Az elmúlt napok nagyon kimerítőek voltak számomra, nem gondoltam volna, hogy YoonGi családja valóban idegesítő lenne. Az utolsó napra inkább figyelmen kívül hagytam az anyukáját, ezzel megúszva számtalan veszekedést, mert tudtam, hogy ha azon múlna, akkor abba is bele kötne, hogy hogyan állok és mennyit lélegzek. Így viszont, hogy az idő legnagyobb részét YoonGi szobájában töltöttem laptopommal az ölemben, nem is voltam ideges, és még a munkámmal is haladtam legalább. Ha valami jó volt ebben a pár napban az a YoonGival való közös időtöltést tudnám nevezni, egymásra voltunk kényszerítve, nem volt az, hogy munka miatt nem szól hozzám akár napokig, vagy, hogy este nem ír vissza. Ha nem is szóltunk egymáshoz, de legtöbbször egy légtérben ültünk a magunk kis világába elmerülve, általában míg én dolgoztam, addig ő sorozatokat, vagy filmeket nézett mellettem, majd esténként a szűkös ágyán összebújva aludtunk kiskifli nagykifli pózban. Ahogy közeledtünk a vonatállomáshoz picit rosszérzésem is lett, nem akartam még megszakítani ezt a kis kiruccanásunkat, nem akartam a szürke hétköznapokba visszacsöppeni, nélküle feküdni és kelni. De elnézve YoonGit, ő már alig várta, hogy a vonaton lehessünk, szinte méterekre hagyott engem és anyukáját le táskánkat cipelve, mert legalább ennyi kedvesség szorult belé, hogy ezúttal nem kellett magam cipekednem.

- Picim, biztos nem ér rá az eggyel későbbi vonat? Olyan korán van még! Reggelizni se reggeliztél! – simított fia karjára anyja, mikor egy automatához érve YoonGi elkezdte bepötyögni a nekünk kellő jegyeket. YoonGi elengedve füle mellett anyja kérdését csak kiválasztotta a lassan negyedóra múlva induló járatot, hiába az fog a legtovább tartani, majd kártyáját elővéve meg is vette őket. – Nem vagy éhes? Láttam a közelben egy reggelizőt, legalább egy kávét igyál meg jó anyáddal! – unszolta tovább fiát, aki csak lerázva magáról az anyja kezeit fújtatott.

- Hagyjá' má'. – vetette oda. – Nekem is és Evynek is dolgoznunk kell. Nem mindenki ér rá egésznap, mint egyesek.

- Egy kávét azért vehetek neked? – próbálkozott be ismét és bármennyire is egy hárpia volt velem szemben, azért belesajdult a szívem. Borzalmas lehet látni, hogy a saját fiad ennyire ki nem állhat.

- Tudod mit adjál nekem? – fordult teljes testével az anyja felé, aki kíváncsian bólintott, hogy ugorjon rögtön bármi is legyen az. – Teret. Mi megyünk, még meg is kell találjuk a vonatot. – állam leesett, ahogy az úgymond anyósomnak is.

- É-értem... Ha ezt szeretnéd. De ígérd meg, hogy sűrűbben fogsz látogatni azért! – ölelte meg fiát, amit YoonGi kelletlenül, de viszonzott némi hátveregetéssel. – Vigyázz nagyon magadra és írj vagy hívj, ha hazaértél! – kezdte el igazgatni fiának kócos tincseit, amire csak ideges fújtatást hallatott YoonGi. Utálja, ha a hajához érünk.

- Sietünk. Szia Anya, majd talán még látsz. – vette vissza vállára a táskákat, majd kezemet megragadva húzni kezdett maga után, így én csak utána kiabálva tudtam elköszönni.

Pár perc tömegben való kóválygás után megtaláltuk a mi járatunkat, amire azonnal felpattantunk és meg is kerestük a helyünket. Már az összes kettes hely elfogyott mire mi jutottunk a jegyvételhez, így kénytelenek voltunk egy hármas sorban kettő egymás mellettit választani. nekem igazából mindegy volt, amíg volt kis asztalom, amin laptopomon tudok tevékenykedni addig. Megtalálva helyünket YoonGi felpakolta a cuccainkat a poggyásztartókra, majd bevágta magát az ablak mellé.

- Én akartam az ablaknál ülni! Nem cserélünk? – biggyesztettem le a számat hátha meghatom ezzel.

- Nem, nézelődni akarok és nem akarom, hogy valami random idegen beüljön mellém. – fészkelte csak jobban be magát, én pedig elfogadva sorsomat elfoglaltam a középső helyet.

- Mert szerinted én örülnék neki? – forgattam a szememet laptopomat előhalászva oldalsó táskámból és el is kezdtem beizzítani azt.

- Elég extrovertáltnak tűnsz hozzá, igen. – vett ki táskájából egy nagy termoszt, amiből ivott is egy nagy kortyot. – Ha kell kávé csak szólj, készítettem reggel, míg a banya aludt. – mutatta fel kezében lévő sötétkék termoszt, amiért azonnal nyúltam is, mert majd leragadtak a szemeim. Extrovertált megjegyzésére pedig inkább nem mondtam semmit, néha azt érzem mindent is tud rólam, de egy-két ilyen megjegyzésénél rájövök, hogy idegen vagyok számára.

A kávé pici energiát adott, így rögtön több kedvvel kezdtem el a fordítást. Teljesen belemerültem, ilyenkor megszűnik létezni számomra a külvilág és csak az előttem lévő történetre figyeltem. Legjobban vígjátékokat utáltam fordítani, mert annál nehezebbet el se tudtam képzelni, hogy szójátékokat, meg hasonlókat érdemben lefordítsak és vicces is legyen a másik nyelven. A másik legutálatosabb része az az ismétlése volt egy-egy jelenetnek, ami alatt csak pár mondatos párbeszédekre gondolok, amiket akár tucatszor is megtekintek, hogy bizonyos legyek benne, hogy mindent jól hallottam, és a fordításom is ennek megfelelő stílusban, hosszban és még érthető is a célközönségnek.

- Ez micsoda? – bökte meg vállamat YoonGi, amitől ijedtemben majdnem felrúgtam a laptopomat, de csak fejhallgatómat téptem le fejemről.

- A frászt hoztad rám! – rivaltam rá még mindig próbálva megnyugtatni hevesen verő szívemet.

- Bocs, mit fordítasz? – mutatott a képernyőmre.

- Az Esernyő Akadémia.

- Nem ismerem.

- No shit Sherlock, pár hete jelent csak meg eredeti nyelven. – forgattam a szememet és felvettem földre ejtett fejhallgatómat. – Ha tönkre ment, te veszel nekem újat. – fenyegettem meg, de szerencsére rögtön kapcsolódott a laptopomhoz a tárgy, így a hangsáv is vele együtt.

- Nincs kedved picit beszélgetni? – meglepett YoonGi kérdése, gyorsan homlokára is tapasztottam kezemet, de nem volt láza. – Lemerült a telóm és míg tölt gondoltam szórakoztassuk egymást.

- Meg is leptél volna, ha magadtól lettél volna ilyen. – nevettem jóízűen. – Na és miről szeretnél beszélgetni? Kivel volt az első csókom és milyen pasik jönnek be nekem? – fontam keresztbe karjaimat várva mivel rukkol elő.

- Hm... – gondolkodott el. – Végül is? Ez is jó téma, milyen férfiak az eseteid? - továbbra is nevettem, mert azt hittem csak viccel, de mivel nem hangzott el újabb kérdés tőle kénytelen voltam rájönni, hogy komolyan gondolta.

- Nem tudom... sok fajta bejött már. Attól is függ, hogy most ázsiai srácokról beszélünk vagy mondjuk európairól...

- Azt mondd amelyik jobban tetszik. – sietetett YoonGi válaszommal, amit nem is értettem. Még volt egy jó két és fél óránk vissza az útból, hova siet?

- Akkor nem tudom... Az ázsiaiak mondjuk valamivel vonzóbbak. – alsó ajkamat harapdálva gondoltam végig az elmúlt években milyen srácok dobogtatták meg bármilyen szinten a szívemet, amiből volt azért pár, de hasonlóságot találni bennük nem volt olyan egyszerű. – Szeretem, ha egy srác magas, persze voltak alacsonyabb pasijaim is. A tetkók és piercingek is mindig tetszettek, ú, ha azért látszik, hogy gyúr na az... – nyögtem fel bele gondolva. – Tudod, amikor ilyen széles a válla, meg van ez a fordított háromszög formája a felső testének, a haja legyen hosszú, de rendezett, túrni való. Ha pedig mind e mellé van egy édes mosolya és egy éles erős állkapcsa, na akkor teljesen levesznek a lábamról. – képzeltem magam elé álmaim férfiját, majd mikor véget értem a felsorolásban lopva YoonGira pillantottam, aki egy duzzogó macskára emlékeztetett. – Na mi van? Nem tetszik, amit hallottál? – kuncogtam, mire csak megforgatta szemét.

- Ilyen férfiak nem léteznek a valóságban. Álomvilágban élsz, mint minden ide utazó külföldi. – dünnyögte orra alatt és elkezdte telefonját nyomkodni.

- Csak valld be, hogy féltékeny vagy, hogy te nem ilyen vagy. – vigyorodtam el még inkább.

- Mire lennék féltékeny? Arra, hogy nem létező férfiak után csorgatod a nyálad? Ugyan már. – rázta a fejét mosolyogva. – Ilyen férfiak maximum a képernyőn az idolok formájában léteznek.

- Azt kérdezted mi az ideálom, nem pedig, hogy az utcán milyen emberek jönnek be. – vontam meg a vállam. – Duzzogj csak nyugodtan, abban jó voltál eddig is. – kuncogtam fejemre helyezve fejhallgatómat, de nem tudtam elmélyedni munkámba, mert rögtön megkocogtatta vállamat valaki, így ismét lelökve fülemről felkaptam a fejemet a kéz tulajdonosára.

- Ne haragudj, a jegyem ide szól, de a holmid a székemen van. – tört angollal magyarázta el megzavarásom okát egy srác kedvesen mosolyogva rám. Elsőre nem is tudtam semmit se reagálni, mert azon akadtam le, hogy egy az egyben úgy nézett ki, mint amit nem is olyan rég leírtam YoonGinak, mint ideálom. A srác riadtan elismételte a mondatot jobban figyelve a kiejtésére és tagolására, mire én csak megráztam a fejemet.

- Értek koreaiul, ne aggódj, csak... Lényegtelen! Ülj csak le nyugodtan, ne haragudj, hogy ide pakoltam. – dobáltam át YoonGi ölébe holmijaimat, aki eddig nem is figyelt ránk, de erre felnézve hallottam, hogy halkan szitkozódott egy sort. Akkor ő is arra gondolt, mint én.

- Igazán? Huh, megnyugodtam! Nem akartam, hogy most derüljön ki, hogy sokszor csak aludtam angol órákon. – mosolyodott el a srác. – Nagyon jól beszélsz, esetleg itt élsz már egy ideje? – kezdett el velem beszélgetésbe elegyedni, amit nem is bántam. YoonGi legalább tanulhat némi emberi kommunikációs formát tőle.

- Picit több, mint tíz éve. Evlyn vagyok, de hívj csak Evynek. – mutatkoztam be a srácnak, akinek gödröcskéi voltak, ahogy mosolygott.

- Nagyon szép neved van, én LeeJoon vagyok. – mutatkozott be ő is. – Sorozatot nézzel? – pillantott át laptopomra, ahol ismét csak megállítva volt a munkám.

- Végülis, mondhatjuk így is. Fordító vagyok, de én nem könyveket, meg hivatalos dolgokkal foglalkozom. Leginkább csak Netflix sorozatokra gyártok feliratot, vagy néha a szinkronhoz is segítek fordítani szövegkönyvet. – meséltem el neki munkámat tömören, amit a srác nagy áhítattal hallgatott.

- A netflixnek dolgozol? Ez nagyon király! Csomó sorozatot nézek azon! Miket fordítottál eddig? Hátha láttam már.

- Ahm... Tavaly a Vaják sorozatra én készítettem a feliratokat, vagy A kibaszott világvége sorozaton is dolgoztam... – említettem pár híresebb munkámat, amit ismerhetne újonnan megismert haverom.

- Azokat imádom! Azokat te csináltad?! Meg nem mondtam volna, hogy nem egy anyanyelvi dolgozott rajta! Mától, ha valami jó feliratot fogok látni, akkor majd gondolni fogok rád. – kacsintott rám, mire csak rebegtettem rá pilláimat. Semmit sem akartam tőle, inkább csak idegesíteni akartam YoonGit, aki azóta is csak pufogott ülésében.

- Örülök, ha tetszett. A főnököm sosincsen velük eléggé megelégedve, de ti vagytok a közönség és nem egy ötvenes félalkoholista. – kuncogtam, majd ajkamba harapva néztem LeeJoonra. – Na és te mivel foglalkozol?

- Személyiedző vagyok, nem olyan izgalmas, mint a tied, de szerettem. – alig bírtam visszatartani nevetésemet, mikor YoonGi háborgását hallgattam mögülem.

- Azért az is menő. Nem sok emberben van olyan fajta kitartás, hogy dolgozzon magán folyamatosan, de te még másoknak is segítesz ebben. – vállára téve kezemet húztam tovább YoonGi agyát, aki maszkja mögé bújva villámokat szórt szemével ránk. Előttünk lévő sorban ekkor egy férfi felállt és meg se kérdezve senkit kinyitotta az ablakokat, így annak hűvös szele engem talált be teljesen és mivel a vonaton levettem minden meleg ruhámat csak egy sima pólóban ültem ott egyből fázni kezdtem.

- Fázol? Tessék, én bírom a hideget. – pattant fel LeeJoon azonnal és kardigánjától megszabadulva mindenki előtt felfedte kigyúrt felsőtestét, amit csak egy fehér atléta takart, így még tetoválásai is jól látszódtak. Én egy pillanatig megilletődve mértem végig, de már nyúltam volna kardigánja után, mire YoonGi igazából a fejemre dobta saját pulcsiját, amitől pillanatokon belül megszabadult, de még mindig nem szólt hozzám.

- Köszönöm, de úgy tűnik, már kaptam egyet. – kelletlenül mosolyogtam, mire LeeJoon csak furán pillantott YoonGira, majd vállat vonva visszaöltözve leült mellém. Folytattuk a beszélgetésünket, megtudtam, hogy ő is tanult pár évig hegedülni akárcsak én, illetve azt is elmesélte, hogy idén nyáron tervez a barátaival kiutazni Londonban, amikhez tőlem kért tippeket, miket érdemes megnézni. Annak ellenére, hogy nem Londoni vagyok, így is tudtam pár általa valóban nem ismert látványosságot mondani, amit fel is írt telefonjába. Kellemes volt a vele való beszélgetés, ritkán van lehetőségem csak úgy beszélgetni idegenekkel, legtöbbször vagy rasszistákba botlok, vagy nagyon más világ vagyunk.

- Mondd csak! Nem lenne kedved esetleg egyszer megnézni a cicám? – kérdésén majdnem felröhögtem, mert ismertem ezt a bújtatott keringőre való hívást.

- Ne haragudj, de allergiás vagyok rájuk. – húztam el a számat, mintha nem értettem volna mire gondol.

- És esetleg lenne kedved megenni velem egy rament? – próbálkozott a másik verzióval.

- Ne haragudj, de nem. – hajolt át YoonGi meg se várva, hogy esetleg én visszautasítsam.

- Te ki is vagy? – a srác értetlenül nézett rám.

- Nem a te dolgod. Ev cseréljünk helyett. – parancsolt rám felkelve helyéről, de én nem is mozdulva néztem rá nagyokat pislogva.

- Mi van nem értesz most már koreaiul? Azt mondtam helyet cserélünk. Most! – mutatott az ablaknál lévő üres helyre.

- Nem vagyok a kutyád... – háborogva, de átcuccoltam.

- Kár, mert az legalább hűséges és ért a szóból. – ült be középre és csak méregette LeeJoont, aki még mindig sokkolva nézte a kettőnk közt lezajlott jelentet. Bár az ég világon semmit sem akartam tőle, így is sajnáltam őt.

YoonGi megoldotta, hogy az addigi kellemesen telő kis vonatutam ismét unalmas legyen, már a munkával se volt kedvem foglalkozni, így csak öklömön támaszkodva néztem a tájat, ahogy gyorsan haladunk át rajta. LeeJoon és YoonGi mindketten zenét hallgattak, de tény, időnként méregették a másikat, ami egészen vicces lett volna, ha nem lettem volna mérges YoonGira. Tudja kit alázzon így meg, értem én, hogy féltékeny meg minden, de akkor sem beszélhet így velem. Így bosszúból jobbat nem tudtam csak meginni az összes kávét, amit az útra szánt elsősorban magának. A kávé kellően felmelegített, és az ablak is be lett közben csukva, így megszabadulva YoonGitól kapott pulcsitól ültem tovább száműzött helyemre, míg nem kezdtem el érezni, hogy húgyhólyagom jócskán megtelt mivel a reggeli kapkodásba nem volt időm mosdóba menni és rá is ittam egy legalább félliter kávét. Nem szeretek tömegközlekedésen mosdóba menni, de legalább félóra volt hátra az útból és azon túl is még haza kéne érnem, amit már nem bírnék ki, így felkelve helyemről megböktem YoonGit.

- Mi van? Még nem most szállunk. – vette ki baljából a fülest.

- Pisilnem kell, engedj ki kérlek. – emeltem ki az utolsó szót jobban neki, jelezve, hogy lehet szépen is kérni dolgokat a másiktól és nem csak oda böfögni, ahogy ő szokta.

- Nem bírod ki? Mi van, ha eltévedsz? – ráncolta homlokát, fejét rázva.

- Egyrészt, nem, nem bírom ki. Másrészt, nem vagyok életképtelen. Na engedj már ki vagy esküszöm az öledbe pisilek. – fenyegettem meg, mire sóhajtva, de beljebb húzta lábait, hogy én is átférjek. LeeJoon lábai is útba voltak, amit simán átléptem volna már, ha csak nem kellett volna ilyen szinten pisilnem, hogy egy ilyen vad lépés balesetbe is fulladhat. A problémám ezen kívül az volt, hogy LeeJoon bealudt a vonat ütemes ringatózásába, így nem is hallhatta, ahogy YoonGival beszéltem. Kénytelen voltam felkelteni. Óvatosan megveregettem vállát, mire csak hortyogva egyet oldalra esett fejjel aludt tovább. – LeeJoon, hé... – veregettem meg ismét vállát, viszont egyensúlyomból kibillentem, ahogy a vonat hirtelen megállt és teljesen ráestem LeeJoonnal, mire már felkelt. Arcom teljesen rákvörös színben kezdett el úszni, zavarodottságomban és azonnal lepattantam róla felsőmet igazgatva. Csak nagy szemekkel nézett rám, mert még mindig nem értette pontosan mi történt, hogy a melleimmel az arcában kelt fel. – Én... ne haragudj, véletlen volt... – hebegtem és inkább menekülve onnan elrohantam a mosdóba, ahonnan percekig nem mertem előjönni. Nagyon kellemetlen volt az egész, soha nem jártam még így, de YoonGi megvető pillantásai is csontomig hatoltak, ahogy engem nézett egész végig. Nem kéne mérgesnek lennie tekintve, hogy baleset volt az egész, de ismerem már annyira, hogy józan esze már rég elhagyta, ha egyáltalán valaha is volt neki. Végül csak azért hagytam el a mosdót előbb, mint azt terveztem, mert már másodjára kopogott be valaki, hogy használni szeretné. Még egyszer utoljára átöblögettem az arcomat hideg vízzel és lesütött szemekkel átslisszantam a folyosón kerülve mindenki tekintetét, aki esetleg felismerne. A helyemre visszaérve meglepődve láttam, hogy LeeJoonnak nyoma se volt, és YoonGi is visszaült az ablak mellé. Érkezésemre egy oldalsó pillantást kaptam csak tőle, majd ismét folytattat telefonjának nyomkodását.

- LeeJoon hova lett? – kérdeztem visszaülve YoonGi mellé.

- Hiányzik az új pasid vagy mi? – kérdezte továbbra se szakítva le szemét képernyőjéről.

- Nagyon vicces vagy... Csak érdekel, hogy esetleg feldaraboltad és bőröndbe gyömöszölted, amíg távol voltam vagy-

- Leszállt míg te beköltöztél a mosdóba. Nem mondom, egy percig azt hittem te is leszálltál vele, olyan sokáig voltál oda.

- Jajj már, miért szálltam volna le vele? – sóhajtottam kezéből kiszedve telefonját, hogy végre rám is figyeljen már. Idegesített, hogy mindig azt nyomkodja, mikor beszélni próbálok vele.

- Honnan tudjam? Megsimogatni a macskáját, vagy ramenezeni mondjuk. Elég lelkesnek tűntél hozzá... – jól gondoltam, hogy féltékeny lett rá, de nem gondoltam volna, hogy ilyeneket nézz ki belőlem, bár tény, bolond.

- YoonGi, ez egy vadidegen! Nem fogok csak úgy pár mondatváltás után felmenni bárkihez. – halkra vettem a hangomat, mert nem akartam, hogy az egész vonat minket hallgasson, bár így is biztosan akadtak kelletlen nézőink.

- Ja értem, dugni nem mész el, de villantani nem gond. Az neked belefér...

- Te hallod magad? – kerekedett el a szemem. – Elestem és mivel álltam és ő ült, pont úgy jött ki a szög! Nem szándékos volt, elhiheted!

- Pont akkor akarsz kimenni mosdóba, amikor a vonat hamarosan megáll és pont ő rá esel és nem mondjuk rám, aki állítólag a párod jelenleg. – sziszegte fogai közt kerülve velem a szemkontaktust.

- Szerinted tudom, hogy percre pontosan mikor hol jár a vonat? Nem direkt csináltam hidd már el! – löktem rá vállára idegesen. – Csak féltékeny vagy és kombinálsz ilyenkor...

- Nem vagyok féltékeny. – kérte ki magának szintén halkan kiabálva.

- Nem a fenét! Nem tetszik neked, hogy más vonzó férfiak is hozzám szólnak rajtad kívül, félted, hogy lecseréllek-

- Ne szólj hozzám most egy ideig, jó? – kezdte el körmét rágni, ahogy nekem hátat fordítva fordult az ablak felé.

- Mi van? – azt hittem rosszul hallok, most tényleg csitítgat engem?

- Mit mi van? Elfelejtesz koreaiul, ha én szólok hozzád? Akkor mondom angolul. Shut up! – a döbbenettől egy hang se jött ki a számon csak tátogtam ott, míg ő csak lehunyt szemmel próbálta figyelmen hagyni teljes lényemet.

Lassan a vonat beért a főváros állomására, de YoonGi egyáltalán nem szólt hozzám az út maradék részén, én pedig végig őt figyelve próbáltam fejben összeszedni magam, hogyha ismét nekem esne legyenek kész érveim magam védelmének érdekében. Mikor a vonat megállt YoonGi szemei kipattantak felkapta kabátját, majd saját táskáját is, amit vállára csapva ott is hagyott míg én pulcsimba bújtam vissza.

- Faszkalap... – motyogtam orrom alatt, majd összepakolva minden lenti cuccomat nyújtózkodni kezdtem saját táskámért, amit nyilván nem vett le YoonGi. A gond ott volt, hogy nem értem fel addig, csak az alját értem el éppen csak ujjaimmal. – Fenébe már... – fújtattam és próbáltam ugrándozva felérni, de sikertelen volt, így felléptem az ülésre, hogy felérjem, de mire másik lábamat emeltem volna éreztem egy erős férfi markot könyökömnél, majd egy erős rántást hátra felé ezzel visszakényszerítve a földre. – YoonGi, ez azért fájt! – fordultam meg, hogy leszidhassam YoonGit bunkósága és durvasága miatt. De nem YoonGi állt ott, hanem az egyik kalauz férfi, aki nagyon szigorúan méregetett engem.

- Felszólítom, hogy hagyja el az utaskocsit minél előbb és koszos cipővel ne lépjen rá az ülőalkalmatosságokra vagy kénytelen leszek megbüntetni önt. – szólított fel, majd elengedett végre könyökömnél, amit azonnal masszírozni is kezdtem.

- Elnézést... Csak nem érem el a táskámat, esetleg tudna segíteni? – mutattam fel az árválkodó sporttáskámra, mire a kalauz egy szó nélkül tovább állt. Fejemet csóválva körbe pillantottam azon a kevés emberen, aki még ott volt a kocsiban velem és esetleg segíthet. Ki is szúrtam egy nőt, aki egy jó fejjel magasabb volt nálam. Összetalálkozott tekintetünk és mosolyogva megindultam felé, de alig tettem meg pár lépést, mire a nő előkapta telefonját és sietősen lerohant a vonatról. – Ez remek volt... Ahm, elnézést Uram! – szólítottam meg egy fiatal férfit, aki éppen mellettem sétált el, de hasonlóan a kalauzhoz csak tovább állt csendben. – Ne haragudj esetleg segítenél! A táskám... – egy újabb férfit próbáltam leszólítani, aki még nagyban pakolászott a saját helyén. A férfi felnézett rám, majd hebegve megrázta a fejét.

- Én, nem... nincs pénzem, kártya csak! – emelte fel kezeit védekezően.

- Mi? Nem, nem kéregetni próbálok, csak a táskámat nem érem el és-

- Én sietek, munka, nincs pénz! – rohant el ő is riadtan mintha valami szellem lennék.

Idegesen fújtattam, ahogy visszatértem saját részünkhöz. Minek tette ennyire bentre YoonGi? Senki nem hajlandó segíteni, a kalauz is engem méreget azt várva, hogy megbírságolhasson. Ismét pipiskedtem, szökdécseltem hátra sikerül valami folytán leszedjem táskámat, de mindig csak beljebb sikerült lökjem. Egyik ilyen ugrálásomat megállította egy már jól ismert sápadt kéz, ami félre tolt, majd egy könnyed mozdulattal lekapta táskámat. YoonGi vállára kanyarította cuccomat, majd fejével biccentett nekem, hogy szálljunk le.

A vonatról leszállva YoonGi továbbra se állt meg, csak ment egyenesen ki a tömegből én pedig követtem őt lemaradva.

- Egy köszi is megteszi. – vágta oda nekem hirtelen mikor kiértünk az állomásról és egy nyugodtabb kisutcába értünk.

- Már ne is haragudj meg, de mit kérsz tőlem? – előztem be, hogy megállítsam. – Mégis mit kéne megköszönjek?

- Ha nem szedem le a hülye táskád még mindig ott ugrálnál, mint egy bakkecske. Ennyit arról, hogy boldogulsz nélkülem is. – került ki és ment tovább, de ismételten megállítottam.

- Miattad kellett ott szenvedjek, mert felraktad a legmagasabb polcra! Na és nem is segítettél leszedni, pedig tudtad, hogy nem érem fel! – háborodtam fel és végre kiengedtem a hangom, hogy nem a vonaton voltunk, ahol mindenki minket hallgatott.

- Az én segítségem kellett ahhoz, hogy feltedd és levedd. Örülj, hogy visszajöttem érted. – arcát takarta maszkja, de még így is láttam, hogy állát megfeszítve beszélt velem, hallani lehetett hangján a feszültséget.

- Most boruljak le eléd térdre hálálkodva, amiért a pasim nem hagyott magamra? Milyen egy gavallér vagy tényleg! – csípőre tett kézzel méregettem őt.

- Mert te olyan minta barátnő voltál, igaz? Szerinted melyik pasi tűri azt el, hogy a barátnője más férfiakkal flörtöl órák hosszán keresztül akár az orra előtt?! – emelte meg most már ő is a hangját velem. – Te neked ezer oldalas listád van a velem való elvárásaiddal! De az, hogy te jó barátnő legyél az nem fontos! Én is tudnék bőven panaszkodni rád, hogy milyen egy szar barátnő voltál mindeddig! – vágta le elém táskámat, de én csak őt néztem belső számba harapva próbáltam visszafogni magam.

- Szar barátnő vagyok? Mert talán te szar barát vagy! Erre nem gondoltál? Te tökéletes vagy szerinted? – hajoltam közelebb, ahogy arcába üvöltöttem.

- Soha nem mondtam, hogy tökéletes vagyok! De te úgy viselkedsz mintha te majd belehalnál annyira próbálnál folyton a kedvemben járni! Játszod az eszed folyton, hogy te mennyi mindent megteszel értem, de igazából ki kényszerít ezekre? Magadtól teszed mind ezt! Én soha nem kényszerítettelek semmire! Én hoztalak ki az őrizetből, mikor bevittek! Minden egyes alkalommal végig hallgatom, ahogy engem kritizálsz és kérsz számon mindenért! Én vagyok az elmebeteg, a seggfej, a hülye, aki angolul se tud, a hisztigép, a balek, akivel te Ő nagyságosa szóba áll egyáltalán! Csak azt hallgatom folyton mennyi mindenben vagyok kevés neked, mint barát, mint partner, mindenhol! De én soha ne szóljak emiatt egy szót se! Csak nézzem csendben, ahogy egy hülye kurvaként flörtölsz az első férfival, aki leszólít téged! De ne basszon szét az ideg, mikor az látom, hogy a melleidet dörgölöd az arcába! – utolsó mondatára nem tudtam irányítani érzelmeimet és pofon vágtam, ami nem volt erős, de YoonGi így is oda simított helyére. – Ha fele olyan jó barátnő lennél, mint ütsz, akkor én is jobban ki tudnám mutatni az érzéseim feléd Evy. – már nem kiabált, halk volt a hangja, de sokkal ijesztőbb volt, így azt kívántam bárcsak kiabálna.

- Ez így nem fog menni. Nem tudok a kamu barátnőd lenni tovább... – motyogtam.

- Én se a kamu barátod.

- Akkor most mi lesz? Te jobbra, én balra? – kérdeztem miközben éreztem, hogy gyomrom folyamatosan zsugorodik az idegességtől.

- Vagy megpróbáljuk ezúttal őszintén és magunkat adva...

Sziasztok! Végeztem az összes vizsgámmal végre, így végre volt időm írni (bűntudat nélkül). Remélem mindenki jól van, kellemesen teltek az ünnepek, mindenki tudott pihenni is. Igyekszem mindkét történethez folyamatosan írni és nem elhanyagolni egyiket sem a másik javára. Köszönöm, hogy elolvastátok és remélem ha picit is, de tetszett nektek. Érdekelne mit gondoltok, a páros melyik felének van igaza, kinek a pártján álltok, egyáltalán működni fog-e a kapcsolatuk, így minden fajta színjáték nélkül. De minden egyéb gondolatot, véleményt szívesen fogadok :)