Ha eddig nem lettem volna teljes mértékben elérzékenyülve jólelkűségeteken, akkor most nem is tudom, hogy mit érzek.

Tiszteletet. Szeretetet. Hálát.

Minden érzelem egyszerre, szüntelenül kavarog bennem. A gondolataim cikáznak a fejemben, mintha csak kergetnék őket. Pedig én próbálok nyugodt maradni. A szívem az eredményhirdetés óta legalább ötöt dobban másodpercenként.

Sok mindent tettem, amióta buzdításotokra beneveztem a versenyre.

Reménykedtem. Amióta az eszemet tudom, mindenben reménykedtem:
"Bár jó lenne az idő holnap!".
"Bár ötös lenne a töri dogám!".
"Bár anya ne szólna le, amiért elszakítottam a nadrágomat!".

Remény, remény, remény.

Tudjátok, van az a pillanat, amikor egy szót annyiszor ismételsz el, hogy már értelmetlenné válik kimondani. A "remény'', "kérlek" és a "bárcsak" is ilyenek már nekem.

Csalódtam. Csalódtam önmagamban, a munkámban, hogy nem vagyok képes jobbat alkotni. Csalódtam ebben a "blog-írósdi"-ban, hiszen nagyrészt korántsem annyi időt szántam rátok, és nem olyan stílusban írtam Nektek, mint ahogyan azt megérdemelnétek.

Örültem. Hiszen ki ne örülne annak, ha ilyen kedves olvasói vannak? Tényleg a felhők között éreztem magam, amikor az eponümosz visszaadta a munkámat. Tudjátok, mit? Még az a hülye arcmimika is boldoggá tett! Igazatok van, tetszett neki, tetszett, amit és ahogyan írtam. Erre pedig mérhetetlenül büszke vagyok.

Féltem. Nem, nem is. Rettegtem.
A vereségtől. A győzelemtől. A csalódástól. Az elégedettségtől. Az örömtől. A bánattól. A kérdésektől. A válaszoktól. Féltem attól, hogy félnem kell. Rettegtem attól, hogy van mitől rettegnem.

Miért írok ilyen zavarosan? Miért nem kezdtem egyből azzal, hogy mi lett a verseny végeredménye? Kit érdekel ez a sok, felesleges szó, amivel a blogom sorait töltöm ki? Mind nagyon jogos kérdés.

Úgy érzem, hogy üres vagyok. Nem is üres, inkább súlytalan. Nincs a vállamon teher. Nincs a szívemen kő.

Jó, oké, nem élek több hasonlattal.

Ugyanis Szophoklész megnyerte a Dionüsziát.