L O G A N

- Értem, hogy miért szeretsz ennyire idejönni - sóhajtotta Nina, amikor kiszálltunk a Kerry Parknál.

Hajnali négy volt és vaksötét, ami miatt őrületes látvány fogadott minket. Balra, a fákon és bokrokon túl felhőkarcolók kivilágítva, közöttük magasodott a Space Needle, szemben és jobbra fordulva pedig az óceán. Washington állam szigetei is ott álltak valahol a nyílt vízen.

És ha magam mellé néztem, végképp azt láttam, akit látni akartam.

Átöleltem Nina vállát, aki megborzongott, pedig neki volt annyi esze, hogy kabátot hozzon.

- Visszaülhetünk a kocsiba, ha akarod - biztosítottam, de megrázta a fejét.

- Jól vagyok - mondta, és szorosan összehúzta magán a kabátot, aztán a fejét a vállamra hajtotta, mosolygásra késztetve engem. - Hé, el is felejtettem, hogy ez nálam van - húzta elő az egyik zsebéből csodálkozva a sapkáját. Azt a bizonyos sárga sapkáját.

- Imádom ezt a sapkádat - vigyorodtam el, és kivettem a kezéből. - Rád tehetem?

Válaszul nevetve bólintott, mire ráhúztam a fejére. A haja ki volt engedve, és eddig össze-vissza szállt a szélben, úgyhogy megigazítottam egy kicsit; az arcából oldalra húztam az elszabadult tincseket a füléhez.

A sapkáján hagytam a kezem "véletlenül" (pont olyan volt, mint amikor New York-ban koriztunk), és elvesztem csillogó tekintetében, ami egyre komolyabbra vált. Azon gondolkoztam, hogy akarhatnék ennél többet, de elképzelni sem tudtam, mi lehet ennél több. Ha valaki bemeséli nekem ezt az egészet októberben, gúnyosan odadobom neki, hogy "persze", és otthagyom.

Azt még talán elhittem volna, hogy barátnőm lesz ilyenkor, na de hogy ez a különleges lány... És pontosan az teszi különlegessé, hogy nem tud róla. A kedvesség természetesen áramlik belőle, és néha olyan érzésem van, hogy vidámság folyik az ereiben. Az a titok, hogy jó a közelében lenni. Szebbé varázsolja a napjaimat, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor mivel áll elő.

- Nina.

- Hm? - fürkészett kék szemeivel.

- Szeretlek - vallottam be egyszerűen.

- Mi? - kérdezett vissza Nina döbbenten, elengedve a pulcsimat, amibe eddig kapaszkodott.

- Jól hallottad - mosolyodtam el. - Lennél a barátnőm... hivatalosan?

- Igen, igen, igen! - vigyorodott el, és a nyakamba ugrott. - Azt hiszem, én is szeretlek - mormolta a pulcsimba, ami ismét csak tompán hallatszott. Felnevettem, és szorosabban fontam a dereka köré a karom, a fejére támasztva az állam. Nyomtam egy puszit a sapkájára, és a tekintetem megállapodott az óceánon.

- Szeretlek - ismételtem. - És sajnálok minden hülyeséget, amit elkövettem.

- Ne sajnáld - vette el a fejét a vállamról, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ne sajnáld, mert idevezetett minket - érvelt, mire a szívdobogásom lassulni kezdett.

Újra az ajkára nyomtam az enyémet, mire ő belemosolygott a csókba, ugyanazt a reakciót váltva ki belőlem.

Talán életemben először, de végre tényleg a helyemen éreztem magam: mellette.

- Figyelj... Nem gáz, ha ugrálok egy kicsit? - érdeklődött Nina félve. Mintha félne, hogy kinevetem. Vagy hülyének nézem. Esetleg itthagyom. Pedig ha tudná, hogy hogy iszom a szavait...

Nina az a lány, aki csettint és én ugrom.

...hoppá.

Már kezdem érteni, miért hívnak papucsnak a fiúk.

N I N A

- Örülsz vagy fázol? - kérdezte Logan egyszerre mosolyogva és szemöldökráncolva, miközben a szemével követte, hogy körbeugrándozom a kis füves területet a Kerry Parkban.

- Mindkettő. Egy kicsit - vontam vállat, aztán hirtelen megálltam, mert megakadt a szemem az éjszakai égbolton. - Milyen szép most az ég - állapítottam meg. Ezernyi csillag ragyogott felettünk, melyeket néhol felhők takartak ki. Nem is Seattle lett volna, ha egy januári éjjelen tiszta az ég.

- Tényleg - pillantott fel Logan, aztán újra magamon éreztem a tekintetét. Odalépett hozzám, megfogta mindkét kezem, az egyiket összekulcsolta az övével, a másikat pedig a vállára tette, aztán a derekamért nyúlt.

- Mit csinálsz? - kuncogtam.

- Táncolunk - közölte lazán és hátralépett, majd előre, magával húzva engem is, és körbetáncoltuk a kis füves terültetet.

- Keringőzünk? - mosolyodtam el szélesen. - Pont, mint az elsősök ma a bálon. Vagy tegnap - zavarodtam össze. Még azt is át kellett gondolnom, hogy milyen évszak van.

- De a zenéd nélkül béna. - Logan egy félmosolyra húzta a száját és megállt.

- Nekem tetszik, ne hagyd abba! - szóltam rá, úgyhogy folytattuk a keringőt. - Amikor elsős voltam, nekünk is kellett keringőzni. Unalmas, mi? Minden évben ugyanazt csináljuk, ugyanazt látja a közönség, ezért is próbál Max mindig változtatni egy kicsit, vagy feldobni valamivel az egészet - meséltem, teljesen elmerülve az emlékben. - Azon a keringőn egy másik Collins volt a párom - kuncogtam már megint.

- Ryannel táncoltál? - csodálkozott.

- Aha. Ginger, Austin, Ryan és én ugyanabból a suliból jöttünk, és bár hamar megismertük az évfolyamot, azért három hónap ismertség után mégis kényelmesebb volt az ismerősebbet választani. Én Ryannel és Ginger Austinnal, mert ők magasabbak - vontam vállat. Aztán megpróbáltam elfojtani egy ásítást, de nem nagyon sikerült. - Te nem vagy még álmos? - kérdeztem.

- Nem. De ha gondolod, indulhatunk haza - ajánlotta fel, aztán a bólintásomra elengedte a derekam. - Különben sem hiányzik neked egy megfázás a sítábor előtt.

- Tényleg, a sítábor, annyira várom! - élénkültem fel teljesen a sítábor említésére. - Csomó ideje nem snowboardoztam - sóhajtottam. Az egyik kezemmel a hajamat tekergettem, míg a másik Logan szorításában nyugodott.

- Igen? Mégis mióta? - mosolyodott el Logan miután kinyitotta nekem az ajtót és várta, hogy beszálljak.

- Tavaly óta - nevettem halkan, a szememet forgatva a saját hülyeségeimen. - Te?

- Én is tavaly snowboardoztam utoljára - köszörülte meg a torkát. Alig indította be az autót, máris a fűtés gombja felé nyúlt, hogy jól feltekerje.

Elmosolyodtam miközben bekötöttem az övemet, és teljesen ellazultan dőltem hátra.

Seattle utcái még mindig sötétek voltak és üresek. A BMW motorja halkan zúgott, Loganből pedig valami ismeretlen mértékű megnyugvás áradt. Ezzel az autóval és a fiúval átszelném az országot kétszer oda-vissza.

És mégis ki gondolta volna, hogy a mekizés hajnali háromkor az első randink lesz?

- Köszönök... mindent - mondtam őszinte hálával, amint megálltunk a házunk előtt.

Logan ismét egy aranyos mosolyra húzta a száját, aztán a jobb kezét az arcomra tette és az ujja köré tekerte néhány hajtincsemet. Tekintete a sapkámra vándorolt, aztán a számra, végül vissza a szememre.

- Bármikor - mondta ki végül. Mintha a világ is lelassult volna körülöttünk, vagy egyenesen megállt volna az idő, úgy éreztem magam.

A mosoly szépen lassan lefagyott a számról, amint realizáltam, hogy milyen közel vagyok Loganhez, vagy amit mondott is, hogy bármikor megcsókolhatom. Igenis furcsa volt egy fiú ilyenfajta közelsége, de izgalmas is volt és valahogy élőnek éreztem magam tőle.

A bal lábamat magam alá húzva még jobban felé fordultam.

Megigazítottam a haját, tincseinek érintése új volt számomra. Kezemet a tarkójára vezettem és a rövidre nyírt hajára markoltam rá.

- Bármikor megcsókolhatlak - mondtam tétován. Logan mosolyogva bólintott és közelebb hajoltam hozzám, engem is maga felé húzva, hogy ajkaink egybe olvadjanak.

- Nagyon hideg a kezed - suttogta Logan rekedtesen néhány másodperc elteltével.

Nem tudom, hogy csinálta, de ahelyett, hogy megtört volna a varázs, csak még nagyobb szeretet éreztem iránta. Ez több volt, mint amiről valaha álmodtam. Logan jobban figyelt rám, mint én magamra, ami nagy általánosságban nem tetszett volna, de ott, abban a pillanatban képes volt még vonzóbbá tenni a fiút számomra.

- Bekísérlek - suttogta, és egy utolsót simítva a hajamon ki is szállt.

Csendben, kézenfogva sétáltunk a bejáratig, ahol Logan háttal nekidöntött az ajtónak és megint megcsókolt.

- Már el fogsz tudni aludni? - húzta félmosolyra a száját.

- Biztos, hogy nem - sóhajtottam. - Ha veled vagyok, megnyugszom, amitől álmos leszek, de ha nem vagy velem, nem tudok elaludni, mert csak rajtad gondolkozom - vallottam be suttogva, alig merve a szemébe nézni. Mégiscsak ismerkedtem ezzel a megnyílni egy fiúnak-dologgal, és még ha tetszett is ez a fajta sebezhetőség, nem volt olyan könnyű.

- Szóval velem akarsz aludni? - kérdezte ugyanúgy suttogva Logan. Nyomott egy puszit a sapkámra amitől ellágyulva elmosolyodtam.

- Nem akarsz bejönni? - csillant fel a szemem.

Logan megrázta a fejét.

- A szüleid végképp megölnének - simogatta meg az arcom.

- Mindennek megvan a maga ideje, igaz? - sóhajtottam. Ezek szerint most sem fogok sokat aludni.

Logan vidáman bólintott.

- Jó éjszakát Nina!

- Jó éjt Logan - suttogtam, mire puszit nyomott a számra és egy gyönyörű mosollyal otthagyott, hogy aztán az ajtón belépve visszafojtsak egy sor sikongatást, amiért a legszerencsésebb lánynak érzem magam a világon.

És mert életemben először nagyon is online-nak éreztem magam.

V É G E

____________

Köszönöm szépen, hogy Ninával, Logannel és velem tartottatok. Köszönöm. 💞

Írói utószó lesz a következő "rész", a többi mondanivalómat oda tartogatom.

xx, zitablack 💛
2017. 05. 31.