2011. október 27.

Azon találom magam, hogy egy nagy tömeg előtt gitározok, ugyanazon a színpadon, ahol Baekhyun énekelt két évvel ezelőtt.
Azt a dalt éneklem, amit neki; a dalt, amit egy évvel ezelőtt énekeltem ugyanazon a színpadon, ugyanazon a napon.
Ez nem egy hobbi vagy egy feladat. Inkább az, amit szeretek csinálni. Szeretek zenét komponálni és gitározni. A zene évek óta erőt adott nekem; mígnem szerelmes nem lettem. Most, ez az erő a zene és Baekhyun.
Az emberek éljeneznek, mosolygós arcok töltik be a szobát, de minden homályos.
Ez az utolsó fellépésem ezen az egyetemen. Koreában talán éppen az utolsó.
És mindent beleadtam. És remélem a zeném – a hangom eléri Őt.

Az utolsó hangjegynél kinyitom a szemem, tehetetlenül ragaszkodok a remény utolsó kis darabjához, amely elhagyja a szívem. Imádkozom, azt kívánom, bárcsak láthatnám azt az egyetlen embert, akit az elmúlt években mindvégig szerettem.
A szívverésem folyamatosan gyorsul és lassul. Lassan kinyitom a szemem.

De nincs itt.

Baekhyun nincs itt.

2010 November 27

Egy nappal azután, hogy szerelmet vallottam Baekhyunnak, úgy érzem magam, mintha egy álomba ragadtam volna, egy szörnyű rémálomba, amit megélek.
Minden megválaszolatlan maradt. Baekhyun soha nem vett részt a záróvizsgákon.
Baekhyun soha nem iratkozott be a következő szemeszterre. Soha nem fogunk tudni együtt diplomázni.
Egyáltalán nem láttam Baekhyunt azóta a nap óta, hogy bevallottam, mit érzek iránta.

“Hé, haver, fel a fejjel.” Jongin megveregeti a vállam, ahogy átad egy doboz sört.

“Szórakozz, Yeol.” Kyungsoo lágyan rám mosolyog. “Születésnapod van. Megérdemled, hogy boldog legyél.”

Kyungsoo a legjobb a mondatok megformálásában. Megérdemlem, hogy boldog legyek, tudom, de képtelen vagyok rá. A szomorúságom a döntéseim fölé kerekednek, és nem azért, mert Baekhyun elment. Nem azért, mert nem láttam Baekhyunt ebben hónapban.
Simán mennek a dolgok. Néhány hónap múlva lediplomázok és felajánlottak egy munkát – egy álom munkát.
Boldognak kéne lennem.

Jongin csücsörít a szájával, próbálja legjobb mosolyát mutatni. De jó vagyok abban, hogy leolvassam az arcáról – Baekhyunra gondol. Láthatod, hogy amikor őrülten szerelmes vagy minden kikapcsol. Félsz az elutasítástól, ezért taszítod el az összes pozitív gondolatot. Mindig el kell nyomnod azt a gondolatot, hogy viszontszeret e.
És Jongin tud valamit.
Tudom.

“Boldog vagyok. Mindketten itt vagytok.” - ajándékozom meg őket legszélesebb mosolyommal.
Kyungsoo kimegy a tortáért. Jongin engem néz.

“Chanyeol.”

Nagyon nyugtalan vagyok, hogy megtudjam, mit akar mondani Jongin. Ő az egyetlen kapcsolatom Baekhyunhoz.

“Felejtsd el hyungot.”

Jongin volt a legnagyobb rajongóm. Amikor rájött, hogy beleszerettem a testvérébe, az ő mosolya volt a legragyogóbb. Ösztönzött, hogy próbáljam meg és végig támogatott. Ő volt a legboldogabb.
Így a szavai olyanok, mint egy felrobbantott nukleáris bomba.
Hallom Kyungsoot, amint a boldog születésnapot énekli, de a hangok eltorzulnak. A szemeim Jonginra szegezem. Szemeiből szomorúság és bűnösség sugárzik.
Kyungsoo még mindig énekel.

“Nem.” Ez az egyetlen szó zengi keresztül a szobát, megszakítva Kyungsoo énekét.
Soha nem fogom tudni elfelejteni Baekhyunt. De ha ez az ára az egésznek, amiért elfutott, akkor hajlandó vagyok megálljt parancsolni az érzéseimnek. Szeretném, ha minden visszatérne abba az irányba, ahogy előtte volt.
Nem akarok mindennap úgy felkelni, hogy tudom: nincs a közelben.
Látni akarom a mosolyát.
Hallani akarom a hangját.
Nem érdekel, ha ő mást akar.
Nem érdekel, ha más sráccal látom csókolózni. Nem érdekel, ha figyelmen kívül hagy.
Csak azt akarom, hogy közel legyen hozzám. Látni akarom őt.

Ez a probléma nem oldódik meg felejtéssel. Ez a legostobább út megoldani a problémákat. Jobb titokban szeretni őt, mint mindennapot eltölteni nélküle.
Magamat okolom. Nem kellett volna soha bevallanom neki az érzéseim.
Összezavarodtam. Minden, ami Baekhyun körül történik, összezavar. Miért futott el, amikor bevallottam neki mit érzek? Miért ment el szó nélkül? Ha utál engem, akkor meg kellene mondania. Ha nem akar engem, akkor a szemembe tudja mondani, de nem teszi. A kérdés már olyan sok ideje megválaszolatlan.
Vagy csak én kapaszkodok egy kis reménybe, elrejtőzve minden elől?

“Sajnálom, Chanyeol. Napokkal ezelőtt el kellett volna mondanom.” Jongin szakít ki a transzomból, ahogy testével a kanapéra zuhan.

“Jongin.” Hallom Kyungsoo suttogását, mintha azt mondaná a fiúnak, hogy fogja be. Hanglejtése figyelmeztet, felkészítve egy újabb szívfájdalomra.

“Hyung elhagyta Koreát.”

A félelem végigjárja bensőmet. A fájdalom ellenállhatatlan, de semmi sem összehasonlítható azzal a szenvedő érzéssel, amikor Jongin átnyújt egy ismerős dobozt.

“Baszd meg, Jongin. Születésnapja van.” Durva szavak hagyják el Kyungsoo száját.

Remegő kezekkel nyitom ki a dobozt. Lassan a szobámba sétálok, s szívem gyorsabban dobog a félelemtől.
Könnyeim potyogni kezdenek, ahogy lassan kinyitom, felfedve egy ismerős ezüstöt.
Baekhyun visszaadta az ajándékom.
Azon az estén, életemben először sírtam magam álomba.

2010 December 23

Kyungsoo és Jongin kényelmesen ül a kanapén, mikor megérkezek a Kyungsooval közös lakásunkba. Már több, mint egy éve hogy ideköltöztünk. Emlékszem, hogyan segített Baekhyun a lakásban és hogyan tervezte meg a szobám.
Anya Koreán kívül kapott munkát, így eladtuk a házunkat és kaptam egy sajátot, Kyungsoo pedig boldogan elvállalta, hogy bérbe veszi a másik szobát.
Most, azt kívánom bárcsak ne vettük volna meg. Túl sok, végeláthatatlan pillanat húzódik meg minden sarokban Baekhyunról.
Ahogyan Ő és Kyungsoo irányítottak minket, utasítottak a takarításban, vagy, hogy emeljünk fel valamit. Hogyan sikerült vacsorát főznie úgy, mikor már úgy érezte, hogy azonnal el fog aludni. Ahogyan karaoke estékkel ütöttük el az időt. Néha, magamat okolom, hogy ha nem vallottam volna szerelmet neki, minden olyan lenne, mint régen. Talán ma, ahogy belépek a lakásba, Baekhyun chipsszel és szódával köszönt engem. De nem – Baekhyun nincs itt.

“Hé, haver.” Hallom Jongin hangját. “Gyere. Egyél.”

“Nem vagyok éhes.” Válaszolok gyengén.

“Enned kell; túl sokat vesztettél a súlyodból, Chanyeol.” Vág vissza Kyungsoo.

“Csak nem vagyok olyan hangulatban, hogy egyek.” Lassan a szobámba sétálok.

“Hyung Kínában van.” Jelenti be Jongin.

Egy pillanatra megállok, miután meghallom a hírt, de folytatom utamat a szobámba. Hallom Kyungsoo ordító hangját, ahogy azt mondja Jonginnak, hogy tartania kellett volna a száját.
Nem vagyok mérges Jonginra. Valójában, hálás vagyok, mert ő informál arról, hogy Baekhyun biztonságban van és valahol még mindig él.
Egy hónapra. Sikerült türtőztetnem magam.
Lassan az ágyba mászok, közben egy mosoly szökik ajkaim közé és könnyeim útnak indulnak.

A szerelem keserédes.
Baekhyun biztonságban van, de nincs itt.
Szeretem őt. De ő is ugyanúgy érez?
Lehunyom a szemeim, nem akarok gondolni a válaszra.

2011. Február 14.

“Azt hiszem tovább kéne lépned, Chanyeol.”

Kyungsoo hirtelen mondja ezeket, miközben reggelizünk. Nem válaszolok. Soha nem teszem.
Minden alkalommal, amikor Kyungsoo beszélgetést kezdeményez Baekhyunról, kitalálok valamit, hogy ne kelljen válaszolnom. Mentségként a szobámba vagy a fürdőszobába megyek, hamis hívást kapok vagy hirtelen gyakorlom a rap készségem vagy nyíltan semmibe veszem a kérdést.

“Már hónapok teltek el, Chanyeol.”

“A mosdóba kell mennem.” Mondom reszkető hanggal.

“Nem futhatsz el mindig, Chanyeol!” Soha nem hallottam, hogy Kyungsoo felemelte volna rám a hangját. Megdöbbentem.

“A fenébe is, Chanyeol, Baekhyun elfutott előled! Szerelmet vallottál neki, de elment anélkül, hogy egy szót is mondott volna neked. Nem úgy tűnik, mintha elutasított volna? Baszd meg Chanyeol, elpazarolod az életed! Ne várj valakire, aki talán nem is akar veled lenni!” Kyungsoo szemei könnybe lábadtak.

“Ezt tőle kell hallanom.”

“Hónapok teltek el, Chanyeol. Hónapok.” Kyungsoo sírásban tör ki.

Nem akarom, hogy a legjobb barátom sírjon. Főleg, mert előttem sír. Érzi a fájdalmam, de az idő nem állít meg engem abban, hogy szeressem Baekhyunt. Annyira keményen próbáltam meg elengedni az érzéseimet – teljesen elfelejteni Baekhyunt.
Nem érdekel, ha anélkül ment el, hogy mondott volna valamit. Nem érdekel, ha ellök, amikor megpróbálom megölelni. Nem érdekel, hogy miután elmondtam neki, szeretem, megrázta a fejét és azt mondta, nem. Nem érdekel, ha visszaadta a gyűrűmet. Nem érdekel, ha nem szeret, mert szeretem őt anélkül is, hogy bármit várnék cserébe. Szeretem őt és nem azért, mert azt hiszem, hogy viszontszeret. Szeretem őt, mert szeretem. Szeretem őt, mert ő Baekhyun.

“Le kell állnod Chanyeol. Ne vesztegesd az idődet, hogy olyat szeress, aki nem szeret viszont. Fáj így látni téged.” Kyungsoo továbbra is sír.

“De te is ezt tetted, Kyungsoo.” Mondom. Kyungsoo zavarodottan néz rám.

“Évekkel ezelőtt, szerettél valakit és nem vártad, hogy ő is szeressen téged.” Magyarázom. “És azokban az években, Kyungsoo, láttalak nevetni, sírni és dühbe gurulni. De mégis, akkor vagy a legboldogabb, amikor szerelmes vagy.”

Kyungsoo folyamatosan zokog, ahogy engem néz.

“Szeretted Jongint. Távolról szeretted őt; Még mindig, feltétel nélkül szereted.” Mosolyogok rá és megveregetem a vállát, mielőtt megfordulok, hogy a fürdőszobába menjek.

“Emlékszem mit mondtál mielőtt megkérdeztem miért szereted Jongint. Akkor nem értettem egy dolgot a szerelemről. Azt mondtad; a szerelemnek akkor van nagy értéke, ha az viszonzatlan. Mert ily módon önzetlenül szeretsz, és mindened odaadod anélkül, hogy valamit akarnál cserébe. Most én teszem ezt. Nem nagyon számít, ha Baekhyun nem szeret engem. Mindig boldog leszek, hogy Baekhyun belépett az életembe és beleszerettem. Nem akarok senki mást szeretni.”

A fürdő felé sétálok, becsukom magam mögött az ajtót, majd megnyitom a zuhanyt, és kisírom szemeimet.

2011. Március 25.

“Hyung visszatért Koreába.”

2011. Április 12

“Írj egy dalt annak, akit szeretsz, Chanyeol.”

Apám utolsó szavai visszhangoznak a fejemben. Már 12 éve, hogy meghalt, de mosollyal az arcán hagyott itt minket.
Édesapám zeneszerző volt és gyönyörű dallamokat írt. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy az ő tökéletes munkája nem a dalai, hanem én vagyok, a fia. Ő tanított meg gitáron játszani, és szeretetett meg mindent velem, ami a zenével kapcsolatos. Fiatal koromban elkezdtem zenéket szerezni, és apám elszántan hallgatta meg az összeset.

“Büszkévé foglak tenni, Appa.” Vadul mosolygok rá, és apám mindig úgy reagált erre. “Biztos vagyok benne.”

A legjobb idő, amit édesapámmal töltöttem.
November volt, mikor elfogadtam egy zeneszerző munkát Kínában. Azt mondták ez csak a kezdet; egy képzés. És néhány évvel később szóló művész lehetek a saját dalaimmal. Ez az álmom valóra válhat.
Apám álma.
Ez azt foglalta magába, hogy az egyik legnagyobb Kínai cégnél kapok képzést. Az állásajánlatokat folyamatosan kaptam a dicséretes diplomám miatt. A szerződéskötés 2011 március 25-re volt betervezve.
De, nem történt meg a szerződés megkötése.
Baekhyun Koreában van, és én itt maradok.

2011. Május 21.

Két hónap telt el mióta Jongin bejelentette, hogy Baekhyun visszajött Koreába. Egyáltalán nem láttam. Nem kaptam semmi nyomot Baekhyun hollétéről.
De némileg, nyugodtnak érzem magam. Baekhyun Koreában van, és ez növeli az esélyemet, hogy újra láthassam. Egyre nagyobb a remény, hogy minden visszatér a normális kerékvágásba. Csak ezt akarom. Újra látni őt.

2011. Június 18.

Még mindig nincs nyoma Baekhyunnak.
Ennek ellenére tudom, hogy Koreában van. Jongin információkkal lát el engem.

2011. Július 1.

Útban vagyok egy állásinterjúra –újabb alkalom megmutatni a tehetségemet. Ezt nem fogom elrontani. Kyungsoo készített egy különleges reggelit számomra, hogy szerencsém legyen és titokban tartotta, félve, hogy Jongin meg fogja enni az egészet.

“Sok sikert!” Mondja Kyungsoo, ahogy megigazítja a nyakkendőmet. “De tudom, hogy nagyszerű leszel.”

“Köszönöm.” Mosolyogok rá őszintén.

Mióta megtudtam, hogy Baekhyun visszajött, úgy érzem, mintha tövisek szurkálnák a szívem. De legalább most itt van. Közel van.
Az interjú jól ment és a szerződés megkötését jövő hétre tervezték. Úgy éreztem sokkal tartozom Kyungsoonak, szóval úgy döntöttem bemegyek a kedvenc cukrászdájába, néhány édességgel kényeztetni őt.
Az ajtón lógó harangok halkan és tisztán szólalnak meg, ahogy belépek. Ez az első alkalom ebben a hónapban, hogy ilyen nyugodtnak érzem magam. Ízlelgetem a levegőben terjengő frissen sült sütemények illatát, szememmel az üvegpultra koncentrálok, felderítve néhány szép süteményt.

“Kérnék egy kerek áfonyás sajttortát.” Hirtelen valaki ismerős hangját hallom beszélni.
A szívem akadozva ver; mozdulatlanná válok.

“Piros dobozban. Köszönöm.”

A harangok megszólalnak, ahogy az ajtó kinyitódik, majd becsukódik.
Megdermedek.
Ismerem ezt a hangot. Ez a hang beivódott minden porcikámba. Lassan megfordítom a fejemet, de már túl késő.
Az ismerős alak kisétál az ajtón, egyenesen a bolt előtt parkoló piros autóhoz.
Futásnak eredek.
Baekhyun.
Baekhyun itt volt.
Futok, üldözöm az autót. Hülye vagyok, de csak folyamatosan futok utána. Csak egy pillanat volt, de esélyt kaptam, hogy végre újra láthassam őt, beszéljek vele, láthassam a mosolyát – viszont ez nem történt meg.

Újra elvesztettem őt.

2011. Augusztus 28.

Folyamatosan emlékeztetem magam, hogy nem vesztettem el Baekhyunt; nem is volt az enyém.
Folyamatosan azt kérdezem magamtól, miért nem tudok továbblépni? Miért nem találom a helyes választ? Miért nem tudok normális életet élni?
Az egész összességében Baekhyunra vezethető. A válasz az összes kérdésemre Baekhyun.
Nem az enyém. Sosem vesztettem el. Amit elvesztettem, az az ok a boldogságomra.

2011. Október 27.

Rengeteg dolog történt.
Ugyanez a nap volt, amikor múlt évben eldöntöttem, hogy szerelmet vallok Baekhyunnak. Volt egy különleges fellépésem az egyetemen, lediplomáztam mielőtt Amerikába indultam volna folytatni a zenei tanulmányaimat.
Egy hónappal ezelőtt eldöntöttem, nem várok. Szeretem Baekhyunt és ez soha nem fog megváltozni. Kyungsoo egyetértett, tovább kell lépnem. Szükségem van egy életre Baekhyunon túl is.
De mindig a szívemben fog maradni.
A munkám Koreában van, de pár hónappal ezelőtt alkalmat kaptam a tengeren túli tanulmányok elvégzésére. Örömmel fogadtam el. Ez egy jutalom volt; egy esély az új életre.
Minden elő volt készítve. A repülőjegy és minden csomagom összepakolva. Kivéve a szívem.
Ez volt az utolsó napom a lakásban. Megkértem Jongint, hogy maradjon itt. Ha most nézem, pár évvel ezelőtt a helyzet teljesen más volt, de sok emléket foglal magába ez a hely.
A szemeim utoljára vándorolnak át a lakáson, és most félig üres. De mosolygok.
Megfordulok, nem akarom, hogy az emlékek visszatartsanak.

A szívem megfeszül, képtelen vagyok levegőt venni.

Szeme áthatol a lelkemen. A megjelenő kétségbeesés és a növekvő bűntudat azokból a barna szemekből. Úgy érzem ez egy álom. Remegnek a lábaim, de lefagytam.

Nem szól egy szót sem. Üvölteni akarok. Ordítani. De nem teszek semmit.

Az a személy, aki a legtöbb fájdalmat okozta nekem életemben, aki kiölte belőlem a boldogságot, az a személy, aki eltűnt egy évvel ezelőtt itt hagyva engem, tétlenül és vágyakozva, most lassan felém sétál.

Az első lépésénél, meg akartam hátrálni.

A második lépésénél, el akartam futni.

Egy újabb lépés után, el akartam őt lökni. De helyette, azt érzem, hogy könnyek futnak végig az arcomon minden egyes lépésénél, elhomályosítva látásomat, elhomályosítva a szívemet.

És ekkor meleg ajkakat érzek a sajátomon, mohón ízlelgetve szám minden négyzetcentiméterét. Nem tudtam feldolgozni, ahogy ajka folyamatosan érinti az enyémet. Könnyeim lassan alábbhagynak, becsukom a szemem és visszacsókolok, mindeközben karjaimba vonom.

Figyelmen kívül hagyom az összes alkalmat, amikor a szívem összetört a fájdalomtól, és a pillanatokat, mikor álomba sírtam magam.

Amit tudok, hogy ez a legboldogabb pillanat az életem során, és nem azért mert vele csókolózok, hanem mert…
Byun Baekhyun itt van.

“Chanyeol.”

Ismerős hangja visszhangzik fülemben, annyira hiányzott.

“Baekhyun. Én… Kérlek, ne menj el többé. Csak felejtsd el, amit egy évvel ezelőtt mondtam. Legyünk barátok; ha ezt akarod. Megijesztettelek? Túl sok volt? Kérlek Baekhyun, ne menj el többé. Úgy értem, kezdhetjük a startvonalnál. Szia, Chanyeol vagyok, leszünk barátok?”

Folyamatosan ragaszkodok ahhoz, hogy felejtse el a vallomásomat. Nem akarom, hogy Baekhyun újra eltűnjön. Ő itt van, és én boldog vagyok.

“Baekhyun, sajnálom. Nagyon sajnálom, tudom, hogy túl sokat kértem, barátok vagyunk, és azok maradhatunk…”

„FOGD BE PARK CHANYEOL!”

Baekhyun soha nem kiabált. De most megtette. És az a kis józanságom is, ami megmaradt, eltűnik a levegőben, ahogy Baekhyun az ajkait az enyémhez nyomja. Ugyanaz az érzés kúszik a gyomromba. Annyira fáj. Borzongás fut végig a gerincemen, ahogy megízlelem őt.

“Tényleg ilyen buta vagy, Yeol?” Suttogja két csók között Baekhyun.

Megharapja alsó ajkamat, hagyom, hogy bevezesse nyelvét a számba. Lassan boldogság tölt el, ahogy élvezem ajkainak ízét.
Megszakítva a heves csókot, azt kérdezem. “A barátok csókolóznak így?”

Nem kaptam választ, Baekhyun mélyítette a csókot.

“Nem.”

Ajkaink elválnak egymástól, és szemeink egymásba fonódnak. “A barátok nem csókolóznak így, Chanyeol.” - harap Baekhyun az alsó ajkába. “És miért kérsz bocsánatot. Az én hibám. Én vagyok a hibás.”

Szemeiből megerednek a könnyei.

“Sajnálom, Chanyeol. Gyáva voltam. Azt hittem el fog múlni, de nem.”

Puha kezeit az arcomhoz nyomja, majd ad rá egy puszit.

“Annyira féltem akkor Chanyeol. Elégedett voltam azzal amink van, mindig, amikor mosolyogtál annyira meg szerettelek volna ölelni. Én akartam lenni az egyetlen, aki hallgat, miközben gitározol. El akartam menni veled filmeket nézni. A kezedet akartam fogni. Ölelkezni akartam. Megakartam ízlelni az ajkaid. Mindent akartam, ami te vagy Chanyeol, nagyon akartam. Ezért nem voltam biztos benne, hogy elfogadni az érzéseimet irántad a jó választás lesz.”

Egy év tiszta magány után, nem tudtam elhinni, amit hallok. Baekhyun ugyan úgy érez. De miért tűnt el?

“Miért?”

Mégis, nem készültem fel a válaszára. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. A mi szerelmünk nem egyszerű.

“Haldoklok, Chanyeol.”

Baekhyun közvetlenül a szemembe néz, egy csipetnyi habozást látok rajta.

“Haldoklok.”

Talán, a hirtelen ért csapás a mellkasomban állította meg a könnyeimet.
Talán, mert a sokk olyan valóságos volt, hogy nem tudtam sírni. Vagy, talán azért mert Baekhyun őrülten zokogott, és nekem nem volt időm, hogy újra sírni kezdjek.
Átölelem a síró fiút és erősen szorítom magamhoz.
Vagy talán, mert még mindig azt remélem, hogy ez egy álom.

De ez nem az.

Amit megtanultam, hogy ez a dolog olyan, mint egy film, amit én élek meg. Úgy tűnik, mindennek van forgatókönyve és a legrosszabb ügy csúcspontja pont velem történik. Nem akarok úgy élni, mint a filmekben. Egy normális életet akarok Baekhyunnal.
Baekhyun haldoklik. Mint egy kibaszott filmben.
Baekhyunnak egy ritka rákbetegsége van, amit hangvesztésnek hívnak. A rák sejtjei lassan kifejlődnek a torkában, és ha nem kezelik, a rák sejtjei lassan az egész testét megfertőzik és végül az agyát is, ami a halálba vezeti. Akkor diagnosztizálták a betegségét, amikor középiskolába járt.
Baekhyun legőrzöttebb kincse a hangja.
Soha nem álmodtam ilyen melodrámai életről.
Elmondta az esélyeit: Vagy folytatja a kezelést, de megnémul, vagy megtartja a hangját, de csak pár éve marad.
Évekkel ezelőtt, Baekhyun elégedett volt a döntésével.
Azt mondta, soha nem volt ennél biztosabb más dologban.
Az utóbbit választotta.

Baekhyun fél órát aludt.
Én fent maradtam nézni őt. Féltem az egyedülléttől.
Néztem, ahogy a fiú álmában zokog. A dolgok úgy futnak át az agyamon, mint egy film – ahogy a feltűnő filmtekercsek folyamatosan bomlanak szét. Megválaszolatlan kérdések, kibontakozott kérdések. Figyelve Baekhyunt miközben alszik, még mindig nem tudom elhinni, hogy újra itt van. De ez jó dolog?
Baekhyun lassan kinyitja a szemeit.

“Szia.” Mosolygok és megcirógatom a haját, ujjaimmal körberajzolom az arcát.

“Szia.” Motyog félénken.

Egyikünk sem beszél pár percig. Csak egymás szemeit vizslatjuk. Ez tökéletes.

“Sajnálom.” Töri meg a pillanatot. Nem beszéltem, hagytam had tegye ő. Magyarázatokra van szükség, meg kell válaszolnia a kérdéseket.

“Sajnálom, hogy elmentem.” Hangja rekedtnek hallatszik minden szavánál. Baekhyun felugrik az ágyról és megölel, közben könnyei megint előtörnek szemeiből.

“Sajnálom, Chanyeol. Sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak. Sajnálom, hogy elfutottam aznap. Nem tudom mit tegyek Chanyeol. Haldoklok, és nem akarom, hogy egy haldokló embert szeress. Nem érdemellek meg. Te nem ezt érdemled. Jobbat érdemelsz, Chanyeol. Olyat kell szeretned, aki…”

Nem akarok hallani többet, gyengéden eltolom magamtól Baekhyunt. Látom a félelmet a szemeiben. Nem akarok semmi mást hallani. Ami fontos, hogy Baekhyun itt van.
Megpuszilom az arcát, becsukom a szemem és ajkaimat az övére tapasztom.
A szívem felélénkül az érintéstől.
Megcsókoltam Byun Baekhyunt.
És ő visszacsókolt.
A következő pár órát azzal töltjük, hogy az I Hear Your Voice ismétléseket nézzük, ahogy a kínos légkör ránk nehezedik. Ő a heverő egyik oldalán gömbölyödik össze, míg én a másik oldalát foglalom el.
A csend nem zavaró. Inkább megnyugtató. Bár egyikünk sem szólal meg, úgy tűnik minden a megfelelő rendben van.
Közeledik az éjfél. Kyungsoo és Jongin még nem jöttek haza.

“Jongin és Kyungsoo tudják, hogy itt vagy?” Kérdezem, megszakítva a több órás csendet.

“Felhívtam Jongint, mielőtt ide jöttem. Azt mondtam, majd később beszélek vele. Látni téged, az fontosabb volt.”

Elpirulok a hirtelen jött butaságom miatt.

“Aludhatok itt ma este?” Kérdezi Baekhyun, miközben kortyolgatja a csokoládés italát.
Bólintok.
Megmutatom neki Kyungsoo szobáját és berendezkedek neki.
Baekhyun az ágyamon ül, kezeivel átöleli a lábait és egy csésze kávét tart közöttük. Úgy néz ki, mint egy gyerek.
Így kisétálok és elrendezkedek a kanapén.

“Hova mész?”

“A kanapén alszok.” Az arca felé fordulok és látom, hogy lebiggyeszti az ajkát.

Baekhyun az éjjeliszekrényre helyezi a bögréjét és megpaskolja az ágy másik oldalát. “Tudsz aludni itt is.” Látom, ahogy az arca elvörösödik. De tudom, hogy az én arcom az övénél a piros egy sötétebb árnyalatában pompázik.

“Én, nos, um…”

“Nem hagyom, hogy kényelmetlen legyen neked a kanapén.” Mondja.

Így aztán, azon találjuk magunkat, hogy egymás mellett fekszünk, vadul verő szívvel és folyamatosan sajgó gyomorral.

“Élni akarok, Chanyeol.” Ejti ki alig hallhatóan, de elég hangosan ahhoz, hogy én halljam.

“Azelőtt azt gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha nem küzdök a rák ellen. Kevesebb fájdalom, kevesebb költekezés – gyakorlatias voltam. Azt gondoltam boldog életet éltem. És ez elég volt nekem. Éneklés közben akarok meghalni. A hangom minden, amim van. De aztán, minden megváltozott.”

Egész testével felém fordul. Szemeivel végigméri minden részemet.
Ránézek, és mosolyog. Ki gondolta volna, hogy ez a srác küzd az életéért?

“Jöttél te.”

Puha keze megsimogatja az arcomat; és nem tudom, miért érzem annyira gyengének.

“Nem érdekel, ha elvesztem a hangom. Nem érdekel, ha nem leszek képes beszélni többé. Csak veled akarok lenni, Chanyeol. Úgy döntöttem, hogy harcolok.”

Baekhyun a szemeimbe néz, és egy mosoly jelenik meg az arcán. Ugyanaz a mosoly, amit akkor kaptam tőle, mikor otthagytuk Kyungsoot és Jongint a kávézóban; a mosoly, amit rám villantott, miután befejezte az éneklést; a mosoly, amikor azt mondta, hogy szereti az esernyőket.
Ez a mosoly az enyém.

“Harcolni fogok érted.”

Hirtelen minden feledésbe merül, miután elaszik a karjaimban.

Baekhyun haldoklik.