- Voldemort - lehelte.
- Mi...? Nem... Én... - dadogtam. Nem jutottam szóhoz. Voldemort megtalálta Luciust, ami egyet jelent azzal, hogy azt akarja, legyen egy a csatlósai közül. Vagyis tudnia kell, hogy én megvetem őt, és nem állok be szolgái közé soha!
- Brooks! Brooks! Brooks! - Egyet lépett felém, s kezeivel közrefogta arcomat. Mindkettőnk arca és szeme könnyben úszott, kapkodtuk a levegőt, mindketten teljesen kétségbe voltunk esve. - Nyugodj le, jó? Hogy meg tudjuk beszélni. Rendben? - Belekapaszkodtam kezeibe. Ekkor jutott el fülemig és agyamig, hogy Draco még mindig torkaszakadtából üvölt.
- Mama, nem tudok aludni - jelent meg az ajtóban Abraxas is. Kék, hosszú, sárga csillagmintás pizsamanadrágot viselt hozzá illő, ingszerű felsővel. Szőkés barna, kócos hajába turkált, szeme alig volt nyitva. Ahogy megpillantotta apját, szemei kipattantak, s szaladni kezdett felénk. - Papa! - Lucius pedig elkapta, és felemelte.
- Hol van a zoknid, te gyerek? - csikiztem meg meztelen talpát. Igyekeztem leplezni a rossz hangulatot, s letöröltem arcomról a könnyeket.
- Melegem volt - fordult felém, de továbbra is apja nyakát szorongatta. - Papa, milyen volt a dógozóba'? - mosolygott, s egyenesen Lucius arcába nézett.
- Majd holnap megbeszéljük, kisfiam, rendben? Most alvás van - felelte neki miután bezsebelt tőlem egy szigorú pillantást.
Én vágtam egy hátraarcot, s Dracóhoz siettem, férjem pedig követett nagyobbik fiúnkkal. Karjaimba kaptam Dracót, s ide-oda ringva nyugtatni kezdtem. Szipogva, fejét kapkodva belemarkolt hajamba, s szépen lassan kezdett elcsendesedni. Mikor ismét aludt, már Abraxas is az ágyában feküdt. Lucius épp valamit suttogott neki, amire elnevette magát, majd behunyta a szemét.
- Jó éjszakát - suttogtam még az ajtóból visszafordulva, és becsuktam azt.

Luciusra néztem, s elindultam a nappali felé. Nagyot sóhajtva ültem le a kanapéra, majd helyet foglalt mellettem férjem is. Hátamat az egyik karfának támasztottam, lábam pedig Lucius ölében pihent. Mélyen beszippantotta a levegőt, s miközben lefoglalta kezeit - a lábam simogatásával - beszélni kezdett.
- Voldemort eljött hozzám. Megtalált. Azt mondta, hogy be kell állnom a seregébe, viszont nem nézi jó szemmel, hogy együtt vagyunk...
- Mi?! - Számítottam erre, de akkor is teljesen felháborított a dolog.
- Hadd fejezzem be, Brooklyn! - Vetett rám most ő egy szigorú pillantást, így csöndben maradtam. - És... Mivel téged vérárulónak titulált... Ne... Ne nézz így rám, te is érted, miről beszélek! Szóval a szemében te véráruló vagy, úgy véli, hogy nem nevelhetsz aranyvérű fiút... - Itt telt be a pohár. Felpattantam, és pálcámmal intve Silenciot szórtam a szobára, hogy ne ébredjenek fel a gyerekek a kiabálásomra.
- Hogy mi van?! - Kezeimet széttártam, és teli torokból üvöltöttem. - El akarja venni Abraxast és Dracót?! Megértem, hogy téged be akar szervezni, mivel nagy múltú, aranyvérű családból származol, és azt is megértem, hogy engem meg nem, amivel nem vitatkozom. De! Hogy egy anyától elvegyék a gyerekeit...! Mit gondol ez magáról?! Mit gondol, mégis ki ő? Valamiféle istenség? Nincs joga csak úgy beállítani, és elvenni őket! Normális ez?! Komolyan... Ő is egy egyszerű ember, mint mi, semmivel sem különb! Rendben, lehet, hogy okosabb, és erősebb mágiával rendelkezik, de ez nem jelenti azt, hogy rosszra kell használni, vagy terrorizálnia kell embereket! Mit akar elérni ezzel?! Én...
- Brooklyn! - pattant fel Lucius, és lefogta kezeimet, hogy ne hadonásszak össze-vissza. - Nyuga...
- Nem, nem nyugszom le! Eltűrök sok mindent, Lucius, te is tudod! De a gyerekeimet nem adom!
- Befejezhetem?! - Kiáltott fel, így inkább csöndbe maradtam. Hallanom kellett az egészet. Tudni akarom, mit tervez Voldemort. Ha egyáltalán megosztotta Luciusszal. - Azt mondta, hogy holnap eljön hozzánk. El kell hagyjalak, el kell vennem Narcissa Blacket, és magunkkal kell vinnünk Dracót.
- Túl sok benne a "kell" - suttogtam lesújtva. Nem tudtam, mit mondjak.
- Ha ellenkezünk, vagy szökni próbálunk, megöli Dracot... - Már a gondolatra is összeszorult a szívem.
- És Abraxas? - leheltem. Szememet behunytam, mélyeket lélegeztem.
- Őt nem említette. Talán nem tud róla.
- Olyan nincs - suttogtam, s előtörtek a könnyeim. - Tud egy fél éves gyerekről, de egy háromévesről nem?
Kezeimbe temettem arcomat, úgy zokogtam, mint még soha, azt hittem, ott helyben meghalok. Hogy a Draco iránt érzett aggodalmam miatt, vagy az Abraxas miatti megkönnyebbülésem okozta? Nem tudom. De szabadjára engedtem. Magamat ismerve tudtam, hogy szánalmasan festek. Arcom biztosan vörös volt, vagy legalább az orrom, reszkettem, és egyre csak hergeltem bele magam. A következő pillanatban Lucius erős karjai fonódtak körém. Teljesen rátámaszkodtam. Leült a kanapéra, és az ölébe húzott, gyöngéden ringatni kezdett.

Sokáig ültem így. Úgy éreztem, Voldemort engem akar büntetni, és nem Luciust akarja beszervezni. De miért is bűnhődok? Nem tettem ellene soha! Végül felnéztem Luciusra, akit homályosan láttam könnyeim miatt. Szomorúan nézett le rám.
- Nem szeretem, ha sírni látlak - szája lefelé görbült, s észrevettem rajta, hogy alig tudja visszatartani könnyeit, csak miattam nem törik meg.
- El fogod venni Narcissát? - Csak ennyit kérdeztem. Úgy éreztem, széthullik a családunk, pedig csak engem akartak kiszakítani belőle. Igazságtalanság!
- Muszáj - hunyta be a szemét. - Te is tudod. De ide figyelj - döntött le a kanapéra, s ő is mellém feküdt. - Szeretni soha nem fogom! Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretlek! - Arcomra csöppent egyik lefolyó könnycseppje.
- Akkor már csak egy "nagyon" kell... - leheltem, s közelebb húztam magamhoz.
- Mihez?
- A hat "nagyon"-hoz. Az az örökké - suttogtam, és megcsókoltam.

Nem sokkal később már a hálószobában voltunk. Az utolsó éjszakánk. Ki tudja, mikor találkozunk újra. Egyáltalán találkozunk-e valaha.
Egész éjszaka fent voltunk. Nem beszéltünk, csak feküdtünk egymás mellett, ölelve a másikat. Sírva.
A szüleimre gondoltam. Egyszer sem látták Dracót. Ezek után szinte esélytelen, hogy ez megváltozzon.

* * *

Reggel kábán, némán, de ébren feküdtünk az ágyban, mikor kopogtattak. Rögtön kipattant a szemem, élénk lettem azonnal.
- Lucius - suttogtam, és megráztam épp elszundító férjemet. - Az ajtó...
Tudtam, hogy Voldemort időben jön reggel, de azt hittem, kicselezi a hoppanálásgátló bűbájokat, berobbantja az ablakokat, vagy minimum betöri az ajtót. De nem számítottam kopogtatásra. Tudta, ha nem is hazai pályán "játszik", de hatalmas előnyben van. Ezért nem fecsérelte az erejét.
Mindketten szó szerint kiugrottunk az ágyból. Én pizsamámra kaptam egy köntöst, lábamra meg egy zoknit, Lucius pedig az ajtóig futtában magára rángatott egy nadrágot, egy inget és egy cipőt, s mikor ajtót nyitott, én már a gyerekszobában álltam. Először kikaptam ágyából Abraxast, s a konyha felé kezdtem futni. Egyetlen egy esélyünk van.
- Abraxas, kisfiam, ide figyelj - guggoltam le, és betettem fiamat a mosogató alatti szekrénybe. - Most bújócskázni fogunk, jó? Bármit hallasz, nem szabad megszólalnod, vagy előjönnöd, rendben? - Bólintott. - Nem szeretsz veszíteni, igaz?
- Nem!
- Helyes, akkor figyelj, ha most előjössz, vagy megszólalsz, nagyon vesztesz, rendben?
- Igen - Szomorúan bólogatott, látta, hogy nem stimmel valami. Nem buta gyerek ő.
Gyors csókot nyomtam homlokára, és becsuktam a szekrény ajtaját egy hajszálvékony rést hagyva. Aztán iszkoltam vissza a gyerekszobába. Ott Draco a rácsoságyban fetrengett jobbra-balra, s majdnem sírt már, mikor betoppantam, és felvéve ringatni kezdtem.
- Milyen... meghitt - hallottam meg azt a borzalmas hangot.
Megpördülve Voldemorttal találtam szembe magam, hófehér bőre csak úgy világított a szoba félhomályában. Jeges borzongás futott végig rajtam, Draco pedig nyugtalankodni kezdett. Voldemort mögött ott álltak vigyorogva a Lestrange testvérek, Rabastan és Rodolphus, Bellatrix Black, akiről mindenki tudta, hogy Voldemort egyik leghűbb talpnyalója, valamint Rodolphus mennyasszonya, leghátul meghúzódva pedig ott kuksolt Narcissa Black, s már most fáj Narcissa Malfoyként gondolnom rá. Luciust a két testvér fogta közre, s ahogy a Nagyúr elindult felénk, vergődni kezdett a karjaik közt, hogy kiszabaduljon.
- Te biztosan Brooklyn vagy - duruzsolta a sötét mágus, legszívesebben behúztam volna neki ott helyben. Bár kisebb hatást értem volna el, mintha van orra. - Valóban gyönyörű a lány, Lucius - S felemelve csontos kezét végig akart simítani arcomon, de kitértem előle. - Ejnye. Bár, nem ezért jöttünk. Kérem a gyereket - nyúlt felé. Képtelen voltam annak a szörnyeteg kezei közé adni legkisebb fiamat. Tudom, hogy muszáj volt, de akkor is képtelen voltam rá, így hát elhúzódtam.
- Nem!
- Brooklyn, mi is volt a megállapodás? El ne felejtsd. Bizonyára Lucius elmesélte - nyájaskodott.
- El, és nem egészen értem, miért kell egy gyereket elszakítani az anyjától...
- Oh, nyugodj meg, lesz anyja... Csak nem te leszel az, véráruló - keményítette meg hangját, és eltávolodott. - Bella, vedd el tőle!
- Nem! - kiáltott fel Lucius, amiért hálás vagyok. Bellatrixtól jobban tartottam, mint magától Voldemorttól, az az igazság. - Nagyúr, az én fiam, úgyis velem marad. Hadd vegyem át én - köszönöm!
Miközben Voldemort beszélt, a konyhába hátráltam, pont Abraxas búvóhelyéhez. Addig nem szándékoztam semmit sem csinálni, amíg ő szóba nem hozza. Ha viszont megteszi... Őt már nem adom könnyen! Róla nem volt szó! Lucius odasétált lassan elém, miután a sötét mágus bólintott neki. Férjem átölelt, s hosszú csókot nyomott homlokomra, majd megfogta Dracót, aki hajamba markolt. Ismét eleredtek a könnyeim, szorosan magamhoz szorítottam fiamat. Nem engedem el.
- Nem, nem! - suttogtam erőtlenül.
- Brooks - suttogta Lucius, s hallottam hangján, hogy már ő is a sírás határán áll. - Kérlek. Minden rendben lesz, ígérem! Vigyázok rá, esküszöm! Rendben? Ő az életem...
- Oké - szipogtam, s elengedtem Dracót. Úgy éreztem örökre. Lucius szemébe néztem - talán utoljára -, és még egyszer megcsókoltam, mikor megláttam, hogy Narcissa besomfordál a konyhába, s félve megáll az ajtóban. - Hat nagyon - suttogtam.
- Hat nagyon - bólogatott.
Csak végigfolyt arcán az a könnycsepp, majd visszahátrált Voldemort mögé. Megtöröltem arcomat, szipogva a Nagyúrra néztem, majd tekintetem tovasuhant Narcissára.
- Nagyon vigyázz rá, Narcissa, jó? - Természetesen költői kérdés volt, nem vártam rá választ. Mikor megtudtam, hogy Luciusnak őt kell elvennie, kissé megkönnyebbültem. Elvégre Narcissát ismertem, ha nem is olyan nagyon, de egy-két dolgot tudtam róla. Például, hogy mindent megtenne egy gyerekért, s ez valamelyest megnyugtatott. Valamelyest. - Végeztünk?! - pillantottam mérgesen Voldemortra.
- Ami azt illeti, nem egészen - vette elő megint mézes-mázos hangját. - Biztos forrásból értesültem, hogy van még egy fiad...
- Hazugság - Nagy erőfeszítés kellett, hogy ne nézzek le a mellettem lévő búvóhelyre.
- Te engem ne hazudtolj meg, és ne hazudj nekem - jött haragba.
- Miért tagadná le a saját fiát egy anya? - tettem fel a - szerintem - logikus kérdést, de ő már nem tartotta olyan eredetinek, mint én.
- Védelemből - tárta szét karjait szórakozottan. Miközben beszélt, észrevétlenül bedugtam kezemet a rejtekhely résén, s kissé megmozgattam, hogy Abraxas észrevegye. Mikor éreztem, hogy megszorítja ujjamat, behunytam a szememet, s nonverbálisan feloldottam a hoppanálásgátló bűbájaimat. - Egyszerűen elképesztő, hogy az emberek mit meg nem tesznek azokért, akiket állítólag szeretnek. Így nagyon kiszámíthatóvá válnak az emberek. Például egy anya - Még egy példát is hozott, de kedves. Mintha eddig nem tudtam volna, miről beszél.
- Vigyázz Dracóra - néztem Luciusra, a következő pillanatban pedig már hoppanáltam. Az utolsó dolog, amit láttam, az volt, hogy Bellatrix és Voldemort felém lendülnek, Lucius a nevemet kiáltotta, Narcissa szemei kitágultak meglepetésében, a Lestrange testvérek pedig hátrahőköltek.

És már ott sem voltunk.