Másfél tanévvel később Lucius befejezte roxforti tanulmányait, és egyedül maradtam. Azt mondta, munkát kapott a Mágiaügyi Minisztériumban, és szerez lakást. Egész nyáron leveleztünk, egyszer még találkoztunk is, ami lássuk be, nagy szó tekintve, hogy szüleim ki nem állhatták a Malfoy családot. Nem mintha tudtak volna a kis találkánkról - borzalmas lett volna - , vagy arról, hogy együtt vagyunk, sem arról, hogy egyáltalán van barátom.

Időközben rájöttem, hogy hiba volt összehoznom barátnőmet unokatestvéremmel, mert minden apróságon összevesztek. Szerencsére egy nagy szünet után a hetedik évünkben összejöttek. Csak reménykedni tudtunk - Siriusszal, és Remusszal -, hogy együtt is maradnak. Mikor összejöttek hetedikben Sirius, és James társaságában örömtáncot lejtettünk a klubhelyiségben az asztalon, mikor azt hittük, Lily nem lát minket. Látott.
Ezen kívül Lillel nagyon sokat beszélgettünk az alatt a két év alatt, mikor Lucius már nem volt ott. Arról, hogyan bírom nélküle, mit is érzek, és egyéb lányos, érdekes dolgokról. Amúgy nem volt annyira rossz, hogy barátom nem volt ott velem. Persze, nagyon hiányzott, hogy valakihez odabújjak éjjel, vagy átöleljen valaki - barátnőmön kívül. Ezzel szemben többet tanultam, és sokkal jobban tudtam koncentrálni a Rendes Bűbájos Fokozatra, és a RAVASZ-ra is, ami lássuk be nem épp hátrányos dolog. Az RBF-en sikerült minden fontos tantárgyból megütnöm a "várakozáson felüli" értékelést, így tudtam RAVASZ-ra menni abból, amiből akartam. Ezek a bájitaltan, átváltoztatástan, SVK, és bűbájtan voltak. Előbbi háromból csodák csodájára sikerült "Kiváló", utóbbiból "Várakozáson felüli" minősítést kapnom. Elképesztő.
Az alatt a két év alatt Siriusszal, és Remusszal is közelebb kerültünk egymáshoz, aminek kifejezetten örültem, hiszen Siriusszal rendes barátok lettünk, miután megmondtam neki, hogy többé nem kavarok vele. Amikor aztán hetedik év végén el kellett válnunk egymástól, az egyik legrosszabb dolog volt az életünkben. Sirius leszállt a vonatról, én pedig - állandósult szokásként - fogtam, és ráugrottam a hátára. Persze nem érte váratlanul, azonnal megtartott. Mindig ezt szoktuk csinálni. Kicsit arrébb cipelt, ahol nem álltak olyan sokan, és ott lerakott a csomagom mellé, amit Remus vitt oda.
- Aztán írjatok! - ráztam meg mutatóujjamat feléjük, miután megköszöntem Remusnak a csomagot, és Siriusnak a fuvart. - Vagy megtalállak átkozni titeket!
Egy, mindenki számára kiutalt ölelés, és puszi után fájó szívvel fordultam meg, hogy egy ismerős arcot keressek.
Találtam is - pechemre nem egyet. Tőlem jobbra ott állt kis családom - anyám, apám, két bátyám, és a húgom -, míg balra tekintve észre kellett vennem Luciust. Teljesen tanácstalanná váltam. Végül nehéz szívvel családom felé indultam. Szemem sarkából láttam, ahogy Lucius leplezni akarja csalódottságát, de én átláttam magára erőltetett maszkján.

- Oh, tudod, mennyire hiányoztál? - Ölelt át anyám szorosan.
- Mehetünk? - tette fel a kérdést válaszra sem várva apám, és már meg is fordult.
- Én... Nem megyek haza - szólaltam meg nem túl határozottan, miután tettek pár lépést.
- Parancsolsz? - fordultak meg szüleim. - Akkor mégis hol akarsz lakni, te lány?
- A barátomnál - Már minden le volt rendezve, Lucius legalábbis azt írta legutóbb.
- Van barátod?! - Most fiatalabb bátyám szólalt meg. - És ki az? - Most jön a neheze.
- Lucius Malfoy - Szaggatottan vettem a levegőt, szívem dübörgött, azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, annyira megnőtt az adrenalinszintem.
Senki nem szólt egy szót sem, teljesen lefagytak, még anyám sem ordítozott, mint általában, de akkor hirtelen apám tenyere csattant az arcomon. Teljesen váratlanul ért, ezért elvesztettem egyensúlyomat, és gyorsan közeledni kezdett felém a pályaudvar padlója. A becsapódás után nem sokkal egy nagy tenyeret éreztem meg derekamon, ami elkezdett felfelé húzni. Először azt hittem, apám felállít, hogy ne drámázzunk a sok ember előtt - mert néztek már minket páran. De nem ő volt. Ahogy felnéztem segítőmre, egy ötvenes éveiben járó, szőke, hullámos, vállig érő hajú férfit láttam meg. Sötét szemei úgy ragyogtak, mint égen a csillagok. Teli volt haraggal.
- Fel nem bírom fogni, Mr. Wyatt, hogyan képes megütni a saját lányát.
- Takarodjon a lányom közeléből, Malfoy!
Döbbenten meredtem a férfire. Ez az alak Lucius édesapja? Hihetetlen! Ott áll mellettem, megvéd az apámtól, szimpatikus férfi. Nem értem, mit utálnak benne anyámék.
- Ha a hölgy is úgy akarja... - Nézett rám Mr. Malfoy, s tudta, nem fogom elüldözni a közelemből.
- Jól vagy? - sietett be elém Lucius.
- Igen - bólintottam, a következő pillanatban pedig már nyakát karoltam át, és megcsókoltam. Először meglepődött, majd szorosan átölelt, és visszacsókolt. Abban a pillanatban, hogy a fiatalabb Malfoy is belépett a képbe, családom hangos hörgésbe, ordítozásba, ócsárlásba kezdett, erre volt "válasz" a csók.
- Szia - mosolygott rám, mikor Mr. Malfoy elénk állt. - Velem jössz?
- Igen - suttogtam. Családom is elnémult.
- Nem mész te sehová! - visította anyám.
- Dehogynem! - kiáltottam én is, megkerültem Luciust, és az apját, s anyámra néztem. - Nem érdekel, hogy viszonyultok hozzá! Szeretem őt, és vele megyek! - Lucius nem engedte el a kezemet. - Mindenkinél jobban szeretem! És tudod mit, anyám? - Közel léptem hozzá, és már csak suttogtam. - Már négy éve együtt vagyunk.

Családom nem tudott mit mondani, így megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Lucius átkarolt, Mr. Malfoy pedig a kulimat kezdte tolni. Mr. Malfoy egy csendes helyre vezetett minket, majd hoppanáltunk egyenesen a Malfoy-kúriába. Pontosabban a kertjébe, mert hoppanásgátló volt az épületen.
Bent a hatalmas hallba érkeztünk, levetettük utazótalárunkat, majd beljebb haladva helyet foglaltunk. Lucius átkarolt, mellém ült a kanapén, az üvegasztal másik oldalán, velünk szemben pedig Mr. Malfoy foglalt helyet a fotelben.
- Milyen udvariatlan vagyok - kaptam észbe. - Brooklyn Wyatt vagyok - nyújtottam kezet.
- Tudom - mosolygott Mr. Malfoy, és kezet csókolt. - Abraxas Malfoy. Teát?
- Nem vagyok nagy teás, de most elfogadom, köszönöm.
- Citromosat, vagy málnásat?
- Citromosat kérek - mosolyogtam, és csak remélni mertem, hogy nem lesz rossz.
- Fiam? - fordult Luciushoz, én pedig észrevétlenül combjára csúsztattam kezemet.
- Málnásat, apám.
- Zebu! - Egy házimanó somfordált be a szalonba. - Egy málnás, és két citromos teát hozz.

Körülbelül két hétig voltunk a Malfoy-kúriában. Mikor Lucius dolgozott, én az apjával beszélgettem. Mindenfélét kérdezett, és én őszintén válaszoltam. Amin viszont nagyon meglepődtem, az volt, hogy egyáltalán nem zavarta a mindig mardekáros család egyik sarját, hogy a fia összejött egy griffendélessel. Ekkor jött el az idő, hogy elfogadjam, a Roxfortnak tényleg vége a számomra, és az élet nem házakból áll, hanem teljes személyiségekből, emberekből és csodákból, amiket meg kell élni.
Én is sok dolgot megtudtam róla, teljesen felszabadultam a közelében. A két hét elteltével Lucius elvitt a saját, rendbe rakott otthonába.
- Köszönöm a vendéglátást, Mr. Malfoy - nyújtottam kezet az ajtóból visszafordulva.
- Abraxas, hívj Abraxasnak - mondta.
- Viszlát, Abraxas - Kissé haboztam.

Berendezkedtünk. Imádtam azt a helyet. Nem volt nagy, de bőven elfértünk. Lucius minden hétköznap dolgozni ment a minisztériumba, nagyon büszke voltam rá. Én addig otthon tettem-vettem, pakoltam, takarítottam. Nem tudtam, mit is kellene kezdenem az életemmel.
Nem sokkal beköltözésünk után rájöttem, hogy terhes vagyok, ekkor még csak tizennyolc voltam. Iszonyatosan megijedtem, nem tudtam, mi legyen, mit csináljak. Mit kéne csinálnom. Lucius is észrevette, hogy furcsán viselkedem. Nem tehettem róla, de nem bírtam a szemébe nézni, egyszerűen képtelen voltam hozzáérni. Mikor már azt mondogatta, hogy biztos az ő hibája, elrontott valamit, akkor vettem rá magam, hogy elmondjam neki, mi a helyzet.
Ennyire férfit örülni még nem láttam, esküszöm, és apja is hasonlót produkált. Utólag visszagondolva nem is tudtam, mitől féltem. Bár ez mindenkivel így van, nem?
Abraxas Malfoy március tizenharmadikán jött a világra. A névválasztás a hála jele volt a boldog nagypapa felé, hogy annyit segített nekünk az első két hétben is - leginkább akkor.
Második fiam, Draco 1980. június ötödikén született meg megelőzve ezzel új kis rokonomat, unokatestvérem fiát, Harry Pottert. Apropó, James. Mikor James megtudta, hogy együtt vagyunk Luciusszal, teljesen kiborult. Pörgött, haját markolászta, felemelve hangját vezette le a feszültséget, hosszú percekig járkált fel-alá. Végül megbékült a dologgal, ahogy Sirius is, az eltérés az volt, hogy Sirius közölte, ha egy hajszálam is meggörbül, megöli Luciust. Kedves barát.
Abraxas, Lucius édesapja nem sokkal később meg is halt, ami életem egyik nagy csapásaként éltem meg. Mintha a saját apámat vesztettem volna el, aki jelen esetben tényleg ő volt tekintve, hogy az édesapám szóba sem állt velem. Még az Abraxas születése előtt tartott esküvőre sem voltak hajlandóak eljönni. Akkor döbbentem rá, mennyire ellenzik a kapcsolatot. Pedig én elküldtem a meghívót!
Aztán elérkezett az a borzalmas nap...

Aznap Lucius későn jött haza a Mágiaügyi Minisztériumból, már kezdtem aggódni, de megérkezett. Az akkor már három éves Abraxas, és féléves Draco már aludtak. Kimentem az előszobába, és mosolyogva intettem csendre.
- Szia - csókoltam meg, de nem mosolygott. Komor maradt, nem ölelt meg, s nem csókolt vissza. - Mi a baj? - húzódtam el, s kezdtem félni. Szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől, mélyeket lélegzett.
- Sajnálom, Brooks' - suttogta, szája lefelé görbült, s végigfolyt arcán egy könnycsepp. Egyetlen egy. - Annyira sajnálom.
- Mi? Merlinre, Lucius, kezdesz megijeszteni!
- Sajnálom, annyira sajnálom... - válla megremegett, elfordult, homlokát a falnak támasztotta, kezeit fejére szorította, majd hangosan beleöklözött a falba. Draco felsírt, de annyira megrémültem attól, hogy férjem ennyire kiakadt, hogy nem rohantam fiamhoz, mint mindig. - Bocsáss meg, Brooklyn...
- LUCIUS! - kiáltottam fel idegesen, és észre kellett vennem, hogy a feszültségtől nekem is könny szökött a szemeimbe. - Mi történt?!
- Megtalált - suttogta, s teljes testével felém fordult. Most vettem csak észre, mennyire zilált az öltözéke, szépen összefogott hajából egy-egy szál kiszökött, arcán a korai ráncok miatt jól láthatóak voltak az arcát átszelő könnyek útja.
- Ki? - sejtettem a választ, de tőle akartam hallani. Igazából nem akartam hallani, de tudnom kellett. Muszáj volt tőle hallanom. Ki kellett mondania!
- Voldemort - lehelte.