Biztosan valami Stockholm-szindrómában szenvedhetek, mert nincs ép eszű ember, aki ne hanyat homlok menekülne, ha az eleve sorozatgyilkos párja azzal kérkedne előtte, hogy bármikor megölhetné, ha a kedve úgy hozná. De az elmúlt félév alatt a józan eszem szabadságra ment és félő, nem is tervez visszatérni egyhamar. Eljutottam arra a szintre, hogy leszarom mennyire veszélyes, amit csinálok. Az életem előtte egészen szürke volt, amiben a mindennemű izgalom egy-két vakrandi okozta fejfájás volt. YoonGi legalább tesz arról, hogy minden nap végén úgy dőljek le aludni, hogy vagy hálát adok az égnek, hogy életben vagyok, vagy pedig lefárasztott ő maga testileg és vagy lelkileg is.

Ha normális lennék, akkor biztosan nem állnék többet szóba YoonGival, de tényleg megkedveltem. Rohadt idegesítő pojáca az idő legnagyobb részében, de már hiányozna. Bármennyire is fáj ezt beismernem magamnak, az elmúlt hónap alatt YoonGit valóban egy jó barátomnak tudom nevezni. Elveszítettem miatt az egyik legjobb barátnőmet végleg, BongCha pedig még bonyolultabb ennél, de Ő helyettük is barátként viselkedik. Nyilván más egy férfi barát, mint egy nő, főleg, ha az előbbivel testi és némi érzelmi vonzalom is fennáll. YoonGi, akármilyen fura is, de jó barát. Mindenről tudtam vele beszélni, amiről eddig tudtam a lányokkal is, bár Ő a maga nyers stílusában válaszol és nem szépít soha.

Lehet a világ legnagyobb hülyéje vagyok és előbb utóbb egy ollóval végzem én is a nyakamba szúrva, de ha most Őt is elveszíteném, akkor végleg egyedül maradnék. Közel akarom tudni YoonGit magamhoz, azzal én is időt nyerek, hogy vagy őt javítsam meg vagy kifundáljam miként mászhatok ki ebből a szarból, amibe nyakig benne vagyok már. De nem segít a helyzetemen az se, hogy itt fekszem YoonGi karjai közt, ajkainkkal összefonódva a kanapéján.

Csókcsatánk egymás testének felfedezésével egészült ki, míg én többnyire vállát és hátát cirógattam, addig Ő nem habozva benyúlt felsőm alá és markolt rá testemre ott, ahol igazából érte. Még mindig meg volt nekem, amire emlékeztetni akartam, hogy jobb lenne leállnunk különben csak jobban szenvedünk, de mintha a sors is így akarta volna megszólalt a telefonja tőlünk nem messze aha kis dohányzó asztalon, ahol előtte a tabletet töltöttem a nap folyamán.

YoonGi azonnal megszakítva csókunkat, kicsit zilált légzéssel ült fel és vette magához a telefonját, ami sokkal kisebbnek tűnt az ő kezében, mint az enyémben. Én még mindig pihegtem az előző tevékenységünk miatt, míg őt figyelve láttam, hogy arcára egy eddig ritkán látott fajtája az undornak ül ki, majd visszarakta a telefont a helyére és otthagyva engem is a konyhába igyekezett.

- Ki az? - felülve a kanapé támlájára könyököltem és figyeltem YoonGi tevékenykedését.
- Anyám. Ma már ezredjére hív, de úgy látszik nem veszi a lapot. - tért vissza egy újabb adag HwaChae-val.
- Miért nem veszed fel? Csak fel akar köszönteni! - értetlenül ráztam a fejemet és közben szüntelenül csörgött a telefonja.
- Engem ne köszöntgessen fel. Ne utólag próbáljon szupi anyuka lenni, ott volt rá életem első 18 éve. - alig értettem mit mondott mivel folyamatosan csak kanalazta a desszertjét.
- Egy telefonhívás senkinek se fáj! - dorgáltam meg, közben a csörgés újraindult. - Beszélj vele, évi egy alkalmat kibírsz.
- Ő is pont ezt mondja. - nézett rám, én pedig szememet forgatva a telefonjáért nyúltam, majd még mielőtt YoonGi reagálhatott volna benyomtam a zöld kis ikont és a fülemhez emeltem.
- Jó napot! Min YoonGi anyukájával beszélek, igaz? - szóltam bele mosolyogva. Azt hittem YoonGi rosszul lesz olyan arcot vágott. A tálját olyan erővel csapta le, hogy félő volt, eltöri vagy a tálat vagy az üveg asztalt. Már ugrott volna rám, hogy kicsavarja kezemből a telefonját, de bevédve magam sarkammal picit belerúgtam legérzékenyebb pontjába, amitől pont ahogy reménykedtem, fájdalmasan összerogyott a kanapén, én pedig felkelve messzebb merészkedtem.
- Jó na- ne haragudjon, de én kivel beszélek? - a nő hangja a vonal túlsó felén nagyon fiatalosan csengett, már-már nehéz volt elhinnem, hogy ez valóban YoonGi anyukája.
- Ne haragudjon, Evy vagyok, a fia barátnője. Egész nap dolgozott és csak nem régen ért haza, ezért se vette fel a hívásait. -próbáltam a lehető legkedvesebb hangomon beszélni, figyelve a kiejtésemre. Tudom, hogy ha megtudják a származásom, akkor nagyon kiborulnak a szülők ilyenkor, nem vagyok én a megszokott koreai anyósok álma.
- Barátnő? De Yoo- - nem hallottam a mondata végét, mert míg nem figyeltem YoonGi feltápászkodva a kanapéről oda vánszorgott hozzám és kitépte a kezemből a készüléket.
-Mit akarsz? - szólt bele sokkal bunkóbb hangom, mint arra számítottam. - Szuper, kösz. Máskor írj egy levelet, ha annyira fontos mondhatnékod van. - megváltozott minden YoonGiban, a testbeszéde sokkal merevebb lett, a gyűlölet szinte fájóan áradt belőle. Nyoma se volt a kimért hideg YoonGinak, helyette egy tinit láttam, aki haragszik az anyjára és a világra némi kierősödött dialektussal.
- Ne beszélj így vele! - súgtam oda neki, de YoonGi villámokat szóró szemmel elhallgatott.
- Nem. Mit akarsz rajtam látni? - forgatta meg szemeit majd folytatta a beszélgetét. - Evyn sincs semmi izgalmas... Mert nem tartozik rád kivel vagyok, engem se érdekel éppen milyen kanod van! - oda lépve YoonGihoz kezemet óvatosan vállára tettem, de egyből lelökte azt és inkább bement a szobájába és már csak a kulcs fordulását hallottam.
- Ezt nem így képzeltem el... - néztem körbe a helyiségen, majd sóhajtva feltakarítottam a HwaChae kiborult darabjait még mielőtt teljesen beleivódik a szőnyegbe.

Hosszú percekig nem jött ki YoonGi a szobájából, éreztem a bűntudat mardosását. Végülis tényleg semmi jogom nem volt az ő telefonjához nyúlva felvenni és beszélgetni az anyjával. Semmit se tudok igazán róla, vagy a kapcsolatukról azon kívül, hogy haragszik rá. Biztos vagyok benne, hogy ilyen tini korból fakadó nézeteltérés vagy dacról lehet szó és gondoltam, ha beszélnek és nem csak ignorálja akkor segítek bármin is. Én se rajongok az ötletért, hogy folyton anyámékkal beszélgessek, de az is elképzelhetetlen nekem, hogy direkt ne vegyem fel a telefont nekik vagy úgy beszéljek velük, ahogy YoonGi is tette azt. Néha hallottam hangosabb felszólalásokat YoonGi irányából, de érteni nem igazán lehetett miket mondott. Bár tudnám mi lehet az édesanyja hatalmas vétke, se a húgaival, se az apjával nem beszélt vagy egyáltalán reagált így. 
A kiabálás nemsokára abba maradt és egy hosszú csend után hallottam a kulcsnak fordulását a zárban. Én kíváncsian kiléptem a konyhából és balra fordulva neki dőltem az ajtófélfának és vártam, hogy YoonGi kijöjjön. Az ajtó kitárult és YoonGi lépett ki rajta, már szóra nyitottam volna a számat, mikor kiszúrt engem és elsötétedett szemekkel nekem esett szó szerint. Eddig nem igazán volt lehetőségem megtapasztalni milyen az, ha fojtogat, de ezt is kihúzhatom a listáról, mert azonnal torkom után kapott és hátam nekicsapódott az egyik konyhaszekrény oldalának. Fájdalmasan nyögtem fel, mire megismételte az erős lökést rajtam. 

- Egy kurva jó okot mondj, hogy most ne verjem a fejed a konyhakőbe! - nem enyhített a szorításon, de legalább már nem akart ismét neki verni háttal a szekrénynek. Ujjaimat ráfontam kezére és próbáltam lehámozni magamról sikertelenül. Nem fájt annyira az ütődés maga, szerencsére nem volt éles a szekrény oldala, de Ő sem lökött neki akkora erővel. 
- YoonGi kérlek... engedj el. - néztem szemeibe igyekezve nem mutatni neki félelmet. Bár nem értek a hozzá hasonló törött elmékhez, azt tudom, hogy a félelem csak jobban beindítja őket. Ezt nem akarom neki megadni. 
- Tudod, hogy megteszem, ha arról van szó. - kicsit de ja vu érzésem volt a párbeszédünket illetően, de az mintha valamivel kellemesebb körülmények közt lett volna. Mondjuk egy teljesen másik YoonGival néztem akkor farkasszemet, mint most. Akit most láttam más volt, sötétebb, ridegebb és valami távoli. 
- YoonGi, nem kell ezt tenned! - próbálkoztam meg ismét keze szorításának eltávolításában hasonló eredményt elérve, mint az előzőnél.
- Türelmes ember vagyok Evy, de ne akard látni mi lesz, ha elfogy. - úgy mondta ezeket a szavakat, mintha nem segítettem volna már neki egy-két piszkos ügyében. 
- Én csak jót akartam! Honnan tudhattam volna, hogy neked rosszul esik az anyáddal való beszélgetés? Sose mesélsz róla vagy úgy bármit a gyerekkorodról, nem haragudhatsz rám emiatt! - próbáltam megköszörülni torkomat, de csak rosszabb lett az érzés és erősödött a köhögő inger. YoonGi csak nézett egyenesen a szemembe semmit se szólva, méregetett engem, csak úgy cikáztak fekete íriszei rajtam mérlegelve szavaimat. Állán az izmok megfeszültek, ebből arra következtettem, hogy egyrészt ideges és még vacillál is. Egy kisebb örökkévalósággal később egyszerűen elengedett és faképnél hagyva vissza indul a hálószoba irányába. 

Én azonnal torkomat kezdtem el masszírozni és az se zavart, hogy összerogyásomba félig meddig a kukában ültem. Örültem, hogy sikerült elérjem azt, hogy nem velem festette ki vörösre a konyháját. Oda botorkáltam a csaphoz és engedve magamnak egy pohárba vizet le is küldtem nem törődve, hogy felsőmre és padlóra is jut belőle. Túlságosan sajgott a torkom ahhoz, hogy ilyen apróságok érdekeljenek. Mikor már a második pohár vizet tüntettem el kezdtem el újra érezni, hogy tisztán jut oxigén a tüdőmbe és a kisebb zúgás is elmúlt fülemből, ami előtte már kialakuló félben volt a sok vértől. Nagy meglepetésemre nem féltem YoonGitól, pedig voltak már vele hasonló rémálmaim, de mikor most itt voltam konkrétan a markában semmi. A félelem és rettegés helyet inkább egy csalódott érzés fogott el. Abba reménykedtem, hogy velem ezt nem teszi meg, hogy csak nagy a szája, de amúgy nem ártana nekem. Néha elfelejtem, hogy attól még mert vannak jobb pillanati, órái, attól még egy eltorzult lélek és szörnyűségekre képes. A poharat lecsaptam a pultra felsőm ujjába törölve leszedtem arcomról a kicsordult víz maradványokat, majd YoonGi után mentem. 

- Bejöhetek? - kérdeztem torkom köszörülve, mert továbbra se volt az igazi. Yoongi az ágya szélén ült és hajába túrva nézett maga elé. Válaszul csak egy váll vonást kaptam, így beengedve magam leültem mellé, de azért hagytam köztünk egy kis távolságot.
- Holnap dolgozol? - kérdezte mostmár orrnyergét masszírozva. Kérdésén meglepődtem, nem éppen ilyen beszélgetést folytattunk az előbb.
- Hát... igazából nem. Ha adsz egy laptopot, magammal tudom hozni a munkát, esetleg a tableten tudok dolgozni, de nem kell bemenjek. Miért? - legszívesebben oda bújtam volna hozzá, de még nem voltam biztos abba, hogy nem jelentene rám veszélyt.
- Holnap... - kezdte el orrnyergét masszírozni baljával, majd felém fordult továbbra se osztva meg velem a mondat másik felét. - Holnap leutazunk Daeguba. Anyám kihisztizte, meg akarja ismerni a "barátnőmet". - gunyorosan mondta ki, szinte tőrként döfődött szívembe a szó, nem a jelentése, hanem inkább az érzelem, amit mellét társít.
- Engem nem akartál volna megkérdezni erről? - kérdésemre csak gyilkos pillantásokat kaptam, majd YoonGi egy mély levegő vétel után folytatta.
- Majd legközelebb rohadtul ne vedd fel a telefonomat a barátnőmként bemutatkozva, ha zavarnak az utána lévő következmények! - sziszegte arcomba hajolva, majd visszahuppant helyére, de hamar csak hanyatt vágódott és a plafont kezdte el kémlelni. Én is hasonlóan tettem. - Elhiheted, kurvára nincs kedvem nekem se menni. Lassan 11 éve, hogy nem jártam ott. Most kezdődhet újra a számolás. 
- 18 évesen költöztél el otthonról? - lepődtem meg teljesen, miután gyorsan kiszámoltam Yoongi akkori korát. Olyan fura volt elképzelni őt, hogy ilyen fiatalon egyedül gondoskodott már magáról, hogy meg is feledkeztem előző veszekedésünkről és már a sajgó torkom érzése se tűnt fel.
- Mondhatni. Amúgy majdnem 21 évesen, miután leérettségiztem rögtön beiratkoztam a katonaságba és miután leszereltem költöztem csak el. - magyarázta el nekem kezeivel hevesen gesztikulálva.
- Voltál katonaságon? - döbbentem le ismét.
- Mindenkinek muszáj. - forgatta meg szemét. - Légi erőkhöz kerültem, de nem tudtam teljes képzést kapni, mert volt... vagyis még mindig van egy sérülésem, ami ebben akkor megakadályozott. 
- Sérülés, de... miféle? Nem tűnt fel eddig... - gondolkodtam el és bár annyiszor nem láttam őt ruha nélkül, de nem rémlett nekem bármiféle nyoma annak, hogy tartós baja lenne. YoonGi felkelve ágyáról elkezdte kicsatolni övét én pedig először csak elfordítva fejem zavarba estem. - YoonGi én nem vagyok a hangulatba, hogy-
- A sérülést mutatom meg. - vágott szavamba, mire nyakamat behúzva csak bólintottam, közben képzeletben vagy százszor fejbe vágtam magam. Levette nadrágját és nekem háttal állva megcsodálhattam hófehér bőrét. - Előbb a bal, majd a jobb vádlimat tapogasd meg, óvatosan. - nézett rám válla fölött, mire én némán bólintva először óvatosan megtapintottam bal vádliját, majd a jobbot is. Elsőre nem tűnt fe semmi, átlagosnak tűnt minden. 
- Nem érzek különbséget, vagy nem tudom mit kéne lássak. - pillantottam fel rá. Nagyon komikus látvány lehetünk, hogy itt guggolok mögötte és a lábát nyomkodom.
- Várj akkor... - sóhajtott, majd máskép pozícionálva magát megfeszítette az izmait a vádlijában, de nem kellett hozzá érjek, hogy tudjam miről beszél. Halványan, de bal vádliján az izom olyan eldeformálódott volt, de igazából nehéz lett volna megmondani. Elsőre nem tűnik fel az embernek, de ha összehasonlítja a másik lábán lévő izommal, akkor észrevehető ez a horpadt látvány. - Abba hagyhatom? - rángatott vissza YoonGi hangja a valóságba én pedig bólogatva visszaültem az ágyra. YoonGi nem adott ki fájó hangokat, de sejtem mennyire kellemetlen lehetett neki ez a kis mutatvány is.
- Mi történt? - még mindig a lábát néztem, pedig már rég visszavette nadrágját.
- Sportsérülés. Béna voltam, elszakad az izom, utána se vigyáztam rá és azóta ilyen. - vonta meg vállát, hiába mutatta magát nem törődőmnek érezni lehetett hangján, hogy kellemetlen emléket oszt meg velem.
- És így is tudtál menni a katonaságra? - mostmár nem féltem hozzáérni, kezéért nyúltam, amit ölembe fektetve cirógatni kezdtem.
- Persze, nem sok mindenben akadályozott. Csak én alap kiképzést kaptam, azután pedig hadiorvos segédként voltam jelen. Mindegy is, régen volt már. - legyintett kezével, majd csend telepedett ránk egy kis időre. - Lassan szerintem menned kéne. Holnap tízkor találkozunk a vonatállomáson, majd elküldöm a pontos infókat. - térdére csapva felállt és faképnél hagyva megindult az előszoba felé. Nem hittem, hogy ki leszek rakva, arra készültem, hogy ma is nála alszom, de ezek szerint Ő ezt másképp gondolta, lehet ha nem veszem fel a telefont, amikor hív az anyja, akkor most egymás karjába bújva beszélgetnénk tovább. Miután láttam, hogy YoonGi komolyan gondolta a kirakásom én is kimentem és összepakoltam minden cuccomat. - Ha lehet normális öltözékbe gyere, édesanyám egészen régimódi. - nyújtotta nekem dzsekimet, amit magamra is vettem.
- Nem szoktam kirívó lenni! - sóhajtottam és a kishelyiségben elhelyezett tükörben igazítottam meg öltözékemet.
- Én pedig ismerem azt a nőt és a kötekedéseit. ChaRin öltözködését is mindig megszólta. - tárta ki nekem az ajtót, majd finoman, de határozottan kitolt derekamat átölelve. - Akkor még írok, hogy pontosan mikor találkozunk. - ismételte magát, majd mikor éppen csukta volna be az ajtót kezemmel gyorsan kitámasztottam.
- Várj! - állítottam meg, mire csak értetlen pillantást kaptam tőle. Átlépve a küszöbön magamhoz húztam őt pólója nyakánál és egy mély csókba vontam őt, amit azonnal viszonzott is. Egyik kezemmel nyakát és állvonalát cirógattam, míg másikkal lenyúlva végig simítottam nadrágján többször is. Kezeivel átkarolta derekamat és néha belemorgott a csókba. Próbált óvatosan visszahúzni a lakásába, de megmakacsolva magam tartottam magam a küszöbnél. Továbbra is csak masszíroztam nadrágját, majd mikor éreztem, hogy a vér már nem az agyába jut megszakítottam és ellöktem magamtól. YoonGi értetlenül nézett rám, mire csak bemutatva neki indultam lefelé. - Mégegyszer keménykedni próbálsz velem, mint korábban a konyhában tetted, hidd el, a blue balls lesz a legkisebb bajod! - köszöntem el tőle magamba jót vigyorogva és újra meg újra felidézve magam előtt azt a döbbent arcát, amikor túl jártam az eszén. Ne higgye azt, hogy csak azért, mert nem ütök egyből vissza, vagy sikítozom vele, akkor elfelejtem ezeket és nem fájnak. 

Sziasztok! Elhoztam egy újabb részt, szerencsére most nem kellett sokat várni rá! Remélem tetszett nektek és várjatok a folytatást. Továbbá azt is remélem, hogy mindenkinek kellemesen telik a nyara és pihenéssel töltitek a szabadidőtömet ebbe a nagy melegbe. Köszönöm, hogy elolvastátok és szívesen olvasom gondolataitokat, véleményeteket! 💜