Sziasztok Drágaim~ Itt is van a harmadik rész, ha most ezt olvasod, akkor az azt jelenti, hogy téged is éppúgy megfogott ez a történet, mint engem. Jó olvasást, millió puszi♡

2010. október 27.

Az eső volt az utolsó dolog, ami megmarad a fejemben, amikor kisétálok a közös lakásunkból Kyungsooval. Itt vagyok most, bebörtönözve az egyetem falai közé, és várom, hogy az eső elálljon, mert akkor hazamehetek és aludhatok.
Mélyen valahol az visszhangzik a fejemben, hogy fel kellene hívnom Kyungsoot, hogy jöjjön értem, de most komolyan… látni őt a mai reggelen Kim Jonginnal? Jobb lesz, ha nem vállalom a kockázatot. Biztos, hogy most rettentően elfoglaltak.

Egy órányi várakozás után rá kell jöjjek; az esőnek esze ágában sincs elállni. A buszmegállóig futás egy lehetséges opció. Nem érdekel, hogy elázok, de a tudat, hogy a könyveknek és a zenei eszközöknek a táskámban baja lehet, eszembe juttatja, hogy nem kellene vállalnom ezt a kockázatot. Ezek a dolgok túl fontosak számomra – nagyobb a létfontosságuk, mint az alvásnak.
Miközben a zsebemben kutatok a telefonom után, észreveszem, hogy valaki megtapogatja a vállamat. Megfordulok, és ismerős szemek találkoznak az enyémmel, valamint egy mosoly, amely elhozza a napfényt az életembe. Ez az ember épp rám vigyorog.
„Szeretnél osztozkodni?” – rámutat a piros esernyőjére és még mielőtt bármit is mondhattam volna, belém karol. Úgy érzem, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
Baekhyun az egyetlen, aki ilyen érzéseket vált ki belőlem.
A dolgok sosem voltak már a régiek mióta rájöttem, hogy szerelmes vagyok Baekhyun-ba.
A legviccesebb az egészben, hogy ma van október 27-e, ugyanaz a nap, mint mikor legelőször éreztem, hogy a szívem majd kiugrik miatta. És most, azon kapom magam, hogy minden nappal egyre szerelmesebb és szerelmesebb leszek Baekhyunba.
Az érzéseim nem kicsik; Kyungsoo tudja. Jongin is érezte már ezt, de valahogy Baekhyunnak fel sem tűnik.

Dadogás (2009. október 27.)

A mini koncert után, amelyen Baekhyun és Kyungsoo felléptek tavaly, tudtam, hogy a szerelem elérkezett hozzám. De ötletem sem volt, hogyan kezeljem ezt a bizarr érzést a mellkasomban.

***

Egy pár perc múlva Jongin kitaszít a székemből. Figyelnem kell a színpadot, még akkor is, mikor az előadásnak már vége van.

„Hyung már nincs itt, szóval gyerünk!” Jongin megragadja a kezemet és felhúz, én pedig még mindig euforikus állapotban vagyok.
Később észrevettem, hogy a backstage-ben vagyunk, Jongin pedig elenged engem, hogy öleljem meg Kyungsoot. A fiú teljesen vörös az érintéstől.
A koncert előtti napon Jongin bevallotta szerelmét Kyungsoonak. Nem lehetünk annál boldogabbak, minthogy látjuk Kyungsoot és Jongint, ahogyan egymást szeretik.
Gratulálok nekik, közben Kyungsoot megöleli Jongin, de a tekintetem hirtelen egy másik fiúra vándorol a szobában. A helyett, hogy felfedezném őt, meghallom a hangját.

„Mi lesz az én ölelésemmel, Jongin?”

Ezek a szavak úgy visszhangoznak a füleimben, mint valami tökéletesen megírt dallam. A szívem hirtelen gyorsabban kezd dobogni, mikor látom, hogy Baekhyun duzzog. A szívem sohasem volt ilyen élettel teli. Vissza kell tartanom magam, nehogy megragadjam őt, és szorosan magamhoz öleljem.

„Kérd meg Chanyeolt, hogy öleljen meg téged. Nem látod, hogy épp elfoglalt vagyok?”

Az arcom kipirul és ez talán túl nyilvánvaló. A fejemet lehajtom, így Baekhyun nem láthatja meg. Az énekes elkezd kacagni és egyenesen felém sétál.
„Szóval, belém szerettél, vagy mi?” – piszkál, és gyengéden megütögeti a vállamat.
Minden elcsendesedik, miután Baekhyun kimondja ezt a megjegyzést. A célja az, hogy kihúzza a szokásos gyufát nálam, de ez alkalommal nem veszem a lapot. Emlékszem már, miért nem vettem észre soha, hogy szerelembe estem Baekhyunnal. Azért, mert az elmúlt évben a kapcsolatunk civakodás és vitatkozás körül forgott.

Csend honol a szobában.

„Miért? Lemaradtam valamiről?” Baekhyun szemei végigsiklanak mindenkin, válaszra várva a hatalmas csendtől.

„Semmi. Semmi, hyung.” Jongin elengedi Kyungsoot, és megpaskolja Baekhyun vállát. „Szép volt, hyung.”

Az elmém azt kiabálja, hogy ez nem volt szép – eltekintve attól, hogy tényleg lenyűgözően énekelt. Úgy érzem, a lelkem bármelyik másodpercben ki fog szakadni a testemből, aztán megszűnik létezni.

Nehéz szavakkal kifejezni magam.

„T…t…te…le..le…lenyűgöző voltál.” Úgy nézhetek ki, mint egy dadogó két éves kisfiú.

Jongin hatalmas nevetésben tör ki, Kyungsoo pedig visszafojtva a kacagást tolja kifelé Jongint a szobából, egyedül hagyva engem és Baekhyunt.

„Köszönöm, Chanyeol.” – mosolyog. „Igazán boldog vagyok, hogy ezt hallom. De furán viselkedsz. Tényleg.”

Az arcom épp elég vörös ahhoz, hogy elsüllyedjek szégyenemben. Miután észreveszem, hogy őrülten szerelmes vagyok Baekhyunba, a légzés egy életszükségletté válik. Baekhyun lett az oxigén számomra. Elé állni így, a legnagyobb dolgok közé tartozik. Minden nappal egyre őrültebb leszek.

„Szóval, ölelkeztetek már?” Jongin elbújt az ajtó mögött, kuncogni kezd.

„KIM JONGIN!” Hallom Kyungsoo ordítását és Jongin hirtelen eltűnik a szemünk elől.
Baekhyun rám mosolyog, „Szóval, kapok egy ölelést?” A karjait kitárja előttem, egy ölelésért áhítozva.
A fejem őrülten kavarog.
Később, a testem megmozdul, közben pedig remeg. Semmi sem volt ennél forróbb; semmi sem volt ennél tökéletesebb.

Megöleltem Baekhyunt.

Féltékenység (2009. október 30.)

A mini-koncert a félév utolsó napján kerül előadásra és ez a legutolsó nap, amikor láthatom Baekhyunt, mert elutazik Kínába. Családi hagyomány ez náluk, Jongin épp most mondja el a szomorú Kyungsoonak a hírt.

El tudjátok ezt hinni? Miután Jongin bevallotta az érzéseit Kyungsoonak, elhagyja őt. Hát, igen. Végül is csak két hétről van szó. Én ezt soha nem tudnám megtenni Baekhyunnal.

„Soha nem tudnám ezt megtenni Baekhyunnal.” A szavak mintha kiszöktek volna belőlem.

Kyungsoo sóhajt, „Ez már el volt tervezve, szóval nem igazán tudunk ellene mit tenni. Mindemellett Baekhyun tervezte el az utazást már hónapokkal ezelőtt szóval Jongin nem tud maradni. Majd minden nap beszélünk skype-on.” Kyungsoo megpróbálja védeni a szerelmét.

„És te mikor kezdtél el ilyen lenni? Nincs több harc? Nincs több vita?” – kérdezi Kyungsoo.

„Hát, nem számít. Akkor sem tenném ezt meg Baekhyunnal.” – erősítem meg az előző kijelentésemet.

„Igen, igen. Persze. Te nem tennéd ezt vele? Vagy inkább… nem tudnád vele megtenni? Még csak nem is vagytok egy pár.” – mondja Kyungsoo.

Tudom, hogy ezt most viccnek szánja, de ez eszembe juttat dolgokat és a mosolyt az arcomon szomorúság váltja fel. Kyungsoo észreveszi a hirtelen változást a hangulatomon.

„Nem úgy értettem, Chanyeol. Sajnálom.”

Mielőtt bármit is mondhattam volna a skype hangja, mint egy végszóra hallatszik.

„Hívnak.” Kyungsoo megfogja a kezem, „Elnézést, oké?” Addig nem hagyja abba a kérdezgetést, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy tényleg minden rendben van. Szóval a helyett, hogy egy összetört szívű embert mutatnék, csak mosolygok, mintha minden rendben lenne.
Szerencsére Kyungsoo elhiszi ezt. Lehet, hogy csak azért, mert izgalomba jött, hogy láthatja Jongint. Ezt az egészet mélyen eltemetem a fejemben. Az egyetlen pozitív dolog most, hogy látom Baekhyunt. Egyébként, igen, rettentő ideges vagyok.

Jongin hangját hallom a hangszóróból; hangosan és tisztán. A hangjából boldogság árad, mikor Kyungsoo is köszönti őt. Ami engem illet, én a háttérből várom a bizonyos fiút, hogy felbukkanjon előttem. Egy pár perc eltelik, de Baekhyun sehol.

„Hyung készen áll.” Jongin informálja Kyungsoot. Tudtam, hogy Kyungsoo beszélni fog az én nevemben, mivel a szerelem annyira elvakít, hogy beszélni se vagyok képes. Megkönnyebbültem, hogy Baekhyun itt van. Azt hittem, ma nem láthatom őt, vagy ami még rosszabb, hogy hízelegnem kell majd.

Már hiányzik. Még csak egy nap telt el, de örökkévalóságnak tűnik. Bár nem vagyunk együtt, én csak látni akarom őt nap, mint nap.

„Randevúja van.” Jongin egy hirtelen jött bombát dob elém.

A lábaim elgyengülnek és meg kell fognom a széket, hogy ne essek el. Kyungsoo aggódó tekintettel néz rám.

„Ez nem randevú, Jongin.” – hallom Baekhyun hangját. Megkönnyebbülök a hangjának hallatától. Viszont a szavak, amiket Jongin az imént ejtett ki még mindig pokolian aggasztanak.

Tényleg azt akartam, hogy Baekhyun első szavai ezek legyenek: „Hiányoztál, Chanyeol és nem, ez nem egy randevú.”

Jongin nevetni kezd a képernyőn keresztül, majd hirtelen abbahagyja. Ezzel rájövök, hogy Kyungsoo megtanította a szerelmét arra, hogy ne használja a halálos tekintetét többet. Egy kis féltékenység van bennem. Úgy érzem, fáj a szívem.

Baekhyun hirtelen megjelenik a képernyőn. „Hé Kyungie! Hol van Chanyeol?”

A ’Chanyeol’ szó szinte vibrál a fejemben és visszhangzik az egész szobában. Kyungsoo megragadja a felsőmet, hogy visszarángasson a valóságba. Csinál egy kis helyet, így mind a ketten láthatóvá válunk a kamerában.

„Hé Chanyeol!” A szokásos kellemes hang hagyja el Baekhyun ajkait, a szemei pedig mosolyognak.

„Szia.” Erősen próbálkoztam, hogy ezt az egy szót ne dadogva ejtsem ki. Most valahogy máshogy néz ki. Túlságosan is ki van öltözve. Ezek után eszembe jut a ’randevú’ szó. A frizurája is teljesen más a megszokottól. A ruhái divatosak és a feketével kihúzott szeme rettenetesen illik hozzá. Most értem meg, hogy Jonginnak igaza van; Baekhyun randizik.

A szemöldökömet akaratlanul ráncolom össze. A szívem most elsüllyed valahol nagyon mélyen.
Baekhyun egy picit beszélget még velünk. Elmondja, hogy milyen meleg van most Kínában, de az elmém valahogy csak egy dologra tud koncentrálni most; miközben Baekhyun beszél, állandóan az óráját figyeli. Minden alkalommal, mikor ezt csinálja, egy részem darabokra törik.

2009. november 15.

Hiányzik Baekhyun. Nagyon hiányzik.

Általában minden nap látom őt, mikor Kyungsoo skype-on van, de az nem ugyanaz. Nem ugyanaz az arc. Minden más. Hiányzik.

Ahogyan fekszem az ágyon, gyógyszerekkel; felsóhajtok és utálom magam, amiért beteg vagyok azon a napon, mikor Baekhyun és Jongin visszatérnek az utazásukból.

Apró kopogást hallottam a bejárat felől. Valószínűleg édesanyám az, egy halom gyógyszerrel a kezében. De van gyógyszer a szerelemre? Azt hiszem, azért vagyok lázas, mert belebetegedtem a szerelembe.

„Az ajtó nyitva van, anya. Csak gyere be.”

Hallom, ahogy édesanyám egyenesen felém jön. Általában ordít velem, hogy miért nem vigyázok magamra jobban, vagy fecseg valamit a vitaminokról és arról, hogy ne játsszak az esőben, mint egy hét éves gyerek. Az jó dolog, hogy nem hallok a mai kitöréséből semmit, szóval inkább a takaróm alatt maradok.

„Szia Chanyeol.”

Soha nem voltam még ennyire lesokkolva ebben az életben. Hallva ezt a hangot, felriadok és kiugrok az ágyamból, meglepve saját magamat és ezt a bizonyos személyt is.

Az ágyamból kikelve egyenesen a padlón landolok. Egy ismerős nevetést hallok.

„Elnézést, hogy megijesztettelek.”

Baekhyun áll előttem.

Hiányzol. Ordítani akarok.

A padlón ülve annyit veszek észre, hogy fölém magasodik. Megváltozott a hajszíne, de ugyanaz a mosoly terül el az arcán.

„Kyungsoo mondta, hogy beteg vagy, szóval meg akartalak látogatni.” Felém nyújtja a kezét, segíteni akar felállni.

„És én…” – mondja vontatottan, az arcomat is megvizsgálja, én pedig érzem, ahogyan a vér elönti az arcomat.

Hiányzol. Kiabálni akarok.

„Magammal hoztam ezeket.” Baekhyun hirtelen hallatja a szavakat, miközben rámutat a gyümölcskosárra a mellettem lévő asztalon. Egy masnival van átkötve a nyele. „Remélem, hogy ezek miatt jobban leszel.” – mondja egy mosoly kíséretében.

Valójában, Baekhyun az én orvosságom.

Hiányzol. Azt akarom, hogy tudd.

Hogy őszinte legyek, most rendben vagyok. A gyógyszereim már bebizonyították, hogy mennyit is érnek, de Baekhyunt látva úgy érzem, még több gyümölcsöt akarok enni. Valószínűleg ennek van hatása, mert a fejem sokkal jobban lüktet, mint ezelőtt.
Még egy dolog; azt hiszem, ez fer, hogy Baekhyun azt hiszi, gyenge és beteg vagyok. Mivel szó szerint, tényleg az vagyok. Csak annyi plusz dolog történik, hogy magas lázam van és kínzó fejfájásom. Viszont a szívem ma olyan, mint egy időzített bomba, ami bármely pillanatban felrobbanhat.

A délutánt beszélgetéssel töltjük. Szerencsére az ágynemű eltakarja a fél arcomat. Így bármikor, ha az arcom kipirul, tökéletes takarásban marad Baekhyun szemei elől.
Sosem arra figyelek, amit épp magyaráz – valamit a filmről mondott, amit nemrég néztek meg Jongin-nal. A szívem csak úgy dübörög a mellkasomban, mert ő itt van a szobámban. Miatta sokkal jobban vagyok már, még ha ő ezt nem is tudja. Ő az én orvosságom.

„Szeretnél egy kis almát, Chanyeol?” – jön a hirtelen kérdése.

A takarómat lejjebb csúsztatom a mellkasomra, majd bólintok egyet.

„Fejezd be ezt az aranyosságot, Chanyeol.” Baekhyun kuncog, miközben a kezei almáért kutatnak. „Uhm, azt hiszem, kellene egy kés. Nem gond, ha lemegyek a konyhába érte?”

„Kés. Földszint. A nappalival szomszédosan. Második dolog a hűtő mellett.” – mondom gyorsan.

„Vettem.” – azzal Baekhyun el is hagyja a szobát.

Tényleg nem érdekel, ha Baekhyun a házban járkál, de szükségem volt most arra, hogy elmenjen a késért. Ahogyan kimondta, hogy aranyos vagyok, valami rettentő nehezen veszem a levegőt.

Miután elmegy, az ágyamon ülök, a takarót lassan felemelem, és a lábaimat összekulcsolom egymással. A hátamat a falnak döntöm és a kezeimet a mellkasomra helyezem, érezvén, hogy a szívem hangosan ver.
Nem tudom, hogy jó-e, ha szerelmes vagyok.

Nem tudom addig, amíg ez az érzés végigfut minden egyes sejtemen, az izmaimtól kezdve a vénákon át.

A szerelem miatt elég sok dolgot teszünk meg, sok dolgot érzünk, és mindenről gondolkozni kezdünk. De számomra a szerelmet egy szépen felvágott almaszelet hozza el, amelyet selymes, sima ujjak vezetnek a számhoz és a mosolygó Baekhyun arckifejezése sem elhanyagolható.

A szerelem adja nekem a legszebb ajándékot.

„Baekhyun, énekelsz nekem?”

Csend.

El sem tudom hinni, mint mondtam ki az imént. Azt tervezem, hogy visszavonom, amit mondtam, miután meglátom a döbbent arckifejezését.

„Milyen dalt szeretnél, hogy énekeljek?”

Derűs mosoly, a vágy érződik a hanglejtésemen, „Baby don’t cry.”

Ezt a dalt Baekhyun komponálta. Kyungsoo egyszer említette, amikor megkérdeztem, hogy milyen darabot játszik mindig Baekhyun a zongorateremben. Azóta, mióta Baekhyun előteremtette a dolgokat Kyungsoo és Jongin kapcsolatában, négyünk között egy szoros kötelék kezdett kialakulni. Kyungsoo és Baekhyun egyre közelebbi barátok lettek, mivel mind a ketten az ének szakra járnak – így a gyakorlás is a zene teremben zajlik.
Órák után mindig azt vártam, hogy hallhassam Baekhyun zongorajátékát, de nem tudom miért hallgatóztam a falaknál, amikor zongorázott. Sosem vettem észre, hogy ez minden nap így zajlik, de nem egyszer hallottam már őt énekelni. Ezek voltak azok a napok, amikor nem voltam képes tisztán felfogni, mit érzek. Ma pedig kipróbálom a szerencsémet, hogy megkérem Baekhyunt, énekelje el a Baby don’t cry-t nekem.
Senki sem tudja a dalszöveget. Csak Baekhyun.
Csend honol a szobában. Egy pár másodpercig meg vagyok győződve arról, hogy visszautasítja a kérést. Félénk mosolyt küld felém, „Rendben”.

Azt hiszem ezúttal a szerencse mellém állt.

Arrébb húzza a székét, hogy kényelmesen ülve tudjon énekelni. „Várj, honnan tudsz te a Baby don’t cry-ról?”

„Kyungsoo egyszer elmondta, hogy te írtad ezt a dalt. ÉN NAGYON SZERETNÉM HALLANI… KÉRLEK.”

Baekhyun nevet. „Rendben. Ez az első alkalom, hogy ezt éneklem.”

Tudom.

„Légy ezért örökké hálás.” – piszkálódik.

Az leszek.

A varázs pedig ismét elkezdődik.

„Deoneun mangseoriji ma jebal.” *

Elkezdődik. Az áhítat végett a szemeim tágra nyílnak, ahogy a szavak elhagyják a tökéletes ajkakat.

„Nae simjangeul geodueo ga.”

Néha azt hiszem, hogy nem értékeljük eléggé az időt.

Legtöbb alkalommal arra vesztegetjük el, hogy rájöjjünk, mennyi fontos dolgot lehetett volna csinálni.

„Geurae nalkaroulsurok joha.”

Baekhyun éneke közben azt kívánom, hogy az idő álljon meg, mert csak itt ülök az ágyamon, tágra nyitott szemekkel és leesett állal bámulom őt, a szívem pedig hihetetlenül aktív, de tudom, hogy csak egyetlen személy miatt.

Sok dolog van, amit tenni kellene, de az idő kevés.

Szeretni akarom őt minden órának minden másodpercében.

„Dalbit jochado nuneul gameun bam.”

Halálosan szerelmes vagyok Byun Baekhyunba.

Egy pár másik dalt is elénekel még e mellé. Varázslatos. Remélem, hogy örökké beteg maradok és Baekhyun itt lesz mellettem, vagy felvágja az almát, történeteket mesél, kiénekli a szívét vagy csak kényelmesen ül a szobámban egy széken. Addig, amíg ő közel van hozzám, végtelenül hálás leszek.

Nincs még egy dolog az életemben, amit annyira akarnék, minthogy vele legyek minden másodpercben.

Nem vesszük észre, hogy az idő elröpül, míg édesanyám hangja ki nem zökkent a mámorból olyannyira, hogy a szívem egy óriásit dobban.

„PARK CHANYEOL, BEVETTED A GYÓGYSZEREIDET? MONDTAM NEKED, HOGY BE… Oh, szia.”

„Üdvözletem, Mrs Park. Byun Baekhyun vagyok, Chanyeol barátja.” –mosolyog, majd meghajol anyu előtt, aki kicsit kipirul. Szó szerint kipirulni láttam anyut. Mi a jó ég?!

„Baekhyun, örülök a találkozásnak. Channie sosem fogadott barátokat, hacsak nem Kyungie-ról volt szó. Néha elgondolkozom, hogy verekszik-e, vagy csak szimplán elutasít másokat.”

„ANYU!” – megpróbálok magasabb hangnemben beszélni az ágyból.

„Nem kellene kiabálnod, FIATALÚR.”

„Biztosíthatom önt, Mrs. Park, hogy ő nem verekszik, és nem utasít el másokat. Chanyeol igazán barátságos.” Baekhyun félbeszakítja édesanyámat és megment a jövőbeli kellemetlenségektől.

„Igazán, Baekhyun? Nos, remélem, hogy barátságos, ha már egy ilyen udvarias gyerek, mint te összebarátkozott az én kisfiammal.” Anya csak nevet, mire megköszörülöm a torkom. „Magatokra hagylak benneteket, amíg elkészítem az ebédet. Baekhyun, maradj itt, rendben? Nem fogadok el nemet válaszként.”

„Örömmel, Mrs. Park.”

Azzal anya elment az ajtóig, ahonnan visszanézett rám egy önelégült mosoly kíséretében körülbelül erre gondolva: Az én Channie-m szerelmes.
Hát, mit is mondjak, anya tudja ezt a legjobban. Mivel elég gyengének tűnök, Baekhyun segít lemenni a lépcsőn. Kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen kicsi ember hogy képes egy ilyen óriáson segíteni, mint én. Kuncogok a gondolattól, Baekhyun erre összeráncolja az orrát.

„Elmebeteg lettél vagy mi?” – szegezi hozzám ezt a piszkálódó kérdést.

Elkezdünk mind a ketten teljes szívünkből nevetni. A nevetése zene füleimnek. A fejem még mindig nehéz, de Baekhyun fogja a karomat és a vállunk összeér. Ebben a pillanatban jobban aggódok a szívem miatt. Annyira nyomaszt, hogy a szívem gyakorlatilag bármikor felrobbanhat.
Az ebéd hihetetlenül gyorsan eltelt. Anyu beszélt folyamatosan egész idő alatt. Azt hiszem, jól érezték magukat anyu és Baekhyun. Úgy látszik, illenek egymáshoz. Mind a ketten rengeteget beszélnek és a végén az történik, hogy játszadozok a levesemmel, de a szemeimet nem veszem le Baekhyun arcáról.
Baekhyunnak hamarosan haza kell mennie. Amint befejezi az utolsó kanál jégkrém desszertet, kifejezi a háláját és anya a kijárat felé vezeti. Persze én is követem őket hátulról.

„Kérlek, látogass meg minket újra, Baekhyun-ah.” Anya megöleli őt, „Megyek lassan elmosogatni. Annyira rossz, hogy a kis drágám beteg, pedig haza tudott volna kísérni téged. Biztos vagy benne, hogy nem szeretnéd, hogy hazavigyelek?”

„Minden rendben van Mrs. Park. Biztonságban hazamegyek. Nagyon szépen köszönöm.” Azzal anya el is indult a konyha felé, de biztos vagyok benne, hogy csak beszélgetési időt akart nekem és Baekhyunnak adni. Ezen felül 99,99% esélye van annak, hogy anya füle a falhoz van tapadva.

„Köszönet a mai napért, Chanyeol. Az anyukád igazán lenyűgöző!”

„Nekem kellene hálásnak lennem, amiért átugrottál. Tényleg.” Sikerül összegyűjtenem az összes bátorságomat, hogy beszéljek, a szívem eközben hevesen zakatol.

„Semmiség. Beteg vagy és…” Baekhyun lehajtja a fejét és a bal kezével zavartan megvakarja a tarkóját, „Csak látni akartalak.”

Meghökkenek a szavai hallatán, az állam minden szótól leesik, a szívem pedig egyre jobban ver.

„Én… én… Hát, uhm...” Őszintén, a hangom valahogy nem segít engem előrébb.

Úgy néz ki, Baekhyun fázik, de hamar felnéz, és rám mosolyog. Viszont valami ebben a mosolyban nem volt elbűvölő.

„Hát, már igazán későre jár. Haza kell mennem. Találkozunk az iskolában.” Baekhyun lassan elmegy és integet nekem. Még mindig meg vagyok döbbenve, olyannyira, hogy képtelen vagyok visszaintegetni. Ami még nyomasztóbb a dologban, hogy késztetést érzek utánaszaladni, megölelni, elmondani neki a dolgokat, amik azóta bennem vannak, mióta megláttam őt ma reggel mosolyogni. De később már sehol sem látom, a hangom pedig kezd normális lenni.

„Hiányoztál, Baekhyun.”

Baekhyun a következő nap nem jött meglátogatni.
Kyungsoo azt mondja, Baekhyunnak nagyon sok dolga van. Kíváncsi vagyok, hogy tettem e valami rosszat. De mindegy mennyire próbálok visszaemlékezni arra, mi történt, semmi rossz nem jut eszembe.
Lehet, hogy Baekhyunnak tényleg fontos elintéznivalói vannak.

2009. november 27.

Ma péntek van. De ez nem olyan péntek, mint a többi. Ma minden a fejetetejére áll, hiszen születésnapom van.

A mai nap ezúttal különleges lesz, tudom. Jongin elszólta magát, hogy látott egy pirossal becsomagolt dobozt, amin arany csík díszelgett. A tetején egy kártya állt, kézírásos üzenettel: „boldog születésnapot”.

A ma nem megszokott, de vannak dolgok, amikre nem jövök rá, mivel arra a bizonyos dologra koncentrálok, ami abban a bizonyos dobozban van.
Kyungsoo és Baekhyun sehol sincsenek. Valószínűleg valami extra gyakorláson lehetnek az ünnepi kórus előadása miatt. Így megint Jonginnal találom magam, ami mostanában elég gyakori dolog.
Épp kényelmesen ülünk a kampusz legidősebb fájának tövében, és Jongin épp a ceruzája végén lévő radírt használja a bökdösésemre, addig, amíg figyelmet nem szentelek rá.

„Mi van?” – végül odafordulok hozzá.

„Hol van Kyungsoo?”

„Valószínűleg Baekhyunnal.”

„Nem hiszem. Hyung ma reggel nagyon hamar elment.”

Mielőtt válaszolni tudtam volna, Jongin hirtelen feláll és átkarolja Kyungsoot.

„Hé Kyungie!” – integetek, miközben leülök a fűbe, vissza a fához.

„Hé Chanyeol. Hogy mennek az előkészületek?” – kérdezi, miközben kibújik Jongin öleléséből.

„Rendben megy. A buli 8-kor kezdődik. Jobb, ha nem késtek.” – kacsintok rá.

„Persze. Én vagyok az, aki az ételeket készíti, szóval tényleg nem kellene elkésni.” – nevet fel alig hallhatóan.

„Tényleg nem hívsz meg másokat hármunkon kívül?” – teszi fel a kérdést Jongin, miközben turkál Kyungsoo táskájában bento dobozt keresve.

„Igen. Én boldog vagyok veled, Kyungsooval és Baekhyunnal. Nem akarok senki mást.” – mondom kellő határozottsággal, ami a szívemből jön.
Jongin egy meghatódott arckifejezést vesz föl, „Tudod, az imént a tied lehettem pár másodpercig. De most komolyan, te csak hyunggal törődsz.” Kyungsoo nagy hahotázásban tört ki Jongin miatt, de helyesli azt, amit mond. Én is velük nevetek.

„Szóval hol van Baekhyun?” – kérdezi Kyungsoo.

„Ő veled van, nem?”

„Én nem láttam még ma. Bent volt ma a fontos órákon, de a zenei órára már nem jött el.” Kyungsoo aggodalmas tekintettel meséli mindezt. A szemöldökömet összeráncolom.

„Mondtam, hogy hyung nincs Kyungie-val.” – mondja Jongin, miközben alig látszik ki az ételes dobozból.

„Hívd fel.” Kyungsoo teljesen természetesre vette a dolgot, hogy majd lazán felhívom Baekhyunt, de ez nem ilyen egyszerű. Mondanom kell neki valamit. Megpróbálhatom, de inkább nem szeretném.

„Oké oké. Chanyeol fejezd ezt be. Felhívom én.” Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy itt van nekem Kyungsoo, aki a legjobb barátom. Mindig tudja, mit kell tenni.
De mielőtt bepötyögte volna a számot, egy ziháló fiú jelenik meg szemeink előtt.

Szorosabb farmert visel, mint szokott, és egy fehér V-nyakú felső öleli körül a felsőtestét. A felső felfedi a hibátlan kulcscsontját, közben a válltáskája lóg a válláról, a bőr kabátja pedig félig lelóg a táskára. A tekintetem a hangsúlyos karjaira vándorol, ami tökéletesen illik a magasságához. Esküszöm, bárki nyugodtan letörölheti a számból kifolyó nyálamat.

„Jongin, kell a telefonod. Kérlek.” Jongin álla leesik, hiszen Baekhyun sosem mondta még neki azt a szót, hogy „kérlek”.

„Jongin.” Baekhyun ismét szól. Ez kizökkenti Jongint a sokk alól és hirtelen elkezd kutatni a táskájában a telefonja után. Miután megtalálja, rettentő gyorsasággal odanyújtja Baekhyunnak. Abban a pillanatban, ahogy Baekhyun megpillantja a telefont, kikapja a fiatalabb kezéből. Elkezdi írni a számokat, az ujjai remegnek.

„Bocsánat. Elnézést. A telefonom meghalt. Igen. Oké, oké. Azonnal ott leszek.” Baekhyun aggódva kezd el beszélni, de ahogy a beszélgetés folytatódik, a hangja boldoggá változik.

A hívás véget ér. Baekhyun Jonginra mosolyog. „Tessék.” Odanyújtja a telefont neki. „Köszi, Jonginnie!” Baekhyun tovább megy, amíg Kyungsoo meg nem állítja.

„Hova mész?”

„Ott kell lennem valahol.” Baekhyun hezitál, aztán tovább megy.

Nem egyszer pillant vissza rám Baekhyun. Nem egyszer hallom Baekhyunt motyogni. Soha nem kaptam egy üzenetet, vagy egy hívást tőle. Az öltözéke miatt pedig azt hittem, a születésnapomra készült ennyire. De az utolsó mondat, amit a hívás vége előtt mondott, elsöpörte minden reményem.

„Látjuk egymást hamarosan, Yifan.”

„Ma van Chanyeol születésnapja, hyung.”

Baekhyun útközben megáll.

Visszafordul felénk. „Tudom. Ott leszek később. Ígérem. Csak most el kell mennem valahova.” – mosolyogva lépked tovább, egyre távolabb tőlünk.

Soha nem éreztem ilyen fájdalmat, mint most. Kyungsoo fájdalmas tekintettel néz rám, és én megpróbálom a legjobbat kihozni magamból, hogy mosolyogjak. Nem akarom érezni a szimpátiájukat. Legalább Baekhyun megígérte, hogy ott lesz nem?

Jongin másfelől mérgesnek tűnik.

„Meg kellett volna állítanod őt, Chanyeol.” – ejti ki a keserű szavakat.

„Ha ott kell lennie valahol, hadd legyen.” A hangom minden szónál elakad. „Ezen felül megígérte, hogy ott lesz, nem?”

Jongin a hajába túr és összeborzolja azt. „Hyung miért egy idióta?”

Ez után egy szót sem mondok. Megtartom az érzéseimet és Baekhyun szavaira koncentrálok. Ott leszek. Ott leszek. Ott leszek.
Már éjjel 10 óra van, az étel pedig egyre csak fogy az asztalról. Kyungsoo már az összes dalt elénekelte a listáról és Jongin lábai is teljesen készen vannak a sok tánctól, de Baekhyun még mindig nincs itt. Hálás vagyok, amiért ők ketten megpróbálnak mosolyt csalni az arcomra. Már eleget próbálkoztak.
Éjjel 11 óra, Kyungsoo elmosogatja az üres tányérokat. Jongin segít neki.

23:30, a lakásom olyan, mint újkorában, köszönet Kyungsoonak és Jonginnak.

23:45, Kyungsoo és Jongin elköszönnek.

23:56, a szobám felé tartok. Kopogást hallok. Talán Kyungsoo itt felejtett valamit.

Az óra ketyeg. Már 23:57 van, kinyitom az ajtót.

„Kyungsoo, nyugodtan bejö…”

Valaki szorosan magához ölel.

„Bocsáss meg.”

23:58.

Saeng il chuk ha ham ni da.

Saeng il chuk ha ham ni da.

Sarang ha neun Chanyeollie.

Saeng il chuk ha ham ni da.

23:59.

Puha ajkak tapadnak a bal arcomra.

„Boldog születésnapot, Chanyeol.”

Ez a legtökéletesebb szülinap az életemben.

2009. november 28.

Egy mosoly ül az arcomon, úgy vigyorgok, akár egy idióta. Jongin és Kyungsoo gyanúsan méregetnek engem.

„Megköveztek tegnap este?” Jongin megpöcköli az arcomat.

„Lebuktál. Mi történt?” A sürgetés Kyungsoo hangjában csak egy volt a millió közül. A székét minden másodpercben váltogatja és izgatottan rázza a testét. „Tudom, hogy történt valami. Mi az? Mi az?” Sosem láttam Kyungsoot ilyen szeleburdinak.

„Nos”

„Mi az, mi az?” Kyungsoo rázni kezd engem, mindkét kezét a vállamra teszi.

„Baekhyun megérkezett, miután hazamentetek.” Gyors választ adok, mielőtt még Kyungsoo egészben le nem nyel. A legjobb barátom odafordul Jongin felé, a tenyerét tartja neki, és vár valamit.

„Ide az 50000 wont.”

„Ti fogadtatok rám?”

„Nem, te hülye.” – válaszol Jongin, „Mi a bátyámra fogadtunk, hogy megjelenik e vagy sem.”

„Ez nem valami szép.”

„De elment az este, az a lényeg.” Kyungsoo rám kacsint, „Na és most, mesélj el mindent.”

„Ezt adta nekem.” Keresgélni kezdem a medált a nyakam körül. A felsőm eltakarja más emberek szemei elől. Egy egyszerű ezüst medálként funkcionál.

„MI A FRANC EZ?” Jongin felemeli a kezeit, bosszúsnak tűnik.

„Mi ez?” Ha a szarkazmus a legjobb módja a gúnyolódásnak, nem tudom, hogy Kyungsoo mit csinál, de ez túl szarkasztikus volt.

„Egy nyitófül.”

Kyungsoo és Jongin szemei eszméletlenek. Ez a csúfolódás egy másik fajtája, meghintve egy kis bosszúsággal és bizonytalansággal.

„Egy kólás doboznak a nyitófüle.” Tovább magyarázok, hogy jobban megértsék a dolgot, amit nem tudnak.

„Ezt a kólás dobozoknak a tetején láthatjátok, és ezzel kell kinyit…”

„Én KIBASZOTTUL TUDOM MI EZ! AZ, AMIT TUDNI AKAROK, HOGY MIÉRT ADOTT A BÁTYÁM NEKED EGY CSESZETT NYITÓFÜLET?”

„Ez titok, Jongin.”

Baekhyun odasétál hozzánk, miközben megpaskolja Jongin vállát, a szemei pedig a tekintetemet vizslatják, majd mosolyog.
Tényleg szeretem Byun Baekhyunt.

2010. Május 5.

„Mit kellene vennem, Jongin?”

A könnyeim utat törnek maguknak.

„Fejezd be, olyan vagy, mint egy lány, aki egy 184cm magas srác bőrébe bújt.” – gúnyolódik Jongin.

Már 4 órája a bevásárlóközpontban vagyunk, átnéztünk már minden boltot, hogy megtaláljuk a tökéletes ajándékot Baekhyunnak.

„A bevásárlóközpont nemsoká bezár.” Kezdem elveszíteni a reményt.

„Aish! Nem tudom, mit adjak hyungnak!” Jongin most már a haját tépkedi, olyan frusztrált. „Egyszerűen felhívom, és megkérdezem, mit szeret.”

Mielőtt Jongin elővenné a telefonját, megállítom.

„Nem nem nem nem nem. Ez megöli a meglepetés bulit.” Jongint meggyőzni elég nehéz feladat, „És Kyungsoo erőfeszítése kárba veszne.” Ezzel végül megfogtam.

Egy mély sóhaj kíséretében Jongin bemegy egy drogériába. „Veszek neki szemceruzát.”

„Úgy emlékszem, azt mondtad, nem szereted, mikor Baekhyun festi magát.”

„Imádni fogja. De igen, nem akarom, hogy ezt csinálja, mert ilyenkor fiúk és lányok kezdenek el veszekedni rajta, tudod? Biztos vagyok benne, hogy minden nap viselni fogja, mert ez a drága testvére ajándéka volt.”

Önelégülten mosolyog és kacsint.
Gyorsan követem őt a boltba, hogy megakadályozzam ezt a dolgot, „Yah, yah. Kim Jongin. Ne vedd meg azt.” De már túl késő. A megvétel megtörténik.

„Nem te vagy az egyetlen személy, aki a hyungom után koslat, szerelmes fiúcska.”

Oldalba lököm Jongint, és el is pirulok kissé ettől a megjegyzéstől.

„Most nekem kell ajándékot találnom.”

Egy óra telik el, és még mindig nem találom a tökéletest. Ráadásul egy fél órával ezelőtt mondtam Jonginnak, hogy nyugodtan menjen haza.

„Oké, csak még egy kör. Biztos vagyok benne, hogy találok valamit.”

Még egyszer végigjárom az üzleteket. Átmegyek rajtuk ismét, reménykedve, hogy véletlenül nem vettem észre a tökéletes ajándékot az imént. A boltok ötven perc múlva bezárnak és még mindig nincs semmim.
Dühösen rohanok, figyelmen kívül hagyva a vásárlók tekintetét. Egy igazi harc megtalálni a tökéleteset, de végül a szemeim megakadnak valamin.
Heves zihálás közepette szólalok meg, „Elviszem ezt.”
Még időben, Isten nagyon szeret engem.
„Ez lesz a tökéletes ajándék.”

2010. május 6.

„Öt percen belül itt kell lennie.” – jelenti be Jongin, miközben kétségbeesetten próbálok keresni egy helyet, ahová elbújhatok. Jongin a zongora mögé bújik, Kyungsoo pedig a könyvespolc mögé préseli be magát. Én az ajtó mögött állok.

Tíz perc eltelik – nincs itt Baekhyun.

„Biztos vagy benne, hogy írtál neki, Jongin?” – kérdi dühösen Kyungsoo.

„Igen, biztos vagyok benne. Válaszolt is rá, hogy itt lesz.” Jonginról csak úgy csurog a víz, a légkondicionáló ellenére is.

Halljuk, ahogyan az ajtó lassan kinyílik, mi pedig beállunk a kellő pozíciónkba.

„BOLDOG SZÜLINAPOT!- üdvözöljük őt minyája egy időben.

Baekhyun rengetegszer megköszöni nekünk. „Ti srácok! Hát ezért nem találtalak titeket sehol sem ezelőtt.” Gyengéden megüti Jongint , „Szóval ez az a hely ahová annyira jönnöd kellett.”

„Szeretlek, hyung!” Jongin megöleli őt.

„Ez a tied, Baekhyun.” Kyungsoo odanyújtja az ajándékát, Baekhyun válaszul átöleli Kyungsoot.

Egy mosoly ül az arcomra, mert tudom, ismét megölelhetem őt. Megtette már Jonginnal és Kyungsooval is és tudom, hogy én is kapok, ezért sajnálatos módon nem tudom leplezni az izgalmamat. Izeg-mozogni kezdek. Jongin nevet. Túlságosan is szereti a szenvedésemet nézni.

„Hé, hol az ajándékom?”
Baekhyun enyhén meglökdös és kinyújtja a kezét, mert várja az ajándékát.

Később odaadom.  –válaszolok. Azt szeretném, ha az én ajándékomat bontaná ki utoljára. Nem kapok ölelést, mivel Jongin bejelenti, hogy éhes. Ezek után elkezdünk enni.

Baekhyun elkezdi kibontani az ajándékait; Kyungsoo egy bőrkabátot vett neki. Jongin nem csak a szemceruzát adta oda, hanem vele együtt még egy dobozt is.

Pár perc tiszta beszélgetés után Jongin és Kyungsoo elmennek. Azt mondják, meg kell csinálniuk valamit, de tudom, hogy csak azt akarják, hogy egyedül legyek Baekhyunnal.

„Hallottam, hogy jó vagy gitározásban.”

Egy pillanatra meghökkentem erre a megjegyzésre.

„Uhm. Hát, i... igen.”

„Hmm. Mindig meg akartam tanulni játszani rajta. Megpróbáltam, de felsültem.” Baekhyun kiölti a nyelvét.

Frissítő látvány Baekhyunt aranyosnak látni.

„Megtanítalak.” –dadogok, de Baekhyun nem válaszol. „Vagyis, csak ha te is szeretnéd. De ha nem, azt is megértem.”

„Nagyon szeretném.”

Mosolyog.

A világ megáll.

A következő három óra azzal telik, hogy tanítom Baekhyunt a legfőbb gitárfogásokra. Egyenesen a mennyben érzem magam, akárhányszor megérintem az ujjait.

Sikerült megtanulnia a főbb dallamokat. Büszke tanár vagyok. Még tovább tanítottam volna, de a takarítók kiküldtek minket a szobából, mert hamarosan be fogják zárni azt.
Este 8 óra van, amikor elhagyjuk az iskolát.
Baekhyunt hazakísérem. Mire elérünk a házáig a lámpák még fel vannak kapcsolva.

„Jongin itthon van.” Baekhyun mosolyog. „A lámpa a szobájában még mindig ég. Kíváncsi vagyok, hogy Kyungsoo itt van-e.”Alig hallhatóan felnevet.

„Szóval…” – mosolyog rám félénken, „Épp készülsz hazamenni, de az ajándékodat még mindig nem kaptam meg.”

Felnevetek, de Baekhyun elégedetlen.

„Hé, miért nevetsz? Ha nem akarod ideadni, akkor rendben.” Baekhyun megfordul, de megragadom őt, a fejét a mellkasomba temetem és szorosan megölelem.

„Boldog születésnapot, Byun Baekhyun.”

Bár Baekhyun arca a mellkasomon pihen, hallom, hogy azt mondja: „Köszönöm, Park Chanyeol.”

Lassan elengedem, és kinyitom a táskámat, keresgélve a kis dobozka után.

„Tessék.”

Baekhyun elfogadja a dobozt és óvatosan kiköti a masnit. A szemeimet egész végig az arcán tartom, mert látni akarom a reakcióját.
Csak vigyorgok, ahogy meglátok egy apró mosolyt Baekhyun arcán.

„Ez gyönyörű, Chanyeol. Köszönöm.”
Rám néz, és ekkor eszembe jut minden dolog, ami a legelső találkozásunkkor történt velünk. A leggyönyörűbb mosolyával fordul hozzám.

A következő napon Baekhyun mosolyog a legvidámabban.
Ő a legesleggyönyörűbb ma, a szemei feketével ki vannak húzva, felvette az ajándék kabátot is és egy fehér laza felső miatt kivillan a kulcscsontja.
Nem érdekel, hogy az összes fiú és lány rajta civakodik.
Baekhyun egyenesen felém sétál.
A tekintetemet egy percre sem veszem el arról a dologról, ami a nyakában lóg.

„Hé.” Üdvözöl.

„Hello, hyung! Lenyűgözően nézel ki ma."

„Azt a szemceruzát használtam, amit te adtál nekem. Tökéletesen illik hozzám.” – mosolyog.

„Wow.” Kyungsoo keze arra a dologra vándorol, ami Baekhyun nyakában lóg. „Ez csodálatos, Baekhyun.”

„Tudom.” Baekhyun büszkén válaszol.

Egy fehérarany nyaklánc. Két dolog lóg rajta – egy kör alakú medál és egy kicsi mikrofon. A gyűrűbe bele van gravírozva: „Baekhyun”.

„Chanyeol adta nekem.”

Mosolyog.

Abban a pillanatban azt gondoltam, örökké egyek vagyunk.

Ma van 2010. október 27-e

Megnézem az órámat, 20:42-t mutat.

„Tudod, mindig milliók előtt szerettem volna fellépni. Egy ennél nagyobb színpadon. Imádnám, ha hallanának engem énekelni.”

Baekhyun ujjai végigszántanak a színpad szélén, az arcán szomorú mosoly ül.
Talán ma nincs jól a hangja miatt, így megpróbálom növelni az önbizalmát.

„Szerintem egy híres énekes leszel.”

Kétségbeesett arccal néz rám.

„Nem lehetek az, Chanyeol.”

A szomorúság betölti a teret kettőnk közt.
Ebben a pillanatban kérdéseket tennék fel neki. De ma inkább nem teszem. Nem akarok többet hallani.
Mielőtt Baekhyun megszólalhatna, hátralépek.

„Várj meg itt, Baekhyun. El kell mennem valamiért. Visszajövök.”

Mielőtt elhagynám a termet, látom, hogy Baekhyun bólint.
Olyan gyorsan futok, amennyire csak tudok, hogy visszaérjek hozzá. A jegyzetek a táskámban már valószínűleg eláztak, kinn hagytam őket. Ezt most figyelmen kívül kell hagynom; más dolog az, amit muszáj megtennem.

Ahogy felérek az egyetem negyedik emeletére, megpillantom azt, amire szükségem van. Megragadom, mintha az életem múlna rajta és visszarohanok.

Zihálok, izzadságcseppek folynak arcomról, a szívem csak úgy kalapál, de beérek a koncert terembe, hogy megtaláljam Baekhyunt, aki épp a telefonját fogja nyughatatlanul. Talán egy játékkal játszik? Mosolygok, mert nem ment még el. Lassan felé veszem az irányt és felmegyek a színpadra.

Túlságosan belemerült a telefonjába, észre sem veszi, hogy ott állok a színpadon és a gitáromat markolom. Elkezdek zenélni, a hangom pedig kifejezi mindazt, amit az elmúlt években éreztem.

**A szívem egyetlen szó miatt kalapál. Dadogok. Mit mondhatnék?

Nem vagyok valami fényes, talán kissé unalmas, mert mindig hibázok. Kérlek, ismerd meg a szívem, ismerd meg a szívem.

Még mindig olyan kínos minden szavam

Az üzeneteid még mindig olyan bonyolultak

Kinyitom a szótárat, és egyre csak tudni akarom, tudni akarom, mert nem tudom.

143-at küldök

Az érzéseimet nem tudom szavakkal kifejezni whoa oh oh

Szeretlek 143, te: 486

143-at küldök, olyan mások vagyunk

143-at küldök, még mindig nehéz

Ez nem egyszerű szójáték. 143

Engedem, hogy a gitár kiessen a kezemből. Érzem, hogy a szívem a mellkasom ellen fordul. Kinyitom a szemeimet, és nem látok mást, csak egy lesokkolt Baekhyunt, akinek a szemeiből folynak a könnyei.

Nem számítottam semmire. Elfogadja? Elutasítja? Nem számítok semmire. Én csak az érzéseimet akarom kiadni magamból.

„Baekhyun-ah.”

Összetörve feláll, a telefonja kiesik a kezéből és egyenesen a földön landol.

„Mikor megfogtad a kezem, hogy együtt rohanjunk ki a kávézóból, mert egyedül akartad hagyni Jongint és Kyungsoot; az, ahogyan nekem énekeltél, mikor beteg voltam; és a legidiótább ajándék, amit valaha kaptam egy ezüstszínű Coca-Cola nyitófüle… De ez az idióta dolog számít nekem a legtöbbet – mert tőled kaptam.”

„Az elmúlt évben abból állt az életem, hogy távolról vártalak, hallgattam, ahogy a zongorán játszol, és mindezt a melletted lévő teremben.”

Baekhyun megrázza a fejét.

„De miért érzem, hogy a szívem majd kiugrik, mikor veled vagyok? De miért érzem a borzalmas fájdalmat, amikor szomorú vagy? De miért érzem a szívemet egyre erősebben dobogni, mikor énekelsz?”

Baekhyun lassan hátrál. Ez rettenetesen fáj.

Ez a visszautasítás? De folytatom – most, vagy soha.

„Baekhyun-ah.”

Lassan lesétálok a színpadról, hogy elérjem őt. Hátrál. Már csak egy pár lépésre vagyunk egymásról.

„Szeretlek, Baekhyun.”

Megjegyzés:
●Bocsánat a furcsa tagolásért, de az angolban is így volt, úgyhogy úgy voltam vele, hogy ezt megtartom az eredetiből. •-•
●A dalszövegrészletet úgy gondoltam az a legifeálisabb, ha a romanizált szöveget írom le, mivel persze nem mindenki tudja olvasni a hangulokat.
●** Ez a dalszöveg részlet Henry - 143 dalából van. A magyar dalszövegfordításban nagy segítségemre volt az Ashiyo Fansub fordítása. A videó: °-°