Amióta Lily megtudta, hogy összejöttem Luciusszal, kissé feszült, és távolságtartó lett. Mikor Lucius rám néz reggeli közben, s tekintetünk összekapcsolódik, barátnőm jól láthatóan elfordul, mintha valamilyen erkölcstelen dolgot látna. Azon az estén, mikor egy titkos találkára készülődöm, Lily segít ugyan, de alig szól hozzám. Mit mondhatnék neki? Hogy sajnálom? Sajnálom, hogy vagyok olyan önző, hogy semmibe vegyem barátnőm nemtetszését, és a házak közti feszültséget, s örülök, hogy Lucius is önző ennyire. Ha nem jobban... A hét további részében valamiért folyton összefutottam a mardekárossal, szája sarkából mindig rám mosolygott, úgy, hogy más ne lássa meg, amit én viszonoztam, vagy nevetve lesütöttem a szememet, és tovahaladtam.

Becsöngettek bájitaltanra. Lumpsluck szuper ültetésrendje miatt az első padban kaptam helyet Perselus Piton mellett, aminek szörnyen örültem. Ugye mindenki érzi az iróniát...? Lumpsluck besietett a terembe, és sugárzó mosollyal összecsapta tenyereit. Csak tudnám, minek örül ennyire.
- No, vegyétek elő a Bájitaltan Haladóknak II. tankönyvet.
- Tanár úr, kérem - lendült Lily keze a magasba. - Még az év elején beszedte a Professzor úr mondván, nincs rá még szükségünk.
- Hűha! - döbbent meg a professzor, majd homlokára csapott felismerésében. - Wyatt - fordult felém. - Legyen olyan kedves, és menjen fel a tanári szobába a könyvekért!
- Leszek olyan kedves - feleltem gunyorosan, és felálltam.
Annyira jó, hogy Lumpsluck tipikusan az a tanár, aki nem veszi fel, ha gúnyolódnak vele, és soha nem ad büntetőmunkát. Lassan, ráérősen baktattam felfelé a lépcsőkön, folyosókon, elvégre hova siettem volna? Ahogy elhaladtam az egyik ablak előtt, kinéztem rajta, s irigykedve érintettem meg az üveget. Kint néhány felsőbb éves üldögélt, sétált, nevetett. Bár én is kimehetnék. Kinek van kedve bájitaltanon gubbasztani? Aztán hirtelen egy-egy nagy tenyeret éreztem meg vállaimon. Ijedten pördültem meg egy apró sikkantás kíséretében.
- Szia - búgta halkan, s mosolyogva megsimította az arcomat. Elmosolyodtam.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdeztem tőle már vigyorogva. Hátamat az üvegnek vetettem, úgy néztem rá.
- Lyukas óra - vont vállat, s lehajolva hozzám megcsókolt.
Megkapaszkodtam az arcomon lévő kezeiben. Szerettem volna ott maradni örökké, vagy legalább, amíg a többieknek órája van. De nem lehetett, hiszen engem vártak a könyvekkel, ha meg nem viszem, képes, és utánam küld valakit az a barom... akarom mondani, professzor. Végül tíz percet adtam magunknak, majd szabadkozva elindultam a tanári felé.

- A Bájitaltan Haladóknak II. - mosolyogtam bájosan McGalagony professzor arcába.
- Parancsol? – vonta fel a szemöldökét a professzor asszony.
- Azokért jöttem!
- Perselus Piton már elvitte - felelte szigorú arccal a nőszemély.
- Mi? - döbbentem le. - Köszönöm - hebegtem, majd összeszedve magam, a pince felé száguldottam. Az ajtó előtt lelassítottam, piros arcomra tettem kezeimet, nagyokat sóhajtottam, hogy lenyugtassam magam, és benyitottam a terembe.
- Wyatt - szólt fennhangon Lumpsluck, mikor beléptem a terembe, s minden szempár rám szegeződött. Remek. - Hol a csudába volt eddig?
- Eltévedtem - nyögtem ki nagy nehezen, tekintetem összekapcsolódott Lily pillantásával. Tudta, miért késtem.
- Merlinre, már negyedéves, csak tudnia kéne, hol van a tanári!
- Én... Én csak... - de szavamba vágott, amiért kivételesen hálás voltam.
- Üljön le - intett a Piton melletti hely felé.
Eleget tettem kérésének, és helyet foglaltam a gúnyosan mosolygó (vicsorgó?) Pipogyi mellett.

* * * * *

Óra után eszméltem azonban csak rá, hogy mennyire nem tetszik barátnőmnek az, hogy Luciusszal vagyok. A mindig kérdező, kíváncsi Lily némán baktatott mellettem a Nagyterem felé ebédelni. Éppen a levest szürcsölgettem, mikor egy hollóhátas, elsős lány toppant mellém egy összehajtogatott pergamennel.
- Ki küldte? - kíváncsiskodtam, de a lány néma maradt.
Elvettem tőle a lapot, megfordult, és visszasietett az asztalához. Kinyitottam a papírost, s megláttam a hurkolt, ismerősnek ható betűket, de nem tudtam, kinek az írása, aláírás pedig nem volt rajta. Csak pár szó díszelgett a pergamendarabon.
"Tudom a titkodat!"
Először elsápadtam, majd előkaptam a táskámból egy pennát, és egy tintatartót.
"Ki vagy? Mit akarsz?"
Firkáltam a lap hátsó felére, felkaptam a táskámat, majd a lappal együtt a lányhoz siettem, s a kezébe nyomtam.
- A feladónak - parancsoltam, s kiviharzottam a teremből.
Ki lehet az? Szét fogja kürtölni! Szívem a torkomban dobogott, arcom égett, úgy siettem végig a folyosón. Nem tudtam hová megyek, csak azt, hogy visz a lábam. Egész nap idegesen pattogtam, remegtem, s vártam, hogy este tizenegykor mehessek a Szükség Szobájába, hogy találkozzak Luciusszal. Nem nagyon öltöztem ki, komoran siettem végig a csendes folyosókon, míg el nem értem a kívánt helységhez. Az ajtó már ott volt, s én gondolkodás nélkül berontottam. Bent azonban megtántorodtam.

A helyiségben volt egy kandalló, benne ropogott a tűz, a szoba közepén egy asztal állt két szék társaságában, oldalt pedig egy mályvaszínű kanapé helyezkedett el. Az egész szobát a kandalló miatt betöltötte a félhomály, s az asztal mellett, középen ott állt Ő. Ahogy rápillantottam egyszeriben elszállt a félelem, az aggodalom, az idegesség, és minden egyéb negatív érés, s átvette helyüket a melegség, mely átjárta egész testemet. Lassan odasétált elém, derekamnál fogva magához húzott, s megcsókolt. Ez a csók azonban eszembe juttatta a veszélyt, így elhúzódtam tőle, amit egy döbbent pillantással konstatált.
- Én... Kaptam ma egy üzenetet - kezdtem halkan, s átfontam karomat magam előtt, tekintetemet kissé félve a reakciótól elfordítottam.
- Igen? - Nem tudta hova tenni az információt, értetlenül kérdezett vissza.
- Azt írta, hogy tud rólunk - félve pillantottam rá.
- A francba! - Arcát végigsimította kezével, szemét behunyta, s nagyot sóhajtott. Ez a mozdulat azonban éveket öregített rajta, s úgy éreztem, egy felnőttel beszélgetek. Ekkor tudatosult bennem, milyen sokat számít két év a mi korunkban. Lassan megfordult, s leült a kanapéra, majd én is mellé sétáltam, s közel hozzá helyet foglaltam. Kezemet térdére tettem, s megsimogattam nyugtatás gyanánt, amire egy kétségbeesett pillantás volt a válasz. - Még csak egy hete történt. Alig pár napja, s valaki máris tudja.
- Valahonnan ismerős volt az kézírása...
- Hol van? - kapott rögtön az alkalmon. Felegyenesedett, s merev testtartással nézett le rám.
- Kétségbeestem! - nyögtem ki egy kis hallgatás után nagy nehezen.
- Brooks'! - Úgy éreztem magam, mintha egy felnőtt szidott volna meg azért, amit tettem. - Hol van a pergamen? - hangja várakozás-telien csengett, holott előre tudta a választ, vagy legalább is sejthette.
- Visszaírtam neki - feleltem halkan.
- Mordizomadta! Brooklyn! - kissé felemelte a hangját, de nem velem kiabált, egyszerűen csak ki akarta adni a felgyülemlett feszültséget magából. Kezeivel a homlokát támasztva előre dőlt, s térdeire könyökölt. Leguggoltam elé, térdeire tettem kezeimet, s megpróbáltam a legbékítőbb arckifejezéssel nézni fel rá.
- Annyira sajnálom, Lucius, de megijedtem - torzult el az arcom, csak most tudatosult bennem igazán, mennyire elszúrtam. Ismét felegyenesedett, majd megfogva kezeimet az ölébe húzott.
- Semmi baj - ölelt át. - Azért jó lett volna, ha megmutatod az üzenetet, hátha felismerem a kézírást.
Fejemet a vállára hajtottam, mélyen beszippantottam illatát, s behunytam szemeimet. Nem tudom, mennyi ideig ülhettünk úgy, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ringatni kezd, s nem sokkal később elalszom.

Mikor másnap reggel felébredtem, látnom kellett, hogy minden mozog körülöttem... Illetve mégsem! Csak az én fejem mozog le-fel, ugyanis kispárnám nem más, mint Lucius mellkasa. Mindketten elterültünk a mályva bútoron, fejem mellkasán pihent, bal karom óvatosan felsőtestére fonódott, a jobb lelógva a szőnyeget súrolta, ő pedig kedvesen ölelt magához, és biztosította számomra a párnát. Kipislogtam szemeimből az álmosságot, s felnéztem rá. Még aludt, egyenletesen szuszogott, arcizmai elernyedtek. Úgy nézett ki, mintha tényleg egy felnőtt lenne, nem pedig egy folyosón rohangáló, párbajozó, tanárokkal alkalomadtán pimasz, majdnem tizenhét éves, hatodéves roxfortos diák volt. Elmosolyodtam, majd felemelkedtem, s hosszan megcsókoltam.
- Ezt meg tudnám szokni - morogta még csukott szemmel, mikor eltávolodtam, s elmosolyodott. Csak nevetni tudtam. - Hány óra van?
- Nem tudom - motyogtam, s megint megcsókoltam.
- Órára kéne menni - dörmögte, de egy csókkal belefojtottam a szót, ám folytatta, mikor egy pillanatra hátrahúzódtam.
- Sötét Varázslatok Kivédése lesz...
- Az nekem is megy - s szám újra megtalálta az övét.
- Nem érzem magam meggyőzve - suttogta erőtlenül, most ő volt az, aki megcsókolt.

Végül lekéstük az első órát, viszont a dupla bájitaltan második felére beértem. Levágtam magam az első padba Piton mellé, s már nyitottam volna ki a tankönyvemet, de a mellettem ülő fiú rám szólt, majd elém csúsztatott egy receptet.
- Nem kell a könyv, kiírtam a receptet, ezt kell elkészítenünk.
Óh, a páros munka csodái! Remek. Mivel Piton úgy vélte, csak hátráltatnám, nekem annyi volt a feladatom, hogy felolvassam a receptet, ő mindent megcsinált egyedül. Nem tagadom, tényleg jobb volt nálam, de ezt a világ összes galleonjáért sem árultam volna el neki. Azonban a kézírás ismerős volt. Túl ismerős.

Az óra viszonylag nyugodtan telt, s a végét jelző hangocskát kővetően komótosan tápászkodni kezdtem, s Lillel az oldalamon elhagytam a termet. A folyosón Lily megállított, s szembe fordult velem, nagy levegőt véve belekezdett mondandójába.
- Sajnálom, hogy ilyen mogorván viselkedtem - hadarta egy szuszra.
- Lily - kezdtem volna, de közbevágott.
- Hadd mondjam végig - kért. - Nem voltam igazságos. Nyitottnak kellett volna lennem, csak tudod, mindig azt láttam, hogy Malfoy párbajozik, piszkál másokat, s nem láttam belőle jót. Nem tudtam, mit látsz benne. De! - Emelte fel mutatóujját, mert látta, hogy ismét közbe akarok szólni. - Ha te boldog vagy, támogatlak, nem mellesleg meg rengetegszer lett volna alkalma bántania téged, mégsem tette, s amíg ez így is marad, nekem rendben van a dolog.
- Köszönöm, Lily - mosolyogtam, s megöleltem. Ahogy átnéztem barátnőm válla felett megláttam, ahogy Lucius Pitonnal beszélget. És akkor beugrott. Barátnőmtől eltávolodva elszántan néztem rá. - Te jóban vagy Pitonnal - ragadtam meg vállait.
- Igen - pillantott rám furcsán.
- Piton rájött, hogy Luciusszal vagyok, de nem mondta ki. Rá kéne bizonyítani.
- Nem akarom, hogy egy barátomba kárt tegyen Malfoy, csak mert rájött egy titkára...
- Jaj, Lily - sóhajtottam. - Nem esik baja Pitonnak! Ha ott vagyok, Lucius nem bánt senkit. Ha megmondom neki, hogy hozzá se nyúljon, nem fog.
- Ígéred?
- Ígérem - sóhajtottam ismét, s úgy éreztem, egy gyerekkel beszélek.

Ezután elmondtam barátnőmnek a tervet. Egymás mellett indultunk el a két mardekáros irányába, akik - mázlinkra - a folyosó közepén társalogtak. Vállammal jól beleütköztem Luciusba, mire ő mogorván megfordult, s rám üvöltött, ám, mikor észrevette, ki vagyok, kissé meghátrált.
- Ez nem fordult volna elő, ha nem terpeszkednél a folyosó közepén - néztem rá tettetett haraggal.
- Jaj, Wyatt, csak te vagy az - nyájaskodott gúnyosan, belement a játékba. Tudta, hogy direkt nem kötekednék egy szemtanúkkal teli helyen, ha nem akarnék tőle valamit. - Olyan régen láttalak, már majdnem hiányoztál.
- De jó tudni, hogy nem tudsz élni nélkülem, és hogy vannak érzéseid. Nem gondoltam volna rólad, Malfoy - feleltem tömény iróniával. Megragadta a taláromat, s vicsorogva közelebb hajolt. - Piton az - suttogtam, mikor már csak milliméternyire volt tőlem arca. - Piton az, aki tud rólunk.

Hangom alig volt több néma suttogásnál. Majd valami gorombát rákiáltottam, s ellöktem magam. Csúnyán Pitonra néztem, és tovább haladtam Lillel, aki döbbenten nézett rám, s mikor rákérdeztem az okára, közölte, hogy hatásosan veszekedtünk Luciusszal.

- De ugye nem bántottad? - fontam össze mellkasom előtt a karomat, s félre döntött fejjel néztem barátomra. Barát... Soha nem gondoltam így Luciusra. Barát. Velem van. Együtt vagyunk. Olyan természetesnek hatott, hogy együtt vagyunk, hogy bele sem gondoltam mélyebben. Mellkasomból meleg bizsergés indult el, s szétterjedt az egész testemben, de ennek ellenére próbáltam szigorú arcot vágni.
- Ugyan már - nevetett fel, de hangjában rejtőzött némi feszültség. Felém lépett, kezével közrefogta arcomat, s megcsókolt. Füllentett. Éreztem.
- Lucius! - szóltam rá, mint a leveles incidensnél ő rám.
- Jó, csak egy kicsit - adta meg magát.
- Lucius - nyögtem fel. - Mit csináltál?
- Csak megütöttem egy kicsit - nézett rám ártatlanul. Megcsóváltam a fejemet, és átfogva derekát megcsókoltam. - Viszont - távolodott el fejével egy kicsit, s diadalittas vigyor terült szét arcán. - Van egy szövetségesünk.
- Mi?
- Perselust meggyőztem, hogy ne köpjön - felelte, s egy győztes mosolyt villantott rám.
- Mégis, hogyan csináltad? - nevettem el magam. Elképzeltem, ahogy Perselus Piton settenkedik a folyosókon, és biztosítja nekünk az utat. Szinte láttam, ahogy kezeit maga előtt tartja, mint egy macska, ha nyalogatja lábait, és futás közben térdeit legalább könyökéig felhúzza. Settenkedik.
- Meggyőző vagyok - mosolygott, s látni véltem, ahogy rápillant a pálcát rejtő zsebére, és az öklére.

Mindent értettem.