A város távoli zaja volt az egyetlen zaj forrás köztünk, ahogy álltunk egymástól pár lépésre egy domblejtőn. YoonGinak legalábbis, nekem a fülemben visszhangzott a szívem vad dobogása. Nem szólt semmit legutolsó mondatomra, csak némán nézett engem, néha hajába túrva elkapva tekintetét a tájat kémlelte, figyelve van-e bárki a közelünkben. Összepréselve ajkaimat vettem egy mély levegőt, majd ki is fújtam azt, ezzel minden korábban bennem maradt sértettséget és haragot kieresztettem.

- Nem fogsz semmit se mondani? – hangom elcsuklott a végére, de YoonGi még mindig csak nézett maga elé. Meg nem tudtam volna mondani min járhat az esze.

- Sajnállak. – bökte ki, kezeit zsebre vágva még mindig cipőjének orrát vizsgálva.

- Jól is teszed. De az érzés kölcsönös. – tettem pár bizonytalan lépést felé, arra számítva, hogy egyszer csak sarkon fordul és faképnél hagy, de nem így tett. Maradt, sőt, azt is engedte, hogy egyik kezét kihalászva kabátja zsebéből összekulcsoljam ujjainkat. – Van még kedved sétálni és picit mesélni arról, hogy ki voltál minden előtt? – hangom kedves volt és érdeklődő, mert bár legtöbbször csak az üvöltésből érti meg a mondani valómat, hátha így előbb megnyílik nekem és megismerhetem az ő szemszögét.

Kéz a kézben jártuk az erdőnek egy szintén ritkán járt ösvényein, úgy tűnik YoonGi rengetegszer sétálhatott ilyen helyeken, mert magabiztosan vezetett. Nem szólt semmit, nem kezdett bele mesélésbe, de elhatároztam, hogy nem is fogom erőltetni, megpróbálok nyugodt és türelmes lenni felé. Biztosan idő kell neki, hogy egy olyan időszakról meséljen, ami már több mint egy évtizede lassan, hogy történt. Tudtam, hogy nagyjából miért ölte meg ChaRint, ahogy azzal is valamennyire, hogyan is zajlott a sorsfordító nap. De ezen kívül nem tudtam ki volt Ő előtte. ChaRin naplója egy olyan YoonGiról pedzegetett történeteket, akit el se tudtam képzelni. Egy életvidám, kedves és végtelenül odaadó romantikus srác. Ha lehet hinni a naplójának, akkor valahol mélyen YoonGiban ott kell még lennie valahol ennek a srácnak, akit jó ügyesen rejteget a világtól.

- Mikor kezdtem a gimit, akkor nem éppen olyan életet képzeltem el magamnak, mint amit végül sikerült összehozzak. – nem számítva hangjának felcsendülésére riadtan ugrottam meg, de inkább csak csendben vártam, hogy folytassa. - NBA játékos akartam lenni, de mint látod... nem így lett. – nevetett halkan lehorgasztott fejjel. – Nem mintha a sérülés lett volna az egyetlen oka. Nem nagyon nőtem tovább 16 éves korom óta és a 176 centi nem éppen egy NBA szintet megütő magasság. Korábban kellett volna lemondanom erről a bugyuta álmomról, de tudod, ott voltak a bátorító szülők, barátok és persze a csapat és edző, akik hiú reményeket tápláltak bennem, hogy de jó vagyok és ne csüggedjek. – hallgatva történetét akaratlanul is eszembe jutott az a számtalan érem és kitüntetés, amiket szerzett az iskolás évei alatt. Azok is csak erősítették a történetét, hogy volt tehetsége a sporthoz. – Minden jól ment amúgy, megyei és országos versenyeken is vettünk részt a többiekkel és érem nélkül haza se jöttünk legtöbbször. Az edzőm, Mr. Choi, be is ajánlott egy külföldi sportakadémiára, nagy esélyeim voltak, hogy sikerül elnyerjem az ösztöndíjat. Már csak egy szezont kellett volna végig vigyek, majd érettségi után rögtön mehettem volna. Ha nem baszom el azt az ugrást akkor lehet most éppen valahol, talán Szingapúrban készülnék egy meccsre és nem itt lennék. De ki tudja, lehet később sérültem volna meg és repülhettem volna haza, hogy akkor kezdjem újra az életem.

- Talán az rosszabb lett volna. – bátorkodtam megszólalni. – Mármint, így nem veszett oda évek az életedből a sulit követően. Úgy mond még pont időben történt ez veled. Plusz szerintem azt is nehezebben dolgozza fel az ember, ha valamit el kell veszítenie. Így csak egy álmodról kellett lemondanod, sose kellett megtudjad mennyire rossz vagy jó.

- Hm... – gondolkodott el. – Fordítva gondolom. Rosszabb az ismeretlenről lemondani, mert rengeteg „mi van ha?" idegesítené az embert. De abba talán igazad van, hogy jobb, hogy akkor történt ez. – biccentve értett velem egyet.

- De ennyire végzetes egy izomszakadás? Úgy tudtam az ilyeneket megfelelő kezeléssel teljesen helyre lehet hozni.

- Én voltam a fasz, aki nem tartotta be az előírtakat. Nem kellett volna ChaRin után koslatnom azzal a lábbal, főleg nem olyan mennyiségben, de túlságosan szerelemes voltam, aki hülye döntéseket hozott. – hegyezni kezdtem füleimet, ahogy egy lényegesebb részhez ért a mesélésben.

- Mit szerettél benne ennyire, hogy a fájdalom ellenére is utána mentél? – hirtelen azt hittem YoonGit megsértettem, mert nagyon sokáig nem szólt semmit, de mikor félve felé pillantottam láttam, hogy csak elgondolkodott.

- Minél többször gondolkodom el ezen, annál kevésbé tudom. Kevés emlékem van róla már, valahogy kikoptak az emlékezetemből. Leginkább veszekedések maradtak meg, egy-két vidám pillanattal kiegészítve. – ekkor elnevette magát fejét nógatva. – Vicces, de lehet csak a költözés okozta ezt, mert mióta itt vagyunk egyre több mindenre emlékszem. A nevetését már évek óta nem tudtam felidézni, vagy más dolgokat vele kapcsolatban.

- Nem olyan meglepő, szerintem egészen normális, hogy kopnak az emlékeink helyekről, emberekről, de ha visszakerülünk abba a közegbe visszatérnek ezek. De mit szerettél benne? Valami csak rémlik. – biztattam, hogy folytassa hiába esett mélyen legbelül szarul hallgatni a volt párkapcsolatának részleteit.

- Eleinte csak vonzódtam hozzá abba biztos vagyok. Feltűnt, hogy milyen csinos az arca, majd ahogy kamaszodtunk nyilván a hormonok is megőrjítettek. De szeretni talán azért kezdtem el, mert mindenkivel kedves volt, legalábbis annak tűnt. Elsők közt jött el az összes meccsemre nekem szurkolni, sőt, ha úgy volt kedveskedett is nekünk a csapatnak azzal, hogy hozott sütiket, vagy csak felvidított minket mikor kikaptunk. Egy olyan lányt láttam akkor, aki tökéletes feleségjelöltnek tűnt. Okos, szép, kedves, tud főzni is és még támogató is. Valahogy aztán ezek mind eltűntek belőle mikor összejöttünk. Vagy csak akkor vettem észre a valódi énjét. – hasonlóan értetlenül álltam ChaRin személyiség változása előtt, mint anno a kamasz YoonGi lehetett. A naplóban olvasva ChaRint nem jött át nekem olyannak, mint aki egy földre szállt angyal lett volna. Egy hülye picsának tűnt a sorai alapján, de a lányok mindig másképp vélekedtek egymásról, így betudom ezt ennek.

- Mennyire volt komoly köztetek a dolog? – dobtam be a következő kérdést miután egy pár percre ismét csend telepedett ránk és kezdtünk kiérni az erdőből vissza a civilizációba.

- Együtt voltunk. – vágta rá rögtön, mintha hülyeséget kérdeztem volna.

- De hogy mennyire volt komoly a kapcsolat? Gimis kapcsolatnak indult csak, egy éjszakás, vagy esetleg együtt terveztétek a következő éveket? – fogalmaztam át kérdésem pontosítva ezzel.

- Akkoriban nem hittem még az egyéjszakák varázsában, illetve mikor ott vagy gimnazistaként, nem fogsz úgy gondolni arra a lányra, aki után évek óta epekedsz, hogy ez csak egy kis pár hetes, hónapos szórakozás és annyi. Én komolyan vele terveztem mindent, elképzeltem, hogy érettségi után velem jön külföldre és elveszem, majd még családalapítás előtt gyorsan végigcsinálom a katonaságot. Miután pedig leszereltem én visszatérek a pályára és ha esetleg úgy érezzük belefogunk a két gyerekbe. – éreztem, ahogy szívemben a féltékenység mellé egy kis melegség is társult, hogy milyen aranyos volt a fiatal YoonGi jövőterve. Ahogy mesélt róla, mintha egy teljesen vadidegenről mesélne, aki akár az osztálytársa is lehetett volna, de nem, ez ő volt, vagy még talán mindig az.

- Azt mondtad, hogy sokszor veszekedtetek. Mi volt a téma? – észre se vettem, hogy fejemet vállára hajtottam és úgy mentünk kéz a kézben. Néha kaptunk pár kedves pillantást, de biztos nem így néznének, ha tudnák, hogy közben a volt barátnőjéről beszélgettünk.

- Sok minden. – válaszolt először csak ennyit, mire köhécselve kértem ennél bővebb választ. – Nem kedveltem a baráti körét, úgy éreztem teljesen elszakítják tőlem, hogy kisajátítják. Ez nyilván neki nem tetszett. Ilyenkor azt mondta kontrolmániás őrült vagyok és nincs jogom megszabni kivel, mikor, mit csinál. Pedig csak azt akartam, hogy ha miattuk mond le nálam közös programokat, akkor ez legyen fordítva is így. Az is sokszor zavarta, hogy sok voltam neki az ő szavaival élve. Szerinte nyálas voltam és ciki, főleg, ha ezeket mások előtt is tettem. De ezeket hamar megoldottuk, változtattam, változtam, ahogy azt elvárta. – hirtelen megállt mesélésében és éreztem, hogy picit erősebben is rászorított a kezemre akaratlanul.

- Na és mi volt az, amit nem tudtatok megoldani? – mintha tojáshéjakon próbálnék lépkedni, úgy éreztem magam, ahogy egyre kényesebb vizekre eveztünk.

- Olyan dolog, amiről nem tudtam, hogy probléma. – mosolyodott el keserűen és felém pillantott. – Sose mondta el egy az egyben a legnagyobb baját velem. De az én hibám volt, hogy nem javítottam rajta. – már éppen kérdeztem volna, hogy mi volt ez, mire kezével intett nekem, hogy folytatná. – Intimitás mértéke és fajtájával volt elégedetlen. Óvatos voltam, nem akartam, hogy azt gondolja csak a szexre kellene nekem és kihasználom. Emiatt lassabban haladtam és nem vettem az állítólagos jeleket sem, amiket szintén állítólag megállás nélkül küldött. – már inkább kínjában nevetett, de még mindig nem akartam félbeszakítani. Hagyom, hadd mondja azt, ami magától jön, majd maximum később kérek kiegészítést. – Én voltam a fasz, hogy nem ültem le vele erről beszélni. Inkább szenvedtünk mindketten, mert én gyáva voltam, ő pedig kuka. Szóval igazából ezeken veszekedtünk. – fejezte be hosszas történetét, én pedig feltettem az első kérdésemet, ami hirtelen eszembe jutott.

- Mit értesz a lassú haladáson? Hány hét után feküdtetek le? Vagy milyen időközönként? – YoonGi hirtelen hangosan kacagni kezdett, mire felénk kapták páran a fejüket, de mikor látták, hogy semmi izgalmasról nincs szó folytatták a bámészkodást. – YoonGi, most mi az?

- Hány hét? Milyen időközönként? Soha. Evy, soha nem feküdtünk le, épp ez volt a baja. Én úgy tudtam szűz volt és emiatt lassan akartam haladni végképp vele, de kiderült kettőnk közül, én voltam az egyedül. Ezt se tőle tudtam meg persze, hanem utólag innen-onnan tudtam meg egy csomó mindent róla, rólam és kettőnkről. – itt ismét eszembe jutott a napló, ami a táskám mélyén lapult jelenleg. Vajon arra gondolt?

- Értem, bocsi akkor... na és akkor ti semmit se csináltatok? Csók és ennyi? – nehéz lett volna nekem elképzelni, hogy két tinédzser, akik majdnem egy évig együtt voltak és állítólag aludtak is együtt, sose léptek volna meg másfajta intimitást.

- Dehogynem, idővel. Nyilván tipi-tapi volt, majd olyan 2-3 hónap után kézzel, majd szájjal való kényeztetés is bejött, viszont sose vittük annál tovább. Pedig nagyon akartam, és mint később kiderült Ő is. Viszont mivel tőlem nem kapta ezt meg, így mellettem elkezdett félre járni, még akár úgy is, hogy közvetlen a sráctól jött át hozzám. – elfintorodva rám nézett és meg tudtam teljesen érteni. Fordított szituációban én is kiborultam volna.

- Hát ez nem hangzik valami jól... – állapítottam meg, de tudtam édes kevés ez a reakció, de ennél többet nem tudtam kipréselni magamból.

- Nekem mondod? Mikor megtudtam, hogy akár szó szerint az előző srácról leszállva jött át hozzám, szerintem után bele telt pár évbe, hogy újra szívesen csináljam a másik félnek és ne érezzem magam valami felesleges pótléknak, amivel csak azért foglalkozik, mert keze ügyébe akadt.

Sziasztok! Ahogy ígértem, hoztam nem egy, hanem dupla részt. Ennek igazából annyi az oka, hogy ma van a születésnapom és gondoltam ezzel kedveskedek nektek még mielőtt mindenki belevetné magát a karácsonyi lázba, bár páran már így is tuti benne vagytok. Remélem tetszett nektek ez a két rész, mégha nem is volt a legesemény dúsabb. Köszönöm, hogy elolvastátok és ne aggódjatok, nem fogok eltűnni még mindig.