Ma órán egy Robert Burns verset elemeztünk (nem t'om, kinek ismerős), konkrétan a "John Anderson, szívem John"-t. Íme:

,,John Anderson, szivem, John,
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.

Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szivem.

John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.

Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem."

Hát, igen, én meg ott ültem első padban, és próbáltam nem felrobbanni a röhögéstől. Yap yap. Meg amúgy a fél osztály. És tudjátok mit mondott drága tanárúr? Hogy azért alkalmazta a drága költő úr a  'szivem' megszólítást, mert Johnnal, idézem: "NAGYON SZOROS BARÁTI KAPCSOLATBAN VOLTAK" Khm... khm... erre megszólalt bennem a hardcore fujoshi: "khm, NEM, khm"

Na igen. Aztán miután eme csodás műalkotáson túlléptünk, rátérünk az amerikai romantika egyik legnagyobb alakjára, (doppergést kérek) Edgar Allan Az Isten Poera. Hát az én reakciómat kábé így lehetett volna jellemezni:

(Amúgy ez az egyik legkedvencebb Johnlockos képem😏😉)