L O G A N

Elmondtam Ninának, hogy miért rúgtak ki az előző sulimból, és miért hagytam el emiatt Spokane-t - abban a pillanatban megértettem, hogy mi benne a különleges, miért koslat utána a Justin-gyerek, és miért hallom a nevét beszélgetésekben a folyosón. Nina nem ítélkezik, sosem bunkó, mindig kedves és segítőkész. A világ legnormálisabb (és legunalmasabb) dolgának tűnhet, ha valaki ilyen, mégis ez teszi különlegessé.

Ginger csak azzal jófej, aki érdekli, mert aki nem, azzal egyáltalán nem foglalkozik. Jess legtöbbször gúnyos, Lucy túlságosan el van foglalva magával, Becca pedig előítéletes és csak azzal lóg, akivel érdekében áll. April, fizikáról, mindig bunkó velem, mert azt hiszi, ismeri a "magamfajtákat". Pedig semmit nem tud rólam. Az a Sarah nevű lány infóról rám se néz, akkor sem, ha kérdezek valamit; és még sorolhatnám.

Na nem mintha én annyira jó emberismerő lennék. Biztos vagyok benne, hogy a többi lány is tud kedves lenni, csak éppenséggel nem velem. Na de Nina... neki nem számít, hogy ki vagy, ugyanolyan segítőkész. Rá mindig lehet számítani, és mégis ő az, aki nem számíthat senkire...

Duplán rosszul éreztem magam, hogy el kell távolodnom tőle. Így is elég bajt okoztam, csak helyre akartam hozni és aztán eltűnni. Nem, az ő életébe nem akartam belerondítani.

***

A csütörtök egész más volt, mint a szerda. Mindenki számára kiderült, hogy miért rúgtak ki, és a legtöbben kezdtek újra normálisan viselkedni velem. Egészen biztosan Ninától terjedt el, mivel másnak nem mondtam el. Legalábbis a tanárokból nem néztem volna ki, már ha egyáltalán tudták...

Kár, hogy addigra kezdtem hozzászokni a rosszfiú szerepéhez. Elegem lett abból, hogy játszam azt, aki sosem voltam: az egyszerre stréber és jó sportoló srác. De valami nagyon nem hagyta, hogy megváltozzak, amit jelnek vettem, hogy nem kéne úgy tennem, mintha valaki más lennék.

Péntek reggel a suli előtt álldogáltam unottan, egy cigivel a kezemben, és az érkező autók elől elfordulva fújtam a gomolygó szürke füstöt. Azon gondolkoztam, hogy minek jöttem el a suliig egyáltalán, és nem kéne-e inkább azzal a lendülettel haza is mennem.

- Logan - hallottam meg a nevem, és aztán egy ajtócsapódást. Akaratomon kívül összerezzentem. - Mi az istent csinálsz? - Nina kiverte a cigit a kezemből, és rátaposott, megpróbálva eldörzsölni az aszfalton a bakancsával. - Ugye tudod, hogy nem lehet dohányozni az iskola területén? - kérdezte szemrehányóan a szemembe nézve.

Még mindig kicsit sápadt volt, és karikás a szeme, de csodálkoztam, hogy egyáltalán jött iskolába. Na és hogy pont ő kapott el... Egyáltalán, hogy ismert meg hátulról?

Gyorsan lehajolt a csikkért és kidobta a legközelebbi kukába.

- Na jó, gyere - fogta meg a felkaromat, és a parkolón keresztül a bejárat felé kezdett húzni. Közben intett egy piros Audinak, ami elhúzott mellettünk. Ginger. - Nem kaptál egy példányt a házirendből, amikor felvettek? - puffogott Nina és elengedte a karom. - Mit képzeltél egyáltalán?

- Meggyógyultál? - mosolyogtam rá féloldalasan, és kínomban a hajamba túrtam.

- Nem - sóhajtotta kicsit nyugodtabban, aztán, mintha csak nyomatékosítani akarná, köhögött egy kicsit. Legalább már messze nem olyan csúnyán, mint pár napja. - De nem akartam többet hiányozni, jövő héten úgyis vizsgázunk - magyarázta. Időközben beértünk a suliba, és köszöngetni kezdett az embereknek. Főleg évfolyamtársaknak, de még alsóbbévesekre is kedvesen rámosolygott.

- Inkább nekem lenne jogom haragudni rád - közöltem dühösen. Elegem lett abból, hogy ő megmondhatja az igazát nekem, de én még azt sem dönthetem el, hogy mi tartozik az egész sulira. - Elmondtad nekik, hogy miért rúgtak ki - biccentettem az iskolatársaink felé, mert láttam rajta, hogy nem érti, mire gondolok.

- Ne haragudj... - kezdte volna Nina, de valaki félbeszakította.

- Szia Nina, hallottam, hogy lebetegedtél. Ezek szerint már jól vagy? - ért mellénk egy alacsony srác, a keze tele volt könyvekkel.

- Igen, kösz, Nick - mosolygott rá Nina, aztán összébb húzva magát megszaporázta a lépteit. Rámpillantott, aztán újra elkapta a tekintetét. - Ne haragudj - mondta nekem a padlót bámulva, amikor a Nick nevű srác levált tőlünk. - Igazad van, meg kellett volna kérdeznem.

- Nem haragszom - mosolyodtam el. Ez volt az igazság. Azt nem teljesen értettem, miért mondta el, de nem haragudtam rá.

- Csak segíteni akartam - tette hozzá csendesen. - Sajnálom.

- Nem haragszom - nyomatékosítottam, ő meg görnyedt vállakkal lépett a terembe.

- Sziasztok - köszönt egy szomorú mosollyal Lucynak és Beccának, aztán megölelte őket. Elmosolyodtam. Ezek szerint az ő dolgaikat sikerült rendbe hozni.

Matekon az előttem ülő srác szólította meg.

- Hé, Nina. - Őt még én is ismertem, a focicsapat tagja, Aaron-nak hívják. - Tudnál adni egy tollat?

- Persze - túrt bele Nina a tolltartójába azonnal. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, ahogy odaadja neki a tollat, ugyanis Nina mintha halványan elpirult volna.

- Köszi - villantott rá Aaron egy széles mosolyt, mire Nina azonnal visszatért a füzetéhez, így én is elkaptam a tekintetem.

Töri előtt meg a Justin-gyerek találta meg, de azt nem hallottam, mit kérdezett.

Hát ez nem igaz.

Másszunk rá Ninára-nap van?

Töri után, amikor mehettünk volna együtt franciára, Nina elrohant valahova. Már becsengettek, amikor bezuhant a helyére, mellém.

- Hol voltál? - suttogtam, miközben Dessauge folytatta a már hétfő óta tartó összefoglalást.

- Az igazgatóságon - válaszolta hanyag természetességgel.

- Miért? - döbbentem le.

- Silence, Nina, Logan, a beszélgetést befejezni - szólt ránk Madame Dessauge szigorúan.

- Excusez-moi, Madame - válaszolt Nina, és nem nézett rám az óra többi részében.

***

- Na ezért voltam az igazgatóságon - tolt elém egy vaskos papírhalmot Nina óra után. Rajta minimum 42-es betűmérettel: Lincoln Akadémia, házirend.

- Mi a franc? - vigyorodtam el.

- Arra gondoltam, talán azért nem tartod be a szabályokat, mert nem ismered őket. És kinek a dolga megismertetni téged a szabályokkal? Pontosan, az enyém - adott választ rögtön a saját kérdésére. - Nem akarom, hogy innen is kirúgjanak - vette halkabbra a hangját, és komolyan a szemembe nézett.

- Köszönöm - ráncoltam a homlokom zavartan, a papírköteget nézve.

- Szívesen - mosolyodott el, aztán ott hagyott egyedül a teremben.

Ha tényleg Másszunk rá Ninára-nap van, akkor én akarok lenni az egyes számú résztvevő.

***

Most pénteken nem volt kosármeccs, a vizsgákra, és a szünetre való tekintettel, ezért suli után egyből hazafelé vettem az irányt. Út közben kidobtam az összes cigimet, és nagyon elgondolkoztam rajta, hogy most akkor ki is akarok lenni. Az egyetlen, aki nekem számít ebben a kérdésben, az Nina, és úgy látszik, mellettem áll, amíg valami hülyeséget nem csinálok. Senki más nem érdekel. De Ninának sem kéne...

Sóhajtottam, és belöktem a bejárati ajtót.

Jöhet egy újabb eseménytelen hétvége. Nina nélkül, sok tanulnivalóval.

A gondolatmenetemet és önmagam sajnáltatását a telefonom csörgése szakította félbe. Épphogy csak átvedlettem az egyeneuhát.

- Csá haver! Mit csinálsz ma délután? - kérdezte Ryan Collins a telefonban.

- Nincsenek terveim - válaszoltam óvatosan, előre félve a következő mondatától.

- A lányok moziba mennek, mit szólnál egy kanbulihoz? - tért rögtön a lényegre.

- Egy kanbulihoz? - ismételtem idiótán vihogva.

- Ja, billiárd egy klubban - válaszolt Ryan, de hallottam a hangján, hogy ő is jól szórakozik.

- Benne vagyok - vágtam rá. Másra sem volt szükségem, mint egy kis kikapcsolódásra, lányok nélkül.

- Zsír, fél óra múlva felveszlek, oké?

- Oké - tettem le a telefont vigyorogva.

Amikor elmentem, csak apa volt otthon, de egy "Oké, fiam, jó szórakozást!"-mondattal és egy jelentőségteljes vigyorral engedett utamra. A szememet forgatva húztam be magam után az ajtót, és zsebre vágtam a kulcsomat.

- Csá - biccentettek nekem a fiúk, amíg beültem hátra. Ryan vezetett, mellette ült Fleming, én pedig bepaszíroztam magam Luke és Austin közé.

- Csősztök - kezeltem le a legtöbbjükkel. - Hányan leszünk? - kérdeztem feszengve, próbálva túlkiabálni a rádiót.

- Tizen-tizenöten - vont vállat Austin a bal oldalamon.

- Oké - dőltem hátra és megpróbáltam ellazulni.

- Te Logan, téged láttalak ma a suli előtt bagózni? - fordult hátra Fleming, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Elképzelhető. - Egy óvatos félmosolyra húztam a számat.

- És nem adsz egy szálat? - csapott le egyből Austin.

- Kidobtam - ráztam meg a fejem.

- Mi? Miért? - hüledezett Luke, és a többiek is meglepetten méregettek.

Mert Nina lebaszott - szaladt ki majdnem a számon, de még idejében észrevettem, hogy eléggé papucsnak állítottam volna be magam.

- Nem t'om - mondtam helyette egy vállvonás kíséretében.

- Eszedbe jutott, hogy kirúghatnak miatta, mi? - vigyorodott el Ryan, és a fenti visszapillantóból nézett a szemembe.

- Így is mondhatjuk - bólintottam szórakozottan. - Láttad, mi? - néztem a tükörbe hirtelen, mire csak vidáman bólintott.

- Megszólalt Logan lelkiismerete - bólogatott lassan, de fél szemmel azt figyelte, hogy tud-e sávot váltani.

- Akit Ninának hívnak - fontam össze a karom magam előtt. Lebuktam. Már úgyis mindegy.

- Nina jó arc - mosolygott rám Fleming jelentőségteljesen.

- Ja, a kanbuli szót is ő használta először - vigyorgott Luke, mire Austin is vihogva kezdett vad bólogatásba.

- Nináról jut eszembe... Nektek nem volt ismerős az a Rafael nevű srác? Lucy barátja? - kérdeztem hirtelen, sikeresen elterelve a témát. Úgy éreztem magam, mint egy pletykás kislány, de komolyan érdekelt, hogy ők ismerik-e.

- Nem. Nem nagyon - vonogatták a vállukat. Egyedül Austin ráncolta a szemöldökét.

- Most hogy mondod, mintha láttam volna korábban is...

- Rájöttem, hogy honnan volt ismerős! - előkaptam a telefonom, bekapcsoltam a mobilnetemet és felléptem a youtube-ra.

- RafaGamez? - kérdezte Luke, Austin pedig nagyokat bólintott, arcán a felismeréssel.

- Tényleg! De várj, a Gamez az nem games, mint játékok? - kérdezte Austin, mert Luke úgy olvasta fel, mintha egy spanyol vezetéknév lenne.

Vihogva bólogattam, a röhögéstől már alig kaptam levegőt.

- A vezetékneve Martino - nyögtem ki, miután már Luke kezébe adtam a telefont, mert rázkódó vállakkal nem tudtam egyenesen tartani.

Elindítottam nekik a legfrissebb videót, amiben Rafael valami detektíves játékot próbál ki. Tényleg rohadt vicces a srác, van is vagy háromszázezer feliratkozója.

- Én is látni akarom - jelentette ki Ryan, éppen amikor a parkolóba kanyarodtunk be. Egy szürke egyszintes épület állt ott, és elég unalmasnak nézett volna ki, ha nem világít kék neonnal a Joey's bar felirat a tetején. Az ablakokból fény szűrődött ki és már odakintről hallottam a zajt.

- Én is - nézett hátra Fleming, mintha kihagynánk valamiből. Ezek szerint nem volt elég, hogy Rafael hangját hallották.

A parkolóban egy körbe álltunk, és együtt néztük a videót, néha röhögtünk is rajta.

- Ez nagyon állat - mondta Fleming, mi pedig egyet értettünk.

- Egyre szimpatikusabb nekem ez a Rafael - tette hozzá Ryan, és zsebre dugta a kezét.

- Még akkor is, ha bowlingban megver? - löktem meg oldalról, erre rámvigyorgott.

- Attól csak még szimpatikusabb - biccentett, aztán beléptünk a lepukkant bárba, ami már félig megtelt, pedig délután négy óra sem volt. Csak pár perc kellett, hogy otthon érezzem magam.