Fetrengve, hemperegve kelek ki Felix mellől, miközben kótyagosan konstatálom, hogy lazán átaludtuk szinte az egész napos, ismerkedős programokat.

Az órára nézve csak pislogok, miközben lassan jut el agyamig, hogy az éjfélt is meghaladtuk; kicsit eltúloztuk a minden alkalommal beiktatott első napi, ágyavató szunyát.
Az este lágy szellője megborzongatva ér el, miközben a többi szobatársam hollétéről fogalmam sincs; de az erkély résnyire nyitott ablakán bekúszó tömény fű és cigaretta szag édesen lepi el elmémet, a fülemben dübörgő basszus pedig teljesen megrészegít; érzem, jó éjszakának nézek elébe.

Tudom, hogy ott találom a többieket, ahol a tiltott szerek és zene egyvelege keveredik egymással; így rugdosva, sziszegve próbálom horkoló haveromat keltegetni - de az szinte meg sem mozdul.

Úgy húzza a lóbőrt, mintha fejbe vágták volna előtte egy lapáttal; így még meggyőzőbb módszert használva vetem rá magam - egy éktelen nagy, sikításra hajazó kiáltást kiváltva belőle. Szinte azonnal leugrik az ágyról, fejét beverve a radiátorba kezd el szitkozódni; nevetve figyelem, miközben bosszús szemekkel, kómásan pillant rám.

- Az anyád valagát. Olyan jól aludtam. Minek keltettél fel? - kérdezi panaszosan nyammogva, ahogy megdörzsöli viszkető, megfájdult kobakját.

- Bulizni megyünk, asszony. Pattanj! - kiáltok fel - magamhoz képest - izgatottan, és nem megvárva válaszát, felkapva új, gyorsan előszedett ruháimmal térek be a fürdőszobába, ahol szinte rekord gyorsasággal öltözök át - kilibbenve úgy érzem magam, mintha egy új ember lennék; és eldöntöm, hogy rohadt jól fogom érezni magam.

Lixie is ugyanezt vallja, hisz levakarhatatlan mosollyal vár rám kint, s kezében fogja a titkon borzalmas szeretett mentolos cigaretta dobozát - melyben az elhelyezkedő szálak minden ilyen rendezvényén a szájában lógtak; passzív, nem dohányzó énjére fittyet hányva; a buli jegyében.

- Már megint nálad van ez a szar? - lököm oda, ahogy a folyosón kezdünk sétálni, miközben azt keressük, mégis honnan szólhat a fülsüketítő, technóra hajazó zene.

- Mint mindig. Lazíts egy picit! - veti át karját rajtam, ahogy a leghangosabb helyiség elé érve nevetve rombol be; úgy, hogy még egy kortyot sem ivott csapja ki az ismerős ajtót, majd az első ember nyakába ugorva veszi el a piát az ismeretlen sráctól.

Tudom, hogy borzalmasan sokat tud inni, így nem meglepve figyelem a kínos procedúrát; nem foglalkozva önpusztító életmódjával, Woojinékhoz sétálva mérem fel a terepet - akik már eléggé illuminált állapotban lötyögnek a zenére, melytől azon nyomban be tudna szakadni dobhártyám.

Csak egy sört nyom kezembe Jeongin kezdésnek - amint odaérek -, majd Chan és Changbin irányába fordít; akik csak nevetgélve beszélgetnek valamiről.

- Komolyan? Te is kezded? - kérdezem tettetett felháborodással, miközben érzem, a jótékony alkohol kezd szervezetemben szétágazni; megadva az alaphangulatot, hogy bele tudjam vetni magamat az éjszakába.

- Én tudom, miért nem akarsz vele kezdeni, Minho. De nincs értelme ellenkezni. Mindketten tudjuk a történet végét. Én csak segíteni akarok, ahogy egy jó cupidónak szokás - von vállat haverom, és azonnal szólásra nyitnám számat; ha nem ugrana elém Felix, néhány üres pohárral kezében, rettenetesen elázva.

- Most szerváltam egy új havert! - szólal meg gyermeki mosollyal arcán, ahogy Seungmint húzza maga mellé; aki értetlenkedve, józanul figyeli az összezavaró szituációt; magában röhög osztálytársa látványán.

- Mi a fenét csinálsz, Lix? - kérdezem tőle rosszalva, ahogy a csípős cigaretta füstöt arcomba fújja, nem törődve azzal, mennyire nem szívlelem a büdös ködöt.

- Táncolok! - kiált fel kuncogva, ahogy a szoba közepére libbenve, aprókat mozogva kezd bele a hangosan tudatott procedúrába, csomó emberrel karöltve.

Nevetve, görbülettel ajkamon figyelem, ahogy másokkal szórakozva ropja - néha haverjainkat is behúzva a körbe -, de ahogy néhány ismerős alakot pillantok meg különböző pontokon a nappaliban, úgy merevedek meg; újabb üveg piákat kérek a legfiatalabbtól.

Keserédes érzelmek jelennek meg bennem, melyek folyamatosan erősödnek arra a tényre, hogy Changbin és Felix karolják át egymást a tömegben; ütemesen mozogva a zenére.

Olyan emlékeket ébreszt bennem ez az ártatlanul pusztító mozdulatsor, melyeket úgy hittem, mélyen sikerült eltemetnem; de úgy tűnik tévedtem.

Egy kék, rikítóan csillogó hajkoronát szúrok ki az áradatban, melynek látványára nyelnem kell egyet. Nem akarok a kötelezőnél is több levegőt elszívni Jisunggal egy helyiségben;
így menekülésként az erkély felé sietek, ahol csak néhány ember toporog rajtam kívül.

Hűvös, lehűlt levegő csapja meg karomat, mire azonnali vacogásba kezdek; felkapva az egyik korláton hagyott piros üveget húzok rá, reménykedve abban, hogy felmelegszek. De a várt hatás elmarad, csak még jobban fázok, nem foglalkozva azzal, hogy marja végig az ital torkomat; egyre gyilkolva agysejtjeimet.

Fogalmam sincs, milyen régóta állhatok kint, csak annyit veszek észre, hogy egy nehéz, édeskés, parfümös illatú bőrdzseki csattan hátamon és vállamon, majd mellém libbenve mosolyog rám Bang Chan; a fiú, aki mindent fenekestül felforgatott.

- Mit keresel itt? - töröm meg az eddig oly' nyugtatónak ható csendet kicsit keményen, mire hitetlenkedve, fejét rázva gyújtja meg az édes, illegális szerekben úszó cigit; rosszfiús görbülettel karöltve.

Hiába undoritó egy szokás a káros anyag szívása, ő még így is rohadt jól néz ki; én pedig zeró alkohol toleranciám miatt olyan dolgokat gondolok, melyeket sosem mondanék ki; melyekért józan énem a pokolra mélyére kívánna.

- Láttam, hogy elveszett vagy. Úgy gondoltam, segítek megkeresni önmagad - válaszol sejtelmesen flörtölve, mire csak összehúzott szemöldökkel figyelem céltudatos arckifejezését, miközben egyre közelebb somfordál. - És szerintem te is akarod, hogy segítsek neked. Nemdebár? - villant ezer wattos mosolyt, mire érzem, szívem is meglágyul és orcám is ezerrel elpirul; mégsem tudom magam elengedni teljes mértékben, hisz fejemben jár az, amit még néhány órával ezelőtt oly' szakadatlan próbáltam bizonygatni a többieknek.

Lee Minho nem fog beleesni a gondosan felállított csapdába; most nem.

Mégis, meggondolatlanul emelem ajkamhoz az időközben felkínált szálat, melybe beleszívva azonnal érzem, megszakad a tüdőm; de nem tud érdekelni ez a tény, hisz ahogy ellepi agyamat a megnyugtató, euforikus érzés, homályos szemekkel figyelem a barna bogarakat.

Nem megszakítva a szemkontaktust közeledik felém, de amint észreveszi, mennyire szét is vagyok esve, mennyire nem vagyok ép állapotban, megáll; nem jön tovább, csak arcomra simítva lép odébb; néma csatát vívva önmagával.

- Mi lenne, ha bemennénk? - kérdezi halkan, ahogy eldobva csikkjét karol belém; meg sem várva, hogy átgondoljam a hirtelen jött kérdést.

Maga után húzva tér be a kis szobába, ahol éppen Felelsz vagy mersz? folyik; én pedig dölöngélve, világomat nem tudva esek be, szinte mindenkire a szívbajt hozva.
Barátaim aggódva néznek, de azzal a lendülettel vált irányt Chan; nem foglalkozva a furcsa pillantásokkal indul el a kijárat irányába.

Szobánk felé sietve többször majdnem felbukok végtagjaimban, de derekamat tartva terelget; úgy, mintha két perce nem azon gondolkodott volna, hogy le kéne-e smárolnia vagy sem.

Ahogy benyit az ajtón, rögtön segít betámolyogni; úgy vigyáz rám, mintha néhány órával ezelőtt nem próbáltam volna meg lekoptatni gyenge dumámmal.

Egyedül hagy az ágyamon, miközben cseppet sem finomkodva fészkelem be magamat a puha paplanok közé; a falnak dőlve, intenzíven figyel, nem kihasználva a számára kecsegtető, kiszolgáltatott helyzetet.

Furcsa csillogás jelenik meg csokoládé íriszeiben, melyet először nem tudok hova tenni; később pedig nem is akarok.

Megkönnyebbülve, egy szempillantás alatt ér el a mindent elsöprő, békét hozó álom, miközben szüntelen ő és az az idióta, ragadós mosoly jár fejemben.

hello, guys.
kicsit lassan haladók sztori ez, de valamiért nem megy ennél gyorsabban az írás, sry
hogy tetszik? milyen eddig?
véleményt szívesen fogadok - mint mindig.
kellemes hetet, és legyetek jól!
puszi!