Alig jutottam el addig, hogy tényleg lecsendesítsem gondolataimat és lenyugodhassak már nyílt is az ajtó, aminek túloldalán YoonGit vettem észre, ahogy villámokat szúró szemmel nézett engem. Lassan becsukódott mögötte az ajtó, de nem szólt semmit, csak állt a szobájának közepén és engem nézett. Azt akarta valószínűleg, hogy mondjak valamit, de megmakacsolva magam, csak tartottam vele a szemkontaktust a sírástól püffedt piros arccal. Nem tudtam mit mondhatnék, az anyja egy tajparaszt rasszista, nem tudom mit szeretne tőlem hallani, de elnézve engem átkozó pillantásait, nem éppen az anyja szidására kíváncsi.
Csípőjére tette kezét és oldalra döntve fejét vizsgált továbbra is fogát szívva. Lassan egy oldalsó mosoly húzódott a szája sarkára, de nem a megnyugtató fajtából, inkább az eszelősből. Még mindig tartva magam, csak kihúzott háttal néztem őt miközben ágyán ültem törökülésben. Bármit is szeretne, előbb neki kell megszólalnia, nőből vagyok napokig képes vagyok hallgatással büntetni.

Már percek óta voltunk ebben a felállásban, mire YoonGiból egy halk száraz nevetés tört ki előre bukott fejjel. A reszelős hang megrémített, egy kezemen meg tudom számolni hányszor hallottam ezt a nevetést tőle, egyiket se tudnám kellemes emlékhez kötni. Nem tudom mi volt annyira röhejes neki, hogy itt áll tőlem alig két méterre rázkódó vállakkal, de kezdett felhúzni.

- Mondd csak Ev... – nézett rám újra, már nem nevetett, de hangjában egy gúnyos szín bújt meg. – Nem voltam érthető? Csak mert én tisztán emlékszem arra, hogy megkértelek, ne foglalkozz anyámmal. – elkerekedett szemmel néztem csak rá, nem is hittem a fülemnek.

- Nem hiszlek el... – vigyorodtam már én is el. – Próbáltam kiállni melletted, amikor elkezdtek téged piszkálni. Nem mintha ezt rólad el lehetne mondani. – fintorogva végig mértem. Rosszul esett, hogy egyszer se állította le anyját vagy annak párját az engem való ócsárolásban.

- Minek tettem volna? Veled ellentétben én ismerem anyámat, tudom, hogy semmit se értem volna vele. Ha fejébe veszi, hogy utál téged, akkor nem fogok tudni mit tenni ellene. – rosszallóan rázta a fejét, majd csak íróasztala előtt lévő székét odahúzta ágyához és leült velem szemben.

- Mert kurvára nem igazságos ez az egész! Rohadtul nem mondtál nekem semmit, nem lettem erre felkészítve! – éreztem, hogy újra elszorul a torkom, de még vissza tudtam tartani a bennem fortyogó dühöt. – Hogy várhatod el tőlem, hogy úgy kezeljem anyádat, mint te, mikor azt se tudom mi történik körülöttem?

- Mondtam, hogy ne foglalkozz vele, mert nehéz esett. Erre te mit csinálsz? – mutogatott rám vádlóan. – Na, mit? Okoskodtál ott neki, aztán meglepődsz, hogy kurvának nevez!

- Te hallod magad? – fésültem hátra arcomba hulló tincseimet, hogy jobban szemeibe nézhessek, amiket legszívebben kinyomtam volna. – Te most engem hibáztatsz, amiért megvédtelek anyáddal szemben? Nem te kérted, hogy legyek a rohadt odaadó barátnőd? Vagy az csak a farkadra értetendő?! – fogaim közt sziszegtem a szavakat, hogy ne legyek túl hangos.

- De, én kértem, viszont fel kellett volna ismerned, hogy mikor kell befogni a szádat! Nekem se estek jól, amiket mondtak rám vagy rád, de tudtam, csak olaj lenne a tűzre, ha kinyitnám a számat.

- Nem estek jól? Igazán? – nevettem már könnyeimmel küszködve. – Szerinted én hogy éreztem magam? – mutogattam magamra annyira, hogy már fájt a mellkasom. - Mintha egy bicskával küldtél volna ki a tűzharcba! Nem volt mire felkészüljek, nem ismerem anyádat, a párját, de még téged se igazán! Nem ismerem a drámátok egyetlen részletét se és mégis elvárod tőlem, hogy megfelelően reagáljak mindenre! Na és mit gondolsz milyen érzés volt egy számomra egy napja se ismert nőtől az összes sértést újra hallani, amit 13 éves korom óta hallok miközben vissza se szólhatok? – nem foglalkoztatott már, hogy kiabálok, vagy hogy a könnyeim áztatják az arcom. Muszáj voltam kiengedni az érzelmeimet és a bennem kavargó gondolatokat. - Mert elmondhatom, nem, kurvára fogalmad sincs arról, nekem milyen érzés volt ezeket hallani! Nekem, aki erején felül is mindent megtesz kettőnkért és cserébe mit kap? – tartottam némi szünetet, de YoonGi nem próbált a szavamba vágni, csak nézett rám csendben. – Hogy mellém se áll az, aki állítólag a pasim és „Kicsim"-nek nevez, miközben szeret! Hogy mikor én itt ülök sírva a felszakított sebeimmel bejön és rajtam röhögve rám mutogat, hogy az én hibám az egész! Rohadt sok mindent lenyelek YoonGi, de kezd egy kicsit elszaladni veled is ám az a bizonyos ló! Szóval rohadtul szedd össze magad és viselkedj úgy, mint ahogy egy jó barátnak kell egy normális párkapcsolatban, vagy esküszöm, hogy most kezdek el pakolni és megyek is haza! – monológom végére érve hosszú csend telepedett ránk, ahogy egymás néztük.

Nem nyugodtam meg annak ellenére, hogy kiöntöttem neki minden bennem lévő haragot. Továbbra is élesen véve a levegőt figyeltem őt remegő szájjal. Szerintem ennyire még nem teremtettem le őt, de aztán fene se tudja. Nehezemre esett bármire is gondolni, ami nem arra végződött volna, hogy kivégzem itt helyben. YoonGi hol engem, hol pedig maga elé nézett. Reméltem picit magába nézett, mert úgy látszik arra is ritkán szánt időt. A maga sebeit szereti előszeretettel nyalogatni és morogni mindenkire, aki segíteni próbál rajta. De közben rólam folyamatosan megfeledkezik, hogy én milyen fájdalmakat is viselek el miatta.

- Úgy érzem, ha mondanám, hogy sajnálom, nem elégednél meg azzal. – szólalt meg nagy nehezen.

- Nem, de nem esne rosszul.

- Evy, nagyon sajnálom. – körmét piszkálta szemkontaktust kerülve. Úgy tűnik nem túl gyakorlott a bocsánat kérésekben.

- Mit sajnálsz? – azt akartam, hogy tényleg tudja, hogy mit is tett, amiért ezt várom el tőle.

- Sajnálom, hogy... – elhallgatott és enyhe riadtsággal arccál nézett fel rám, de én csak biztatóan biccentettem, hogy folytassa. – Azt, hogy megsirattalak?

- Kérdezed, vagy mondod? – vontam fel az egyik szemöldököm még mindig szipogva.

- Mondom. Sajnálom, hogy megsirattalak.

- Nagyszerű, nem ezért kell bocsánatot kérned. Gyakorold még egy kicsit. Meg kell tanulnod ezt is, ha boldog párkapcsolatban akarsz lenni. – lehet gonosz voltam ezzel, de biztosra akartam menni.

- Akkor bocsánat, hogy hibáztattalak.

- És még?

- És még? – ismételte meg meglepve, majd ölében dobolva gondolkodott. – Hogy hibáztattalak és nem álltam ki melletted. – kezemmel jeleztem, hogy van még mivel bővíteni a listát, amire egy fájó sóhaj szakadt fel YoonGiból. – Hogy nem készíttetelek fel? – ismét jeleztem. – Hogy sokat várok el? – újra. – Hogy csapni való barát vagyok? - félve hagyta abba a sorolást, de ezúttal nem jeleztem.

- Egybe is elmondanád kérlek? Szeretném egybe is hallani és neked is kéne. – YoonGi értetlen nézésén jót mulattam volna, ha nem éppen most tanítanám meg neki az egyik legalapvetőbb viselkedést, empátiát.

- Evy, nagyon sajnálom, hogy jogtalanul hibáztattalak, amiért nem álltam ki melletted. Azt is, hogy nem szóltam neked semmiről és közben sokat várok el tőled, míg én rossz barát vagyok.

- Köszönöm, nagyra értékelem a bocsánatkérésed. – erőltettem magamra egy halvány mosolyt, de még nem enyhültem meg. – Remélem így is gondolod tényleg. – húztam fel lábaimat azokat átkarolva államat megtámasztva térdemen és úgy néztem YoonGit előttem.

- Nem hazudtam... csak annyira, áh! – legyintett hátra dőlve székében, mire én lábammal megböktem őt.

- Kommunikáció a kulcsa a boldog párkapcsolatnak. – emlékeztettem.

- Annyira felhúzott engem, és amióta itt vagyunk csak jobban és jobban idegesít már csak a létezése is! – ernyedt el továbbra is a plafont kémlelve.

- Én ezt tökre megértem, de ha nem szólsz semmit csak játszod az emót, nem tudok veled én se mit kezdeni.

- Sajnálom tényleg, akartam veled leülni erről, meg sok másról is beszélni egyszerűen elrepült az idő. Utána pedig már itt voltunk és – hallgatott el keresve a szavakat, de helyette csak hajába túrva fújtatott.

- Tudom, vagyis sejtem, milyen lehet ennyi év után hazatérni egy nem annyira kellemes környezetbe. – másztam közelebb hozzá és bíztatóan simogattam meg combját. – Te mondtad kint az asztalnál, hogy bajtársak vagyunk. Már nem tudsz olyat tenni, vagy mondani, amin meglepődnék. Úgyhogy kérlek, sokadszorra, beszélj hozzám. – könyörögtem neki még mindig combját cirógatva. Féltem túl sok emlék jön neki elő az ittlétünknek köszönhetően és csak jobban bezár.

- Most nem akarok anyámmal foglalkozni, sem azzal a faszkalappal. – hessegette le kezemet magáról, majd felkelve a székből összekulcsolva kezeit tarkóján kezdett el köröket leírni a szobájában.

- Sajnálom én is, biztos unalmas lehet ennyiszer megkapni, hogy buzisnak találják a szakmád. – húztam el a számat és kikellve oda mentem hozzá magammal szembe állítva. – Én is annak hittelek annó, én is bocsánatot kérek miatta. De majd holnap többet csókolózunk előttük, hátha elhiszik, hogy heteró vagy. – karoltam át nyakát és úgy néztem pár centire lévő arcát.

- Bocsánat kérés elfogadva. – karolta át derekam és közelebb húzott. – Szerinted pár csók hihető lesz nekik? – gondolkdott el hangosan átpillantva vállam felett.

- Nem tudom, de mást nem tudunk tenni. – vontam meg a vállam, de alighogy befejeztem a mondatot, YoonGi felkapva az ágyhoz vitt és velem együtt ledőlt oda. Úgy meglepődtem az egésztől, hogy csak nagyokat pislogva néztem fel rá. – Mit... mit csinálsz? – hebegtem elpirulva, ahogy beindult a fantáziám attól, ahogy felettem támaszkodott combjaim közt.

- Mondjuk úgy, támadt egy ötletem, ami jobban bebiztosít minket, mint pár csók. – húzódott egy kaján vigyor arcára.

- Úgy érted...? – kérdeztem rá, mire ő jót szórakozva rajtam megvonta a vállát. – De...

- Meg van még? – combomat simogatva legeltette rajtam tekintetét.

- Nincs már, csak nem értem. Nem hiszem, hogy hallanának bármit is. – könyököltem fel, mire YoonGi közelebb hajolva fülembe súgott.

- Ne becsülj alá, megoldom, ha ettől tartasz. – olyan magabiztos volt, hogy csak jobban és jobban ledöbbentem. Mikor lefeküdtünk legelőször sokkal nyámnyilábbnak jött át. Ehhez képest most?

- Képzelem, ahogy ChaRinnak is ezeket a szavakat mondtad. – forgattam meg a szemem.

- Mire gondolsz? – kérdezte YoonGi még mindig csak ujjaival simogatva belső combomat.

- Amikor itt aludt. Csak ő attól félt, hogy hangosak lesztek. – YoonGi felegyenesedve nézett engem homlok ráncolva, majd nevetni kezdett. – Na most mi az? – kérdeztem értetlenkedve.

- Szerinted, ha ilyeneket tettem volna vele, mint most veled fogok, megcsalt volna? – nyelvével csettintve rázta a fejét.

- Izé, gondolom... nem?

- Két dolog. Egy, ezt már sose tudjuk meg. Kettő, most már a barátnőmmel akarok foglalkozni. – hajolt vissza arcomhoz közel és ajkunk összeforrt végre megannyi óra után.

Talán csak a sok stressz, hormonok, vagy mert rég voltam ismételten bárkivel, de YoonGi csókjai felébresztették a gyomromban élő pillangók hadát. Valahogy bár hányszor intimebb helyzetbe kerültünk, valami miatt meg kellett álljunk, míg most ez nem állt fent. Valahol ez megnyugtatott, de meg is ijesztett. Ismeretlen terepen voltam, nem is kettesben, de még mindig egy olyan valakivel, akivel ezt az egészet csak megjátsszuk.

- Nem is csókolsz már olyan rosszul. – dicsértem meg elválva tőle, jobban belesüppedve a párnába, míg Ő elkezdte nyakamat csókolgatni.

- Köszönöm, hát nem mindenki kezdhette a pályafutását 15 évesen egy Linkin Park koncerten ugyebár. – nevetett, aminek hűvös levegője csikizett nyakamnál.

- Ez gonosz volt! – haraptam alsó ajkamba, hogy ne nevessek vagy nyögjek fel hangosan.

- Szeretnéd, hogy kárpótoljalak? – emelte rám tekintetét, amit eddig szemébe hulló szőke tincsei takartak előlem.

- Nem lenne rossz. – vontam meg a vállam tetetett flegmasággal.

Több szó nem érkezett YoonGitól, úgy tűnt komolyan véve kérésemet, kulcscsontomat is apró puszikkal kezdte el behinteni, miközben fokozatosan hámozott ki nadrágomból és felsőmből, míg nem csak fehérneműben hevertem előtte. Ekkor felülve végigmért engem a lehető legalaposabban, mintha most látna először így. Nem éreztem magam zavarban, ennyi bántó szó után jól estek az elismerő pillantások, ha nem is mulasztották el, de némileg enyhítették a bennem lévő rossz érzést.

Következő dolog, amit éreztem, hogy a melltartómtól is megszabadítottak és már csak egy apró textil takart engem, de úgy néz ki, az még rajtam marad egy időre, mert YoonGi minden figyelmével a melleimre fókuszált. Az elmúlt időszakban sikerült kitapasztaljam nála, hogy inkább melles, mint segges, de nálam eddig minden srác így volt ezzel. Hozzájuk hasonlóan, Ő is hol kezével gyurmázta őket, vagy ajkai közé véve, harapdálta, szívogatta finoman, amiket halk sóhajokkal díjaztam felhúzott lábakkal. Eszembe jutott, hogy mikor együtt voltunk, akkor még esélyt se nagyon adtam neki, hogy kibontakozzon, mondhatni csak lelökve az ágyamba megdugattam magam gyorsan. Teljesen a vágy vezérelt akkor engem, nem foglalkoztam azzal, hogy ingereljük a másikat bármennyire is a szükségesen kívül. Most pedig kezdem megbánni, hogy akkor kihagytuk ezt, mert tényleg úgy tűnt, tudja mit csinál.

Szájával és egyik kezével továbbra is játszadozott melleimmel, míg másikkal cirógatta oldalamat és hasfalamat, amitől megállás nélkül borzongtam. Elmém egy rejtett részletében elkezdtek a vészharangok szólni, hogy nem kéne ezt csinálnunk, le kéne lépnem inkább, de a szirénák mind elhaltak, amint éreztem, hogy kezével, már nem csak oldalamat szeretgeti. Picit élesebben vettem a levegőt, de még mindig igyekeztem halk lenni. Tudom ennek az ellentéte a célunk, de nem tehetek róla, ilyen téren félénk vagyok. El kell lazuljak teljesen, hogy ez ne zavarjon, viszont ott volt még az is bennem, hogy muszájból csináljuk ezt és nem, mert magától jön. Mintha ezt a gondolatomat meghallotta volna YoonGi is, felemelve fejét mellkasomról szemeztünk egymással.

- Nem tudom min járhat ilyenkor is az eszed, de szeretném, ha csak kettőnkre figyelnél. – állt meg egy pillanatra, majd hozzá tette. - Vagy, ami segít kikapcsolni. – vonta meg a vállát.

- Honnan tudtad? – pillantottam fel rá. Arca neki is vágyittas volt, szeme ködös, messze innen járt.

- Ismerem már az arcaidat. – nyomott egy puszit ajkaimra, majd ismét végig csókolt felsőtestemen, majd hasamon, alhasamon is, majd szürke tangámat jobban félre tolva így folytatta a velem való törődését.

Öklömbe haraptam és úgy próbáltam visszafogottan felmordulni, de nem teljesen sikerült. YoonGira lepillantva elkaptam, hogy jót vigyorgott azon, amikor többször nem sikerült így visszafogjam magam. Hajába továbbra se engedett beletúrni, de cserébe nem zavarta, hogy lábaimat nyakába pakoltam esetleg néha akaratlanul is rászorítva combjaimmal. Hol a lepedőt téptem, hol pedig YoonGi összekulcsolta ujjainkat, így maximum az ő kezében tudtam kárt tenni. Bár biztos voltam benne, hogy a szomszéd szoba lakói hallottak engem, de már valóban nem érdekeltek, sikerült annyira kikapcsoljak.

Egyszer csak YoonGi felült és magáról kezdte el lekapkodni a ruhákat és bár teljesen mámoros állapotban voltam, próbáltam lábfejemmel finoman masszírozni ágyékánál, ami érzésre hatásos is volt. Már csak egy szál boxerben volt mikor megállt és felnézett rám.

- Jól emlékszem, hogy szedsz bogyót? – beszéd helyett csak fejemmel biccentettem, majd átkulcsolva lábamat dereka körül közelebb húztam magamhoz, míg újra meg nem tudtam csókolni őt.

Kezeimmel ügyetlenül megkerestem a nekem kellő testrészét és meg se szakítva csókcsatánkat mozgattam kezemet rajta, hogy ne fecséreljünk több időt, mert már teljesen ki voltam készülve. YoonGi gondolataimban olvasva eltolta kezemet magáról és megemelve picit csípőmnél hosszú idő után ismét érezhettem őt.
Kezdetben gyengéd mozgásunk volt, ami teljesen meglepett YoonGitól, nem számítottam rá, hogy van ilyen oldala is, amikor csak egymás karjába fonódva csókolózunk egy lassú ütemben. Közelebb és közelebb akartam magamhoz érezni őt, így lábaimmal nem eresztettem egy pillanatra sem, kezeimmel is maximum annyira, hogy felsőtestét tapogathassam esetleg arcát, amikor éppen nem csókolóztunk. Viszont mikor lábamat nyakába tette és még mélyebben éreztem nem is olyan vészes méretét, egy hangosabb, mélyről jövő nyögés tört ki belőlem, amitől elégedett vigyorát nem is tudta rejtegetni YoonGi.

Idővel a gyengéd érintések egyre erősebbek és vágytól vezéreltek voltak. Nyögéseink is ennek megfelelően erősödtek és csengtek együtt néha felváltva, míg végül mindketten elértük a csúcspontot, igaz nekem kellett még pár plusz perc, de megérte a várakozás. Egymás mellett kidőlve feküdtünk teljesen leizzadva mohón nyelve magunkba a levegőt. Oldalra pillantva néztem YoonGi profilját, aki hozzám hasonlóan ki volt merülve.

- Szerinted elég hangosak voltunk? – pihegtem miközben torkom kaparni kezdett annyira kiszáradt.

- Fogalmam sincs, remélem. Igyekeztem. – fordult felém szintén nagy levegőket véve.

- Lehet biztosra kéne menni és adni ennek egy második próbát? – vigyorodtam el, mire YoonGi hevesen rázta a fejét.

- Áh! – nevetett halkan. – Most is majd meghalok, nem bírnám. – fésülte hátra haját szeméből.

- Milyen kár... – sóhajtottam picit rá is játszva bánatomra. – Pedig ebbe a YoonGiba szerelmes lettem.

Sziasztok! Új résszel jelentkeztem, még mindig picit nehezemre esik az ilyesmi részek megírása, nem hiszem, hogy túl jól sikerülnének ezért is próbáltam kerülni őket eddig. De majd ti úgyis elmondjátok mit gondoltok, sok-e, kevés-e, vagy akármi. (Ez picit befolyásolhatja a későbbiekben ezek mennyire lesznek jelen a főszál mellett)

Viszont nem akarok tovább nyafogni nektek, megszeretném köszönni, hogy elolvastátok és remélem tetszett is nektek. Ígérem, innentől talán kevésbé lesznek unalmasak a részek, legalábbis én és a segédem is úgy ítéltük meg, hogy a következő részek sokkal esemény/érzelmekkel teliek.  Bármi gondolatotok, észrevételetek van, szívesen olvasom őket! Mindenkinek további kellemes őszt kívánok és remélem mindenki jól van!