Nos...vicces sztori ami azt illeti. Hehe. Elfelejtettem a jelszavamat, utána meg frissítenem kellett a wattpadot mert mint kiderült egy éve nem csináltam és a rendszer beszart, szóval az elmúlt pár napban nem igen tudtam dolgozni.
De itt a rész.
Bocsessz, Hesztia❤️

-Öhm.... Üdv? - hallottam egy félénk hangot mögülem, mire meglepettségemben hátrafordultam, kis híjás lekaszabolva egy fiú fejét.
-Bocs - mondtam azonnal, ahogy végigmértem őt. Világosbarna már-már szőkés haja kócosan keretezte félénk arcát. Zöld szeme idegesen csillogott, ám próbálta összeszedni magát, nem sok sikerrel. Mágus ruhákba öltözött, világoskék vászon pizsamába, aminek az ujját letépték. Világos bőrét több helyen is hieroglifák díszítették és vagy öt centivel alacsonyabb volt nálam. Egész helyes srácnak tűnt.
-Az én hibám - nevetett a tarkóját vakarva. - Igazán megtanulhattam volna már hogy nem osonunk éles tárgyakkal hadonászó nők mögé. Vagy tompa tárgyakkal hadonászók mögé. Úgy alapból nők mögé.
-Valóban - helyeseltem szárazon. A diákjaimnak intettem, hogy folytassák a gyakorlatot amit bemutattam. - Szóval....
-Szóval.... - nézett felettébb zavartan aztán megrázta a fejét. - Én jöttem ide hozzád. Tényleg. Nos... Julien vagyok. Mágus - intett maga mögé. Követve a kezét az Aréna bejáratára vezettem tekintetem ahol meg is láttam a barátaimat, Carter, Ziát, Sadiet és Waltot, akik mellett pár számomra ismeretlen gyerek állt.... egy csapat pingvinnel? - A pingvineket ignoráld. Félix szentül hiszi hogy minden problémára ők a válaszok - magyarázta a fiú, Julien, látva zavarodottságom.
-Reyna - viszonoztam a bemutatkozást.
-Tudom, a barátaid említették, rögtön az előtt hogy elkezdték találgatni hány perc alatt fogsz felnyársalni.
    Kijelentésére akaratlanul is felnevettem, minek köszönhetően a srác önbizalma is visszatért.
   Valamennyire.
-Nos - köszörülte meg a torkát. - Arra gondoltam, hogy esetleg lenne-e kedved.... eljönni velem valahová?
    A kérdése annyira ledöbbentett, hogy kis híján elejtettem a kardom.
-Te - kezdtem sokat pislogva - most randira hívtál?
-Igen - vágta rá, aztán ijedtem megpróbálta kijavítani magát. - Nem! De? Talán? Kérlek ne szúrj le?
   Egy pár percig biztosan bámultam rá.
   Sosem volt nagy szerencsém a fiúkkal. Nagyon nem is lenne időm egy párkapcsolatra a sok teendőm mellett, ám ez a srác képes volt idejönni hozzám, miközben láthatóan be volt tojva, hogy elhívjon randira.
   Hosszas habozásomat válasznak véve azonban Julien lassan visszatáncolt.
-Tudod mit, felejtsd el! - kérte kellemetlenül, láthatóan szégyenkezve. - Hülyeség volt megpróbálnom. Sajnálom hogy az idődet pocsékoltam.
   Már épp indult volna el, amikor utána szóltam.
-Miért?
-Tessék? - fordult vissza.
-Miért akarsz elhívni? - kérdeztem kimérten. - Tán szépnek tartasz?
-Gyönyörűnek - vágta  rá, majd a tarkóját megvakarva hozzá tette: - Emellett van egy megmagyarázhatatlan vonzódásom olyan lányokhoz akik álmukban is képesek lennének szétrúgni a seggem.
A válaszára elmosolyodtam.
-Rendben Julien. Szívesen elmegyek veled valahová - mondtam felemelt állal.
-Tényleg? - kérdezte döbbenten. - Mármint... remek! Megadjam a számom vagy....
-A félvérek nem használhatnak telefonokat - tájékoztattam. - Vonzzák a szörnyeket.
-Valóban? - emelte meg egyik szemöldökét, majd elpirult zavarában. - Nem tudtam.
-Ugyan - legyintettem. - Tudod mi az az Írisz-üzenet?

oOo

Fél órával Aurora színvallása után az Étkező Pavilonban ültünk és békésen vacsoráztunk.
Ro mindenképpen a mágusokkal akart ülni, egyik oldalán Carterrel, másikon Ziával és láthatólag nagyon erőlködött azon, hogy kibékítse a kettőt, nagyjából semmi sikerrel. A fiú hajthatatlan volt, amit százszázalékosan megértek.
Holott Ziának minden oka megvolt kiborulnia, hisz ismertem Rot, tudom milyen közvetlen tud lenni az emberekkel, különösen a fiúkkal, és Carter sosem adott neki rendes magyarázatot, a srác legjobb barátja haldoklott. A kettőjük köteléke szorosabb volt mint bárkié akit eddig láttam.
-Percy, miért vagy oda ennyire a kék kajáért? - kérdezte Aurora a semmiből, erre pedig az egész étkezőpavilon érdeklődve fordult a fiú irányába.
Poszeidon fiának tele volt a szája kék húsgombócos spagettivel.
~Honnan a fenébe szerzett ez kék húsgombócos spagettit? ~ gondoltam magamban.
Percy hatalmasat nyelve (amibe egy átlagember belefulladt volna, na de amennyit ez a gyerek zabál) így felelt:
-A volt nevelőapám egy seggfej volt - kezdte. - Egyszer azt mondta anyámnak kék ételek nem léteznek. Anya pedig azután minden alkalmat kihasznált hogy kék ételeket csináljon.
-Néha elgondolkodom kitől örökölted a pimaszságod, anyádtól vagy apádtól - nézett rá érdeklődve Kheiron.
-Tényleg amúgy Gabebel mi történt? - kérdezte Annabeth.
-Sosem mondtam? - illetődött meg Percy. Válaszként csak egy fejrázást kapott. - Nos anyám kővé változtatta őt és az egész részeges, tiszteletlen, erőszakos, undorító pókertársaságát, Medúza levágott fejével, amit én vágtam le az első küldetésemen, majd eladta a szobrot, a pénzből pedig fizette a következő tandíjamat és bérelt egy jobb lakást.
Mondatát befejezve gond nélkül evett tovább, nem törődve az étkezőben eluralkodott síri csenddel és a több száz döbbent szempárral ami ráirányult.
Én voltam az első aki feleszmélt a sokkból.
-Percy, édesanyád az egyetlen istennő akinek valaha is hűséget fogadnék - mondtam határozottan. A fiú elnevette magát, majd bólintott.
   Ro is elégedetnek tűnt, talán egy kicsit szomorúnak is hogy már késő lenne neki találkozni az asszonnyal.

oOo

    Az elkövetkezendő pár nap gyorsan eltelt. A mágusok végig maradtak.
   Aurora mindenképpen össze akarta ismét hozni Ziát és Cartert, de a próbálkozásainak semmi haszna nem volt. A végzetes nap közeledtével a srác egyre jobban szétesett. Ro megpróbálta tartani benne a lelket, több kevesebb sikerrel.
   Mi pedig mindent megtettünk, hogy élvezetessé tegyük az utolsó napjait. A kedvenc ételeit főztük közösen a konyhán, lovagoltunk {pegazusogoltunk?}, úsztunk, csónakáztunk, játszottunk Kapd el a zászlót! és még Ro arra is rávett minket hogy öltözzünk ki, hogy beleélhessünk magunkat egy jó fantasy könyvbe. Életemben nem hittem volna, hogy báliruhában rohangászni az erdőben ilyen jó móka lehet, de valami elmondhatatlan magabiztossággal töltött el. (Carter szerint Ro rengetegszer csinált hasonlót kiskorukban, sosem unta meg).
    Ám hiába próbáltuk húzni az időt, letelt az egy hét.

    Gyomorgörccsel ébredtem.
    Nem volt szerencsém sokáig ismerni Aurorát, még a valódi nevét sem tanultam meg, de jó gyerek volt. Kedves, vicces, gondoskodó... nem érdemel ilyen halált.
   Ro kérésére az erdő szélére vonultunk ki, ahol a többi táborlakó még véletlenül sem vett volna minket körbe. A lány ez idő alatt egyszer sem akart másokban bűntudatot kelteni. Kerülte az olyanokat akikkel nem volt jóban vagy nem ismert meg annyira. Nem látta értelmét, hogy miért sajnálják vagy gyászolják, ha nem is ismerték. Csak minket, a mágusokat, vadászokat és egy még egy pár barátját engedte, hogy eljöjjön. Megszervezte a saját temetését.
-Készen állsz? - kérdeztem aggodalmasan.
-Nem - felelte ezúttal őszintén.
   Vadásznak volt öltözve, mivel az igazi énjéhez legközelebbihez akart felöltözni. Sosem volt szabadabb mint amikor vadász volt és sosem bánta amit tett. Boldogan hal meg.
   És ez a gondolat valamiért nagyon elszomorított. Nem így kéne lennie, ennek nem szabadott volna megtörténnie.
-Én haldoklom, miért ti néztek ki gyászosan? - kérdezte Ro meglökve Hazel vállát.
-Hiányozni fogsz! - ölelte meg azonnal a lány.
   Lassan mindenki más is csatlakozott egy csoportölelésre.
   Nico, aki még valamennyire mindig haragudott Rora, megragadta két oldalról és mélyen a szemébe nézett.
-Figyelj jól! - szólt hidegen. - Nem tudjuk ki az istennő. Nem tudjuk mi vár rád. Maradj csendben, maradj tisztelettudó és ne kószálj el! Meglátogatlak amint tudlak és megpróbálom meggyőzni apámat, hogy...
-Ne! - szólt közbe Ro. - Ne tedd Nico, ne vond be ebbe apádat. Nem akarok tartozni még egy istennek.
-De... - ellenkezett volna a fiú.
-Nico - ölelte meg szorosan Ro. - Köszönöm az aggódást és hidd el, jó lesz néha egy ismerős arcot látni. Hálás vagyok.
   A lány mondani akart még valamit nekünk, de ekkor észrevette Cartert. Fekete nadrágot viselt, lakk cipővel és fekete inggel, ez pedig nagyon nem tetszhetett Aurorának, mert dühösen elrángatta.
-Szerintetek jól lesz? - kérdezte Leo őszinte aggodalommal a hangjában, miközben szorosan magához ölelte Kalüpszót.
-Szerinted? - kérdezett vissza Nico nyersen. Will a vállára tette a kezét, majd hátulról egy szoros ölelésbe húzta.
-Ő egy igazi túlélő - mondta Thalia szomorúan. - Kiváló vadász. Ha valaki kihozhatja a legtöbbet a rabszolgaságból...
-Az ő lesz - fejezte be a mondatot Percy.
   Jason és Piper mindeközben Kheironnal társalogtak, az utolsó pillanatokban is remélve, hogy találnak ebből valami kiutat.
   Nem sokkal később Ro visszatért egy mosollyal az arcán.
-Na - csapta össze a tenyerét. - Elbúcsúztam mindenkitől, az idiótáim lerendezve, kapcsolatok nagyjából rendben, mi maradt ki? - gondolkodott hangosan, aztán megakadt a szeme Annabethen. - Aha! Annabeth, egy jó tanács - lépett elé és megragadva két kezét, a szemébe nézett. - Amint mindketten betöltitek a tizennyolcat.... - biccentett Percy felé, aki túl messze állt ahhoz, hogy hallja - Menj hozzá ahhoz az idiótához. Ne vesztegesd az időt, mert azt hiszed nem állsz készen. Mert én azt tettem. És rohadtul elkéstem.
   Annabeth egy ideig nem tudott reagálni. Ez egy egész direkt tanács volt.
-Hát... te vagy a kerítőnő - sóhajtotta. - De azért még átgondolom.
-Ígérd meg! - tartotta ki a kisujját, amit Annabeth nevetve megrázott.
-Gyermekem! - ügetett mellénk Kheiron. - Itt az idő - nézett a tőlünk pár méterre álló köpönyeges alakra.
   Mindenki Thanatosz köré gyűlt.
-Percy, Hazel, Frank - köszöntötte régi ismerőseit a Halál - örülök az újbóli találkozásnak!
-Nem szeretném megsérteni Halál uram, de mi nem - rázta meg a fejét Frank, ám a férfi csak megvonta a vállát.
-Érthető - ekkor meglátta a Carterbe kapaszkodó Aurorát. - Felkészültél?
   Ro felnézett a legjobb barátjára, majd elindult Thanatosz felé. Lassan lépkedett, le sem véve a tekintetét a köpönyeges férfiról. Most először éreztem úgy hogy a valódi érzelmeit látom az arcán, ami nem volt más mint színtiszta rettegés. Kétségbeesés, fájdalom és menekülés vágy. Először láttam ténylegesen gyámoltalannak.
   Már csak pár lépés választotta el a Haláltól amikor megtorpant. Pislogni sem tudtam olyan gyorsan fordult sarkon és ugrott vissza Carter nyakába, lerántva őt a földre.
   Nem szóltak egy szót sem. Csak egymáshoz bújva némán gyászolták a barátságukat.
   De végül az idő lejárt és Ro ismét elhúzódott. Carter egy csókot nyomott a homlokára, ahogy egy könnycsepp lecsordult az arcán, azt követve még száz.
   Ezúttal Ro nem torpant meg. Egyenesen Thanatosz előtt állt meg, kihúzott háttal.
-Készen állok - mondta, de a hangja elcsuklott. Még egyszer utoljára hátranézett ránk.
   Sokan sírtak, mások büszkén mosolyogtak, vagy a kettő keverékét adták elő, de nem Carter. Az ő arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, csak a könnyei áztatták arcát. Sadie és Zia két oldalról tartotta.
   Ahogy Ro végigmérte a fiút a szeme megakadt a Ziáéval össze kulcsot kezén, csak egyetlen szót motyogott amit le tudtam olvasni a szájáról mielőtt a teste élettelenül össze nem esett: Tökéletes.