

Nem tudtam hogyan is kéne pakoljak a nagy családi látogatáshoz, fogalmam se volt arról, hogy ott alszunk-e vagy sem és már késő lett volna ezzel felhívni YoonGit. Találomra egy nagy sporttáskába bedobáltam két plusz napra elegendő ruhát és tisztálkodó szereket. Mindemellett a legfontosabbat a laptopomat és ahhoz kellő eszközöket is elpakoltam, mert egyre jobban lemaradásba vagyok a munkámmal viszont a kitűzött határidők rohamosan közeledtek. Ha más nem a vonatút alatt is fogok egy picit dolgozni, mert ha jól láttam YoonGi sikeresen az egyik lehető leghosszabb menetidőre vett jegyeket. Így a várt másfél órás út helyett három és fél órát fogunk utazni. Ha ez mind nem lenne elég, akkor még korán reggel is kelhettem, mert pár perccel tíz után indul a vonatunk és nekem bőven idő reggel magamhoz térni, elkészülni és még ki is érni. Abba viszont mérget vettem volna, hogy YoonGi frissen és kipihenten fog engem várni az állomáson és rajtam fog szórakozni. 

A félelmem beigazolódott, mikor leszállva a buszról méterekről felismertem YoonGi alakját a megbeszélt újságos stand mellett. Hozzá méltó fekete szerelésben vállán enyémhez hasonló nagy táskával, kezeit zsebre vágva várt engem. Arcát egy fehér maszk takarta, illetve frufruja is szemébe lógott így a pár napja szerzett karmolások szeménél bár még látszódtak halványan, így teljesen eltűntek a szabad szem elől. 

- Korábban nem volt vonat? - köszöntöttem nem rejtegetve, hogy szívesen aludtam volna picit tovább. 
- Visszafelé, ha gondolod mehetünk a reggel hatossal is. Nem tudtam, hogy ennyire szeretsz korán kelni. - szórakozott rajtam, de még neki is rekedtes, fáradt volt a hangja. - Majd a vonaton pihenhetsz. Gyere, kérsz valami kávét, vagy valamit bekapni? - mutatott egy közeli Starbucks-ra, de én csak a fejemet ráztam. Nem olyan rég ittam meg az első adag kávémat, szeretek némi szünetet kihagyni két csésze között. - Ahogy gondolod. De akkor menjünk, foglaljuk el a helyünket. - indult meg faképnél hagyva.
- Azt hittem leszel olyan gáláns úriember, hogy átveszed a csomagomat, hogy ne nekem kelljen cippekednem. - fújtattam, ahogy a lépcsőn próbáltam utolérni őt. 
- Nehezebb a táskád, mint tizenöt kiló? - kérdezte hátra se nézve.
- Nem.
- El van törve valamid, vagy esetleg várandós vagy? 
- Mi? Nem! - hitetlenkedtem nagy nehezen beérve őt.
- Akkor nem látom akadályát, hogy vidd a saját holmid. - értünk fel az állomásra, ahol a telefonunk segítségével megnéztük melyik vágányhoz kell menjünk. 
- Mekkora egy paraszt vagy... - dünnyögtem miközben táskámat igazgattam a vállamon. Nagyon nehéz volt a laptop és egyéb elektronikai dolgok miatt. - Amúgy szerintem erre kell mennünk. - mutattam jobbra miközben a számokat igyekeztem leolvasni, amiket a vonatok fellett helyeztek el a világ legkisebb kivetítőjén. YoonGi nem is reagálva sem a beszólásomra, vagy iránymutatásomra, csak megindult abba az irányba ismét hátra hagyva. - Hé! - futottam mostmár utána.
- Mi van? - állt meg és végre rám emelte tekintetét.
- Remélem azért anyádék előtt jobban fogod játszani a hős szerelmest! Legalább fognád meg a kezem, karolnál át, vagy adnál egy puszit, bármi! - kezeimmel hevesen gesztikuláltam, amire Yoongi unott pillantásait kaptam csak. Végül nagy sóhajtások közepette lejjebb húzta a maszkját és számra lehelt egy apró, gyors csókot, majd csuklómnál megragadva húzni kezdett maga után.
- Te is magadra erőltethetnéd az odaadó barátnő szerepét. Csak mondom... - pufogott valószínüleg még mindig a tegnapi miatt, ahogyan ott hagytam.
- Majd, ha nem kensz fel a konyhaszekrényre máskor, talán be is fejezném. - amilyen halkan csak tudtam, úgy súgtam neki a szavakat. 
- Mikor nálad csináltam ezt, még kifejezetten tetszett neked. - utalt vissza első együttlétünket megelőző percekre, mire ismét vörös színben úszott az egész arcom.

A vonatot hamar megtaláltuk és YoonGi előre sietésének hála hamar le tudtunk ülni a helyeinkre. Meglepően tömve volt már most a vonat annak ellenére, hogy Daeguba több vonat is indul majdnem ugyanabban az időben. Én elfoglaltam a ablak melletti helyett, míg YoonGi beszuszakolta magát a folyosó mellettibe. Ha nem lett volna nálunk két hatalmas sporttáska kényelemsebben elfértünk volna, de úgy tűnik egyikünk se szereti a táska és csomagtartókat használni, helyette a kezünkben akarjuk tudni azokat. Miután nagy nehezen kicibáltam a laptopomat a táskámból, letettem lábaim közé a holmimat és bekészítettem mindent, hogy nekiállhassak dolgozni. 

- Ennyit a nagy romantikáról. - csapta meg fülemet Yoongi száraz nevetése, még mielőtt bedughattam volna fülemet. 
- Miről beszélsz? - ráncoltam homlokomat.
- Semmi, semmi. Gondoltam, ha már ilyen hosszú út áll előttünk aludhatnánk egymásnak dőlve, vagy nézhetnénk közösen egy filmet, de az édes egyetlen szerelmemnek más tervei voltak. - bár a maszk takarta, így is láttam, hogy lebiggyesztette színpadiasan száját.
- Jaj Oppa! - kaptam mellkasomhoz ezzel szálltam be én is a játékba. Imádtam YoonGit oppázni, mert mindannyiszor megrándult a szeme. - Szívesen tenném, de tudod... Valakinek pénzt is kell keresnie és azzal, hogy te hajakat fonogatsz nem fogunk egyhamar egyről a kettőre lépni. 
- Kicsikém, én csak hagylak érvényesülni! - csípte meg orcámat, majd megpaskolta finoman. - Tudom, hogy szeretsz nagy, független nőt játszani, én pedig támogatlak ebbe. Világért sem akarnám, hogy megtudd, nagyjából ugyan annyit keresünk, még a végén egyenlő felek lennénk. 
- Várj, te tényleg annyit keresel, mint én? - döbbentem tágra nyílt szemekkel.
- Igen, ha nagyon túlhajszolnám magam, még többet is tudnék. - vonta meg a vállát. 
- De...de... nekem diplomám van! - dadogtam hitetlenkedve.
- Nekem meg szakképesítésem. Na és aztán. - tette fel a két kezét megvonva vállát, majd csak telefonját és fülesét előhalászva hozzám hasonlóan elindított valamilyen zenét. Viszont velem ellentétben nem lefoglalta magát valamivel, hanem hátradőlve ülésében lehunyt szemmel aludt. 

Borzalmasan hosszú volt a több mint három órás út. Kicsit megbántam, hogy ablak mellé ültem be, mert többször is mentem volna el mosdóba, vagy csak tenni egy kört, hogy elgémberedett tagjaimat kinyújtóztassam. De alvó utastársam olyan negyedórára rá, hogy lehunyta a szemeit, oldalra dőlve félig vállamon és mellkasomon aludta az igazak álmát. Csak abba tudtam reménykedni, hogy nem nyálazza össze az ingemet, ha már csapdába estem a hülye választásom miatt.  A másik ok, ami miatt hosszúnak éltem meg az utazásom, hogy halálra untam magam a mostani munkámmal. Legtöbbször elszórakoztat a rám kiszabott munka, de a mostani film egy ismeretterjesztő film, ami a kovács mesterség fejlődését mutatja be az évszázadok alatt. Néha az az érzésem, hogy szívatásból bíznak meg az ehhez hasonló művekkel. Az pedig csak hab a tortán, hogy megtudtam, hogy az én munkám pénzben egyenlő azzal, hogy valaki pirosról lilára festeti át a haját. Persze értem én, hogy YoonGi mester fodrász és láttam is számtalanszor, hogy jól végzi a munkáját, de egyszerűen nem fért a fejembe, hogy én évekig koptattam az egyetem padjait Ő pedig egy tanfolyamot végzett csak el. Szüleim világéletemben úgy neveltek, hogy csak diploma útján érhetek el magamnak egy kényelmes életet, hogy ne kelljen aggódjak semmiért. Ehhez képest itt van YoonGi, aki közben egyre kényelmesebben érezte magát melleim párnázatán, és arcomba mondja, hogy csak udvariasságból nem kötötte orromra, hogy nem érek többet nála.

A laptopomat lecsuktam, mikor már kevesebb, mint egy negyedóra volt a megérkezésünkig és óvatosan ébresztgetni kezdtem YoonGit karjának rázásával, de mivel hasztalan volt az egész hirtelen ötlettől vezérelve oda hajoltam füléhez és óvatosan megnyaltam cimpáját, majd erőből belefújtam. Sikerült a tervem, amikor egy kómás, félig leragadt szemű Yoongi ugrott fel és kapkodta a fejét jobbra balra. Markomba kellett harapjak, hogy ne nevessek fel hangosan bohókás küllemén. 

- Mi történt? - dörmögte arcát dörzsölve, de én még mindig nevetésem tartottam vissza. Haját is sikeresen elaludta és széna boglyaként állt fején, ami most színében is passzolt legalább. - Megérkeztünk? - nézte a kivetítőt miközben kivette fülhallgatóját, majd lassan rám emelte a tekintetét. - Te belenyaltál a fülembe? - hüledezett mire már nem bírtam tovább hangosan kacagni kezdtem. 
- Nem bírom! - könnyem is kicsordult, annyira jót szórakoztam. - Ne haragudj, de nem bírtalak máshogy felkelteni és az arcod...meg a hajad! - akadozva sikerült beszélnem a heves nevetések között.
- Édes istenem, milyen gyerekes vagy... - ásítozva kezdte el igazgatni haját kisebb nagyobb sikerrel.
- Kellett neked négy évvel fiatalabb barátnőt felszedned. - rebegtettem rá pilláimat, amire csak egy szemforgatást kaptam tőle. - De tényleg nem bírtalak másképp felkelteni! Itt aludtál rajtam már vagy három órája!
- Jól van, elhiszem. - szedte össze cuccait, majd mikor megállt végre a vonat Daegunál kéz a kézben szálltunk le a vonatról. YoonGi említette, hogy anyukája mintha kijönne elénk és ezért is szükséges ez az egész romantika már most. 

Kiérve a bejárathoz YoonGi előhalászta telefonját és felhívta az anyukáját, hogy merre találjuk. Én addig szememmel körbe pásztáztam a helyet. Korábban sose jártam Daeguba, persze átutazóba már voltam, de akkor is este és autóval csak végig hajtottunk. Nem láttam benne semmi különbséget Szöulhoz, vagy más nagyobb koreai városhoz képest, pedig szeretik Daegut valami kis tanyának beállítani. Egyszer járnának angol tanyán, akkor teljesen átértékelnék a koreaiak a vidék és a tanya jelentését. 

- Jó hír! - tette el telefonját YoonGi visszalépve hozzám, mert időközben elcsatangolt, míg az anyukájával beszélgetett. - Elnézte az időt és nem indult még el, szóval elég csak otthon találkozni vele. - vette vállára időközben letett táskáját, majd engem megsajnálva, vagy csak piszkálásom miatt korábbról, átvette az én cuccomat is.
- Na és innen milyen messze laktok? - kíváncsiskodtam, ahogy mellette mentem szorosan. Nem szívesen maradnék le, mert ezen a helyen nem vagyok ismert és hamar eltévednék.
- Helyi járattal egy olyan... húsz perc? - gondolkodott el. - Nem tudom már pontosan, rég voltam errefelé, bár ránézésre nem sokat változott. 

A busz út valóban nagyon rövid volt, de az idő alatt minden szükséges információt megtudtam Yoongi anyukájáról. Meg tudtam, hogy még mindig a férjezet nevét használja, Min JungHwa és januárban töltötte az 53-at. Igazából nem tudtam mire számítsak hogyan fog fogadni. Nagyon vegyes reakciókat kaptam már az évek során, a döbbent pár másodperces kínos csöndbe biztos vagyok, de onnantól végtelen opciók vannak. Talán a leggyakoribb reakció, hogy halkan elkezdenek kibeszélni, mintha nem állnék ott és érteném minden szavukat. De voltak olyanok is, akiket lenyűgöztem azzal, hogy milyen jól beszélem a nyelvet. Reméltem YoonGi anyukája az utóbbiba fog tartozni, mert én iszonyatosan izgultam már most. Soha nem voltam bemutatva egy szülőnek se, mert eddig sose volt úgy igazán komoly kapcsolatom, vagy tudtuk a szülők rosszul reagálnának egy fehér lányra a családi asztalnál. 

Bár YoonGi állítása szerint évek óta nem járt erre egészen otthonosan mozgott a városban, majd minden probléma nélkül beütötte a belépő kódot is a ház aljában. Fura érzés kerített hatalmába, betekintést nyerhetek YoonGi eddig előttem rejtett oldalához. Sok sorozatgyilkost csak azután lehet megérteni bármilyen szinten is, hogy a gyerekkorát feltárják. Nem akartam elhinni, hogy egy sima megcsalás ide vezetett, bár utóbbi időszakban egészen visszafogottnak találtam. Volt időszak, amikor heti többször is ölt másokat, ehhez képest most akár egy-két hét is simán eltelhet. De hogy ez csak vihar előtti csend-e, vagy a gyógyuláshoz vezető út, jó kérdés.

- Nagyon izgulok... - préseltem ki a szavakat magamból, mert észre se vettem, de egy pár emelet óta már nem vettem levegőt és csak mikor megállt a lift fújtam ki, amit addig bent tartottam.
-  Én is. - szálltunk ki, majd csak követtem YoonGit, aki állítása ellenére teljesen nyugodtnak tűnt. Oda érve a megfelelő lakáshoz YoonGi kopogott. Feltűnt, hogy mindig ebben az ütemben kopogott bármi is volt éppen kezében. 
- Tudja akkor, hogy jövök? Elmondtad neki, hogy én... tudod. - álltam mellé közben kezemben szorongattam az ajándék szatyrot, amit YoonGi anyukájának készítettünk össze még ide felé jövet, mert nyilván kiment a fejemből.
- Téged is meghívott viszont - nem tudta befejezni válaszát, mert az ajtó rögtön kitárult és egy nagyjából velem egy magas nő nézett vissza ránk. Első ránézésre azt gondoltam volna, hogy YoonGit látom női verzióban, annyira hasonlítottak a vonásai. Nyilván YoonGinak férfiasabb vonásai voltak, de le se tagadhatták volna egymást. A kor se látszott meg feltétlen az anyukáján, nem adta volna el magát húszon évesnek, de meg nem mondtam volna, hogy túl van az ötvenen. Haja gyönyörű csokoládé barna volt, amit egy tradicionális kontyban kötött fel. - Szia Anya... - motyogta YoonGi, mire a hölgy teljesen meghatódva a fia nyakába vetette magát.
- Én pici rizsgombócom! - sikkantott fel örömében és össze-vissza puszilgatta és gyűrögette YoonGi arcát, aki fintorogva próbált kiszabadulni anyukája vasmarkából. Nem tudtam mit tenni csak mosolyogni a jeleneten. Ezzel a kis tündér nénivel nem tartja a kapcsolatot és ha mégis, úgy beszél vele, ahogy? - Hát neked mi történt a csoda szép hajaddal? - simított volna fia hajába, de még időben kikerülte Yoongi a kutakodó ujjakat.-  Ettél? Éhes vagy? Gyere csináltam neked Samgyetang-ot, nem olyan rég lett kész! - kezdte el behúzni a lakásba rólam teljesen megfeledkezve. 
- Eressz már és ne hívj így! - húzta ki kezét édesanyja szorításából és leporolva öltözékét felém nézett. YoonGi arcára kiült mennyire is élvezi, hogy itt kell lennünk és nem otthon. - Be szeretném mutatni neked a barátnőmet, ahogy megbeszéltük. - mutatott felém miközben orra alatt mormolta a bemutatásom. Kapva az alkalman a lehető legmélyebben hajoltam meg kifejezve ezzel tiszteletem az úgy mond anyósom előtt, majd felállva mosolyogtam rá.
- Örvendek a találkozásnak! Velem tetszett beszélni tegnap telefonon. Evlyn Olivia Storm vagyok. - mutatkoztam be figyelve, hogy tényleg ne ejtsek hibát beszédemben. Hiába élek itt több mint tíz éve, ha izgulok előfordulnak fura nyelvfordulatok tőlem is.
- Nem teljesen értem... Fiam ez a lány ... - mutatott rám a nő elsápadva. - Fehér. - suttogta a szót baljával eltakarva száját, mintha nem hallanám őket, majd ismét rám nézett riadt szemekkel.
-  Nagyszerű, akkor még jó a szemed! Már féltem azt is elvesztetted az eszed mellett.  - forgatta meg a szemét, mire én csak szúrós szemmel néztem rá. Nem akartam, hogy így bántsa az anyukáját.
- Angol vagyok, de nagyjából 13 éves korom óta lakom itt Koreában. Ezt a helyet tekintem otthonomnak. Ezt pedig Önnek hoztam ajándékba. Kérem fogadja sok szeretettel. - nyújtottam felé a kis szatyrot, amibe vörös gingsengből készült vitaminok voltak. Ha több időm lett volna, akkor rendes kis cserepes gingsenget szerzek be, mert tudom nagyra értékelik az ilyen ajándékokat.
- Ez valami vicc? - nevetett kelletlenül anyukája továbbra se véve el az ajándékot, amit nyújtottam felé és csak a fiára nézett segítség kérően. - Igazán mondhattad volna, hogy az ismerősöd külsős. - megfeszítettem államat és próbáltam nem reagálni semmire. Nem lenne bölcs dolog már egyből leírni magam, így is rosszul vette az egész személyem.
- Ez az ismerős a barátnőm és ne égess le előtte, ha lehet. - hajolt YoonGi közelebb anyukájához leszidva őt. Egyből kiélesedett a daegui akcentusa, ami normál esetben csak hébe-hóba hallatszódott vagy bizonyos szavaknál. - Na vedd el, amit kaptál és köszönd meg. Istenem, nekem kell neked jó modort tanítani, vagy mi? - biccentett irányomba YoonGi fejével, mire az anyja, mint akinek a fogát húzzák olyan arcot vágva vette át tőlem két ujjat a szatyrot, de bele se nézve csak arrébb állt az ajtóban, hogy bemehessünk. Már most érzem, hogy remek lesz a következő pár napunk.

YoonGi előre engedve megvédett annak a veszélyétől, ha esetleg az anyja becsapná az orrom előtt az ajtót ezzel kizárva engem. Az előszobában megállva pillantottam körbe. Nem éppen így képzeltem el a lakást. YoonGi börtönként nyilatkozott az egészről, ehhez képest babarózsaszín és barackszínű falak voltak, mindenhol képek YoonGiról, vagy valami számomra ismeretlen családtagról. Ami pedig szintén szemet szúrt, milyen sok aranyos kis porcelán állattal volt kidíszítve minden bútor. El se tudtam képzelni, hogy ez a bús komor YoonGi egy ilyen aranyos békás tányérból ette a müzlijét és tervezte a gyilkosságait.

- Menjünk beljebb, gyere. Még egy időbe beletelik neki, hogy feldolgozza a látványod. - súgta Yoongi fülembe hátam mögülről, majd levette kabátomat és kikerülve anyjának ledermedt alakját eltűnt a kanyarban. 
- Egy perc és jövünk. - szóltam az anyukájához, aki még mindig a boltívbe kapaszkodva nézett maga elé elszörnyedve. Én bebújtam egy nekem kikészített papucsba, majd követtem YoonGit. Nem volt egy hatalmas lakás, nagyobb volt, mint a mienk, mivel azok másfél szobásak voltak ez pedig, ha jól láttam két és fél volt. YoonGinak a fürdővel szemben volt a szobája, amit csak azért tudtam, mert az ajtón egy "Knock first!" matrica szerepelt. Oda menve gondoltam illedelmes leszek és kopogtam, majd behajtva az ajtót felkészültem, hogy mégis milyen szobával rendelkezett egy beteg elme még fiatal korában.

Csalódnom kellett, egy teljesen átlagos tini fiú szoba volt. Acél kék színű volt, de a falat rengeteg poszter tarkította, Tokio Hotel, My Chemical Romance, Green Day és nagy örömömre Linkin Park. Ezen kívül egy kisebb könyvespolc volt, amin az iskolai kötelező olvasmányoktól kezdve, képregényeken át még néhány szórakoztató irodalmat is találtam.  A többi pedig csak átlagos minden szoba tartozéka, egy másfél személyes ágy betolva a sarokba, babzsák előtte, íróasztal, egy kisebb és egy nagyobb ruhás szekrény, utóbbinak tetején még egy kosár labda és gördeszka is fel volt rakva. 

- Nos, nem erre számítottam. - nevetve jegyeztem meg, miközben YoonGi az íróasztalára pakolta le táskáinkat és kezdte kiszedni cuccainkat. - Azt hittem sokkal... véresebb lesz. Tudod egy I love Jeffrey Dahmer párna vagy - YoonGi  magához rántva neki támaszotta derekamat az asztalának és lekapva engem belém folytotta a szót. Mikor elvált tőlem én csak meglepődve pihegtem fel rá. 
- Egy...kurva...szót...se... - fenyegetett meg. - Nem tudja és szeretném, ha ez így is maradna. - lökte el magát alakomtól.
- És miért csókoltál meg? - igazítottam meg hajamat zavartan.
- Ha esetleg leskelődne, elriasszam. Főleg, ha ilyeneket mondasz. - rázta a fejét rosszallóan, majd ismét visszaállt a táskák kipakolásához.
- Nehogy a végén már csak azért is ilyeneket mondjak. - kacsintottam rá flörtölően, majd mikor síri csendben nézett engem halál komoly arccal elnevettem magam. - Na de komolyan mondom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen átlagos lesz a szobád. - vettem egy újabb pillantást az egészre.
- Úgy érzem ezt bóknak szántad, szóval köszönöm. Illetve én kérek anyám nevében is elnézést. Rasszista mint a fene, de a karma már csak ilyen, nem? - kérdezte tőlem, mire én csak kelletlenül biccentettem. Nem is akartam visszaemlékezni arra a kellemetlen bemutatkozásra.
- Nem akartalak kellemetlen szituba hozni tényleg, én csak...
- Ezért nem fogod soha ellentétét tenni annak, amit kérek. Mi egy csapat vagyunk, ha külön expedíciókba fogsz... mindketten zuhanunk.  - atyáskodó hangja ellenére vigasztalóan veregette meg a vállamat. - A kiborulásnak csak egy része szólt neked, ha nem vagy itt, akkor a hajam miatt is így állna még mindig ott kint. 
- Na és most mi lesz? - ültem le az ágyra miután átöltöztem kényelmesbe, mert ismertem YoonGit és a fura szokásait, mint például utcai ruhában nem lehet ágyra dőlni.
- Most? Hagyunk neki némi időt, hogy ez az egész leülepedjen benne. Majd magától ide jön, egy percig se aggódj emiatt. Sose bírtam azt a hülye kurvát sokáig távol tartani. - feküdt el ágyán keresztbe.
- Hogy fogunk mi így aludni? Nem azért, hogy panaszkodjak, meg nem számítottam én 5 csillagos hotelre, de elég szűkös az ágy. - néztem, hogy YoonGi vállai majdnem az egész ágyat lefedték. Yoongi kinyújtotta nekem kezét, amit alighogy megfogtam berántott maga mellé. Néha megfeledkezem róla, hogy bár bő ruhákat hord, alatta nem annyira nyüzüge és igenis van ereje. Mellkasán találtam magam, mire Ő egy picit odébb mászva bezárt engem a fal és Ő közé. Nem volt a legtágasabb a hely, testünk nagyon közel volt, sok helyen össze is ért, de el lehet azért így is aludni. Megfordulva tengelyem körül szembe fordultam YoonGival, aki ismét ijesztően közelről nézett engem. 
- Megfelel? A másik opció, hogy a földön alszik egyikünk. - keze nem tudom, hogy tudatosan vagy sem csípőmön pihent és néha meg-meg markolt engem.
- Elfogadható. - mosolyogtam lesütve szemeimet. Nem tudom, hogy a szoba vagy minek a hatására, de úgy éreztem tényleg magam, mint egy tini lány, aki először alszik a pasijánál szigorú szabályokhoz kötve.
- Örülök, ChaRinnal is mindig így aludtunk. Persze, ha az öregeket kérdezed akkor én a földön aludtam. - mosolyodott el szárazon az emléken YoonGi. Bár viszonoztam én is a mosolyt, keserű szájízzel tettem. Nem szerettem, ha ChaRinról mesélt, főleg nem akartam azt hallgatni, hogy egymással mit és hogy csináltak.
- Ajtót nyitva kellett hagyni, vagy neked annyira nem voltak paranoiások a szüleid? - valamennyire terelni próbáltam a beszélgetést, de nem túl feltűnően.
- Nem, annyira nem. Hittek abba, hogy ha azt látják a hálózsákba fekszem be, akkor nem bújok ki belőle rögtön, hogy ők ledőltek aludni. - fordult hátára nevetve, ezzel engem kicsit jobban felkenve a falra. 
- Te mázlista. Nekem nagyon féltő szüleim voltak mindig is. 16 éves koromig barátnők se jöhettek át aludni. Mindig legkésőbb este nyolcra már el kellett mennie mindenkinek. Az első pasim nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom előtt aludt nálunk. Nyitott ajtó, külön ágy, nyakig beöltözve annak ellenére, hogy nyár volt és harminc fok, illetve apukám pont aznap este nem tudott aludni emiatt óránként járt kelt a szobám előtt. - a történet végére, már nem csak én, de YoonGi is hasonlóan jó ízűen nevetett. Fejemet vállába fúrtam és kezemmel mellkasát csapkodtam finoman. Mikor abba hagytuk a nevetést tekintettünk összeakadt én pedig közelebb hajolva csókba vontam YoonGit, felé mászva egyik kezemmel arcát, míg másikkal mellkasát simogattam.  Ez az ember olyan mint egy rossz drog, aminek én vagyok a függője. Bárhányszor próbálok leszokni rám néz azokkal a sötét mandula vágású szemeivel és rögtön visszaesek. YoonGi kezeit összekulcsolva derekam mögött húzott magához közelebb. Mindkettőnkben ott volt a tegnapi napon félbe hagyott feszültség és itt egy ágyban fekve, veszélyesen közel egymáshoz nehéz volt visszafogni magunkat annak ellenére, hogy nyitva hagytuk az ajtót és bármikor akadhat közönségünk.
- Nem félsz, hogy anyád bármikor beronthat? - kérdeztem egy pillanatra elszakadva ajkaitól, amik enyémhez hasonlóan sötétebb színű volt. Hogy ne hagyjam ingerek nélkül áttértem nyakának csókolására, amin a bőrt  finoman harapdáltam meg.
- 29 vagyok, hadd ne legyen meglepő, vagy tilos, ha a barátnőmhöz nyúlok. - válaszolt rekedtes hanggal, majd visszahúzott, hogy nyaka helyett száját szórakoztassam, míg ő tegnaphoz hasonlóan benyúlt felsőm alá, de még csak melltartó pántomnál simogatott. Nem csak az ő kezei vándoroltak, bal kezemmel, amivel addig mellkasát cirógattam végig vezettem felső testén, majd melegítőnadrágján keresztül kezdtem el a vérkeringést szervezetében megváltoztatni lassú mély markolásokkal. Sokkal könnyebb dolgom volt, hogy végre nem fránya farmer volt rajta, ami páncélként védte őt.
- Persze értem én csa-kah! - temettem arcomat párnába harapva mikor nyakamba csókolt. Nem volt még túl sok lehetőségünk az intimitásról úgy igazán beszélgetni, hogy elmondhassuk ki mit szeret, vagy sem. Bár én ilyen téren egészen átlagos lány voltam. Nyak csókokkal például pillanatokon belül le lehet venni a lábamról és mintha ezzel YoonGi teljesen tisztába lett volna, úgy hintette be nyak vonalamat és kulcscsontomat nedves csókokkal, közben lassan megfordította helyzetünket, így már én voltam alatta és nem fordítva. Ajkamba harapva tartottam vissza a hangosabb sóhajokat. Feltűrte felsőmet egészen kulcscsontomig és már készült volna csókjait dekoltázsomra szórni, mikor egyszer csak felpattant hirtelen és csak visszarántotta a felsőmet a helyére. 
- Mih? YoonGi, mi a baj? - nyafogtam, amiért félbe hagyta. YoonGi rám se hederítve kikelve az ágyból átfésülte haját és megigazította magát, főleg lent, mire nem sokra rá kinyílt a szobájának ajtaja mögötte anyukája még mindig aggódó alakja. Egy percre meg is feledkeztem, hogy nem kettesben vagyunk, plusz nem is figyeltem semmilyen kintről jövő hangra. Gondolom YoonGi az évek alatt, amit itt töltött tökéletesen tudta, hogy mikor közelednek a szobája felé. 
- Ha éhes lennél... lennétek, még meleg a Samgyetang, ha gondoljátok gyertek ki enni. - véletlenül sem akart az irányomba nézni az anyukája. Végig fiára nézve beszélt, miközben úgy kapaszkodott a kilincsbe, mintha az élete múlna rajta.
- Rendben, mindjárt megyünk. Máskor kopogj, a felirat még mindig érvényes. - hessegette ki az anyukáját, majd neki dőlt az ajtónak és lehorgasztott fejjel sóhajtott egy nagyot. - Szedd te is össze magad. Együnk, amíg jó a kedve. Nem ígérem, hogy végig ilyen aranyos lesz. Vendégek előtt általában megjátssza magát, bár te nem vagy koreai, fasz tudja, lehet végig hisztizni fog. Bocsi érte, de ne feledd, miattad vagyunk itt. - miután befejezte rövid okítását kiment engem ott hagyva még mindig pihegve a korábbitól. 

Sziasztok! Elkészültem egy újabb résszel magamhoz képest egész hamar :D. Remélem tetszett nektek és várjatok a folytatást! Kíváncsi vagyok mit gondoltok a részről, YoonGinak az anyukájával való kapcsolatáról, vagy csak úgy általánosságban. Köszönöm, ha elolvastátok! 💜