A két Malfoy bizonytalanul állt meg a hatalmas, nyaralóhoz hasonlító, fehér ház előtt. Amint véget ért a háború, ők azonnal keresni kezdték a nőt, és most, jó pár órával később, itt álltak a háza előtt. Bekopogjanak? Majdnem éjfél volt. Vagy várjanak holnapig? Draco végig nézett apján, előre lépett és hangosan bekopogott. Nem tudtak várni. Eddig tették, az elmúlt tizenhat évben. Ideje volt ennek véget vetni. Csak remélni merték, hogy bent meghallották.
Nem sokkal később azonban ki is nyílt az ajtó, de nem Brooklyn állt ott. Eltévedtek volna?
- Segíthetek? - kérdezte a lány.
Nem lehetett idősebb tizennyolcnál. Lucius teljesen lefagyott, döbbent szemét a lányra szegezte. Hát Brooklyn nem itt lakik? Végül Draco szólalt meg, mikor látta, hogy apjából egy hang sem jön ki.
- Talán - lépett előrébb. - Egy nőt keresünk. A neve Brooklyn Wyatt. Úgy értesültünk, hogy itt lakik.
- Kik maguk? - A lány beljebb csukta az ajtót, épp csak ő fért el a résben. Nem engedte őket. S ezzel elárulta, hogy igenis ismeri Brooklynt, talán tudja is hol van.
- A nevem Lucius Malfoy - lépett előre az idősebb Malfoy összeszedve magát. - Ő pedig a fiam, Draco. Kérem, ha tudna segíteni, örökké hálásak lennénk.
A lány egy kis ideig tétovázott, többször végig mérte az előtte álló férfiakat, majd szélesre tárta az ajtót, és betessékelte vendégeit. A két férfi bizonytalanul nézett körül a nappalival egybekötött előszobában Brooklyn nyomai után kutatva. Levették utazótalárjaikat, s kezükbe fogva, követték a lányt a nappaliban lévő kanapéhoz. A házigazda leült a piros kanapéra, s hellyel kínálta vendégeit a vele szemben lévő két, vörös fotelben.
- Szóval... - kezdett volna bele Lucius, de a lány közbe vágott.
- Halkan, Mr. Malfoy, anyám az emeleten alszik - nézett a plafonra.
- Elnézést - bólintott a férfi. - Szóval, honnan ismeri Brooklyn Wyattet? Hol lakik, nem tudja?
- Még be sem mutatkoztam. A nevem Alesha. Alesha Wyatt. És az emeleten az anyám, Brooklyn Wyatt - Lucius azon nyomban felpattant, s a plafonra szegezte tekintetét. Lehetetlen! Brooks'-nak lenne egy lánya?
- Mit is akarnak anyámtól? - Állt fel Alesha is, vonásait megkeményítette, zsebében megfeszült az ökle. Bizonyára pálcát fog - vélekedett az idősebb Malfoy, de jelenleg nem tudott koncentrálni a lehetséges veszélyre. Valami szöget ütött fejében, s nem engedte.
- Hány éves is vagy? - tette fel halkan a kérdést pár pillanatnyi csönd után. Ekkor már Draco is mellette állt.
- Már elnézést, uram! - háborodott fel Alesha. - Idejönnek, és kérdéseket tesznek fel az anyámról és rólam! Egyetlen okot mondjanak, hogy ne dobjam ki magukat!
- Alesha, figyelj - lépett előrébb Lucius feltartott kezekkel, de tovább nem jutott a köztük lévő üvegasztal miatt. - Csak válaszolj pár kérdésre, rendben? Ha válaszolsz, lehet, hogy elmegyünk, és nem látsz minket többé, rendben? Ígérem!
- Tizenhat - szólalt meg tétovázva a lány, és újból leült, ahogy vendégei is.
- Mikor születtél?
- 1981. december 29-én - felelte készségesen, de úgy gondolta, ez már bizalmas információnak számít. Most már igazán tudni akarta, mi folyik itt. - Miért? - Lucius behunyta szemét, látszott, hogy nagyon koncentrál valamire.
- És ki az apád? - suttogta még csukott szemmel.
- Hahó! Én is kérdeztem valamit! Előbb válaszoljon az én kérdésemre!
- Lehet, hogy ismerem az apádat, ezért kell elmondanod, hogy biztos legyek benne!
- Rendben - fújtatott Alesha. - Nem ismerem. Anyám azt mondja, nem lehetett együtt vele, és...
- Nem kell többet mondanod - legyintett a férfi. Draco döbbenten nézett a lányra. Ő már értette.
- Tudja ki az apám? Tudja?! - pattant fel felélénkülve Alesha. Mióta várt már erre a pillanatra! Most megtudja, ki az apja! Hogy ki az a férfi, akiről anyja folyton motyog! Aki miatt van, hogy sír! Akinek a hiányától anyja sosem volt felhőtlenül boldog! Ezt még ő is érezte, holott csak ezt az énjét ismerte anyjának. Lucius lassan felemelkedett a fotelból, s mélyen Alesha szemébe nézett.
- Igen, tudom ki az apád - bólintott kimérten. Végigmérte az előtte álló lányt, mintha most látná először. Olyan volt, mint az anyja. Sötétszőke haj, barna, majdnem fekete szem, alacsony termet, de nem volt olyan kicsi mint az ő emlékeiben Brooks'. - Úgy gondolom... Én.
- Mi... Micsoda? - hökkent meg a lány. - Ne játszadozzon itt velem! Nekem ez fontos, ne...
- Nem viccelek, és nem is játszom. Szerinted vicces kedvemben vagyok? A helyes válasz a "nem"! Tizenhat nyüves éve várom már, hogy Voldemort elbukjon, és újra láthassam Brooklynt, és a másik fiamat! Nem is hallottam róluk, mert az a barom megtiltotta! - Nem hitte, hogy valaha így mer majd beszélni a Nagyúrról. Őrülten mérges volt, és ki kellett adnia magából a feszültséget. - És miért? Mert szerinte anyád véráruló, és aranyvérű fiút nem nevelhet fel egy áruló, nem igaz?! Naná! Tizenhat hülye éve nem tudtam mi van velük! Hogy jól vannak-e, élnek-e egyáltalán! Aztán kiderül, hogy a velem maradt fiam is mindenről tud! Faggatózik, felidézi bennem az emlékeket, de nem! Nem mehettünk el megkeresni az anyját! Miért?! Mert az a nem normális még mindig szabadon mászkált! Végül vége lett a háborúnak - kezdett lenyugodni, a hangjából is visszavett. - Kutattam, hogy hol élhetnek. Megtaláltam. És mikor végre eljövök ide, egy számomra ismeretlen lány nyit ajtót! Életem szerelme állítólag az emeleten alszik, egy szó sem esett a fiamról, de kiderült, hogy van egy lányom! - Megint kiabált. Végül behunyta a szemét, masszírozni kezdte az orrnyergét, s suttogva fejezte be. - Remek.
Csend honolt az egész házban. Draco döbbenten, de megértően nézett ideges apjára, Alesha pedig lassan visszaereszkedett a kanapéra, s sokkolva hallgatta a férfit. Az apját. Itta minden egyes szavát. Hát ez történt. Nem is tudta, mit mondjon. Lucius pedig úgy érezte, végre kiadta magából az elmúlt tizenhat év keserűségét.
- Alesha, Draco - nézett rájuk a férfi. - Mi lenne, ha most mindenki elmenne lefeküdni, későre jár, és holnap mindent megbeszélnénk? Együtt. Mindannyian. Anyátokkal együtt - pillantott ismét a plafonra vágyakozva.
- Rendben - állt fel Draco engedelmesen. Holott már nagykorú volt, és apja enyhített szigorán, mikor megtudta, hogy fia mindenre rájött, az azonnali engedelmességről nem tudott leszokni.
- Akkor mi megyünk, és keresünk egy kiadó szobát... - kezdte Lucius, de lánya útját állta.
- Ugyan, minek mennétek el, hogy holnap visszajöhessetek? Aludjatok itt!
- De hiszen idegenek vagyunk, és...
- Az apám vagy, és a... bátyám - Most tudatosult benne, mit is jelent ez. - Semmi okom nincs, hogy ne bízzak bennetek. Maradjatok. Kérlek. Meg aztán majdnem éjfél van, ilyenkor már nem hiszem, hogy találnátok helyet magatoknak.
- Nem kéne ilyen könnyen megbíznod bennünk - csóválta fejét az idősebb férfi, de Draco csak mosolyogva húga felé fordult.
- Ez esetben, Alesha, mutatnál nekem egy szobát? - vigyorgott Draco.
A lány mosolyogva elindult felfelé a lépcsőn nyomában Dracóval. Lucius egyedül maradt.

Hihetetlen. Ott állt egyedül a nappaliban, az emeleten fent aludtak gyermekei, és régi szerelme. Körbefordult a sárga falú, nagy helyiségbe. A falakon különféle, némán szunyókáló festmények lógtak, egyiken meg is akadt a férfi szeme. Jól emlékezett erre a képre. Hárman voltak rajta. Ő, Lucius, Brooklyn és a pár hónapos Abraxas. A festményen Brooklyn egy kanapén aludt, egyik keze mellette lévő bölcsőn pihent, Lucius pedig a bölcső másik felén elhelyezett kanapéban szundított ülve. Eddig észre sem vette, soha nem gondolta volna, hogy viszont látja ezt a képet. Milyen régen is készült, milyen fiatalok voltak!
Eloltotta a nappali fényforrásait, majd elindult felfelé. Lassan baktatott fel a lépcsőn, ami a roxforti hálókörletbe vezető lépcsőre emlékeztette őt. Mind színében, mind anyagában és stílusában. Ahogy egy kanyar után felért az emeletre, egy pillanat erejéig megtorpant. Öt ajtó helyezkedett el a falakon. Kettő-kettő jobb, és bal oldalt, s egy szemben a folyosó végén. Ott lesz Brooklyn. Tudta. Érezte. Sietősen átvágott a vörös perzsaszőnyegen, s megragadta a kilincset. Habozott. Itt az idő. Újra láthatja. Vajon milyen lesz? Erőt vett magán, és elfordította a gombkilincset.
Kinyitva a fehér ajtót egy kék szobába érkezett. A nagy helyiség közepén pedig ott állt a nagy franciaágy. Brooklynnak mindig is ez volt a kedvenc ágya, mert ezen kényelmesen lehetett forgolódni, amit minden alkalommal meg is tett. Alig maradt nyugton, éjszaka is olyan eleven volt, mint nappal. A mindig nyakig takarózó, összegömbölyödő lány helyett azonban egy elnyúló, derékig is alig betakart, halovány nő feküdt ott. Sápadt haja szétterült a virágmintás párnán, jobb keze lelógott az ágyról, egészen a szélén feküdt. Lucius döbbenten mérte végig az előtte fekvő nőt. Egyszerűen nem tudta felfogni, amit látott. Mintha... Beteg lett volna.
Megkerülte az ágyat, megállt, és vetkőzni kezdett. Kigombolta ingét, és ledobta a földre - jelenleg nem tudott jobb helyet találni neki -, majd megszabadult cipőjétől, és zoknijától. Egy szál nadrágban volt. Így ült le a puha matracra, ami megadóan besüppedt alatta. Az oldalára dőlt, majd a hátára, fejét jobbra fordította, s a nőt kezdte nézni. Az mintha megérzett volna valamit, mozgolódni kezdett. Baloldalára fordult, s elkezdte felhúzni lábait, térde már alig volt pár centire az orrától. Egészen picire gömbölyödött. Mint réges-régen. Lucius nem tudta megállni, óvatosan végig simított az arcán. Erre a nő megborzongott, és óvatosan, alig láthatóan elkezdett közelebb kúszni. A végén már egyik keze a férfi meztelen mellkasán pihent, ahogy arca is, halkan hümmögött, és jólesőn odadörgölőzött, mint egy kismacska. Lucius nem tehetett róla, bármennyire is elborzadt Brooklyn halovány mivoltától, szívét melegség járta át, úgy érezte, tényleg hazaért. Otthon.

Reggel Lucius hamar felébredt - hozzászokott a korai keléshez a minisztériumi munkája miatt. Épp úgy feküdtek mindketten, hogy előző este, mikor elaludt. Óvatosan megfogta Brooklyn csuklóját, és átrakta a saját oldalára, majd lassan lecsúsztatta magáról a nő fejét, nehogy felébressze. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem ébredt fel, felült, s nekilátott a fürdőszoba felkutatásának.

Mikor Brooklyn felébredt a szörnyű nap ellenére nem volt olyan rossz kedve. Minden évben ezen a napon alig csinált valamit. Csak támolygott a lakásban, alig élt - kevésbé, mint máskor. Ez volt az év legeslegrosszabb napja, ez tagadhatatlan. Mégis most halovány boldogság járta át teste minden egyes porcikáját. De miért? Miközben ezen gondolkodott, felült, magára kanyarította fekete, comb alá érő, meleg kardigánját, megragadta az éjjeliszekrényhez támasztott botját, és a bot okozta hangos koppanásokkal kísérve elindult kifelé.
A folyosón találkozott lányával, aki furcsán jókedvű, s élénk volt.
- Jó reggelt! - ugrándozott Alesha.
- Szia - próbált egy mosolyt ráerőltetni az arcára. Sikertelenül. - Mi ez a kicsattanó jókedv, te lány?
- Van egy meglepetésem! - Tapsikolt. - Pontosabban kettő...

S ekkor valami történt. Eddig Brooklyn észre sem vette, hogy folyik a víz a fürdőben, de most, hogy elállt, ezzel felhívta magára a figyelmét. A nő teljes testével a mellettük lévő helyiség felé fordult.
- Alesha?! - Szólt idegesen. - Vendégünk van?
- Ami azt illeti, igen - A lány izgatottan állt anyja mellé. - Kettő is... Ez a meglepetésem!
Brooklyn épp mondani akarta, hogy hányszor elmondta, hívatlanul ne állítson be egy barátnője sem, mikor kinyílt a fürdő ajtaja. Nem Alesha barátnője állt ott. Még csak nem is egy lány. Egy férfi. Szőke haja vállán pihent, testén még meg-megcsillantak a vízcseppek, egy darab fehér törülköző volt a derekára csavarva. Szürke szemét végigjártatta a nőn, akit immár ébren is láthatott - valódi reakciókkal, valódi tettekkel. Tekintete elkalandozott, majd megállt a boton. Tegnap este nem is látta.
Mély levegőt vett, nem tudta, mit is kéne most mondania. A nő úgy érezte, ott helyben elpusztul. Kibírt nagy nehezen tizenhat évet, s most itt áll előtte ez a férfi. Mit keres itt? Tönkretesz mindent! Úgy áll ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha semmi gondja nem lenne! Olyan, mint egy felsőbb rendű lény, mint egy uralkodó, olyan testtartással áll, s méri végig őt. Mint egy istenség, úgy néz rá, Brooklyn egész teste jól láthatóan remegett, botjára támaszkodott, hogy legalább állása biztos legyen, de ez nem járt sok sikerrel. Szíve hevesen dobog, de nem, ezt nem szabad! Tilos! Menjen el! Emiatt megy tönkre minden!
- Mi...Mit keresel itt? - lehelte remegve. Végül csak ezt tudta kinyögni, ezt is olyan hangerővel, hogy kétséges, hallotta valaki.
- Vége van - lépett kicsit közelebb Lucius, hangja remegett, akárcsak teste, de próbálta leplezni, legalább Alesha előtt. Tudta, hogy Brooks' ismeri, s tudja, hogy úgyis átlát rajta. - Voldemort meghalt...
- Nem... - hitetlenkedett az asszony. - Az lehe... Biztos?
- A saját szememmel láttam! Ott voltam - tett még egy lépést. - Egészen biztos! - Mély levegőt vett. - Brooklyn - A nő beleremegett. - Hat nagyon!
- Hat nagyon - lehelte, s próbálta felfogni, mi is történik.
Botja kiesett ujjai közül, lábai mindenféle utasítás nélkül elindultak Lucius felé. Azonban, ahogy rátámaszkodott beteg lábára, az összecsuklott. Gyorsan közeledett a padló felé, de a férfi résen volt. Azt már nem tudta megakadályozni, hogy elterüljön a földön, de legalább nem volt olyan fájdalmas. Ott feküdt a nő az ölében, s oly hihetetlen volt az egész.
Felnézett rá azokkal a csokoládébarna szemeivel, amelyektől a mai napig kirázza a hideg, feljebb csúszott, átkulcsolta nyakát nem törődve a vízzel, ami immár átitatta a fekete kardigánt is. Arcát a férfi vállába temette, s Lucius tudta, hogy nem az egyik vízcsepp indult el a vállán lefelé, hanem ez a törékeny nő sír. Vállai rázkódtak, szorosan bújt hozzá.
- Hat nagyon - ismételgette suttogva. Lucius megremegett, még szorosabban húzta magához az apró testet.

Hihetetlen volt. Az asszony egyszerűn nem akarta elhinni, hogy végleg vége mindennek. A bujkálásnak, a titkolózásnak, a hazudozásnak, a távolságnak. Mindörökre vége. Már együtt élhetnek, úgy lesz, ahogy azt mondták, s fogadták. Míg a halál el nem választ. Erről azonban eszébe jutott Ő. Az a valaki, aki miatt keserves ez a nap. Az a valaki, aki mindenki. Az a valaki, akit a világon a legjobban szeret.

A gondolatra elengedte Lucius nyakát, és elhúzódott. Hátra fordult, s örömmel konstatálta, hogy lánya még mindig ott áll.
- Segíts fel, kérlek - suttogta erőtlenül, s újból eleredtek könnyei.
De most nem a megkönnyebbülés, vagy a szeretet könnyei folytak végig arcán, hanem a bánaté, és a keserűségé. Alesha megragadta a kezét, s felhúzta anyját, ám ekkor már Draco is ott állt. Brooklynnak teljesen elakadt a lélegzete. A fia! A felnőtt fia! Hogy megnőtt, vagy másfél fejjel magasabb nála, milyen szép lett, erős, helyes. Mikor legutóbb látta alig volt tíz hónapos, és most itt áll előtte a majdnem tizennyolc éves fiú. Már szinte kész férfi!
Brooklyn rátámaszkodott botjára, hogy biztosítsa állását, de mikor meglátta Dracót, vállai ismét megremegtek, teste összerázkódott - mint azon az estén -, arcát szabad kezébe temette. Szipogott párat, tartania kell magát! Könnyes szemmel a fiúra nézett, nem jött ki egy hang sem a száján, nem tudta mit mondjon, s ahogy még egyszer végignézett Dracón, szemei ismét megteltek könnyel. Hogy viszonyuljon hozzá? Vajon mit tud? Látta az emlékeket, vagy esetleg nem is tudja, hogy ki ő? De Draco végül megszólalt.

 - Anya...

Csak ennyit mondott. Ő is könnyezett, de nem folyt végig az arcán egy sem. Átszelte a kettejük közti távolságot, és szorosan magához ölelte az asszonyt. Brooklyn egy pillanatra tétovázott, de csak a döbbenet miatt, majd ismét engedte, hogy botja a földön végezze hangos puffanás kíséretében, és behunyva szemét magához szorította a fiút. Soha nem akarta elereszteni. Soha!

 - Brooks'... - Lépett oda tétovázva Lucius. A nő elengedte Dracót, s a habozó férfira pillantott. - Abraxas? - A nő szája megremegett, arca fájdalmas grimaszba fordult, s ajkai elé kapta egyik kezét, ismét eleredtek könnyei, és szörnyű, nyöszörgésszerű hangot hallatott. Lucius értette. - Nem... - lehelte inkább magának, mint a többieknek. - Nem lehet... Elmenekültetek! - Emelte fel a hangját, mire a nő összerezzent. Míg Alesha értetlenül álldogált, Draco tudta, mi folyik itt, így hát inkább csöndben maradt, s próbálta megemészteni a hallottakat. - Elmentetek, és... - Kezét felemelte, mintha meg akarna pofozni valakit, de csak szája elé tette, majd elvette. Tanácstalanul álldogált, grimaszolt, és magában motyogott.
- Megtalált! - ordított fel az asszony kétségbeesetten, teli tüdőből. - Megtalált! - Teljes hangerővel kiabált. - Mondtam, hogy engem öljön meg, és azt mondta, rendben van, én meg hülyén hittem neki! Megkínzott, ezért vagyok sánta, és mikor aztán már alig volt erőm, kimondta a gyilkos átkot, még egyszer Abraxasra néztem, hogy utoljára még láthassam, és akkor láttam, hogy az átok őt éri! - Ahogy felidézte magában az emléket, borzalom járta át egész testét.
Hogy lehetett olyan ostoba, hogy elhitte Voldemortnak, meghagyja a fia életét?! Tovább kellett volna hoppanálnia, mikor megjelent a gonosz varázsló csatlósaival! El kellett volna mennie! Abban a pillanatban! De nem tette... Most, hogy kimondta ezeket a szavakat, úgy érezte, teljesen megsemmisült. Lucius csak nézett rá, próbálta feldolgozni a fia elvesztését, Draco és Alesha pedig elszörnyedve meredtek maguk elé, valószínűleg már a lány is értette a helyzetet teljesen. Lucius nem tudta felfogni.

  Meghalt az első szülött fia. Nincs többé. Többé nem öleli magához, nem hallja tőle, hogy "apu", és soha többé nem temeti a hajába az arcát, vagy nem bújik hozzá. Soha.