N I N A

Azt hittem, sose lesz vége ennek az első napnak. Vagyis csak Logannek volt az első napja, de komolyan olyan volt, mintha én is új gyerek lennék, olyannyira mindenki minket bámult. Illetve nem is engem, őt. Csak éppen mindig én voltam mellette. Na, mindegy.

- Honnan tudtad, hogy kosarazok? - kérdezte Logan, amint leértem hozzá Gingerrel együtt, mert együtt volt rajzóránk és különben is ő vitt haza.

- Nem volt nehéz kitalálni - nevettem fel.

A bemutatkozásuk vicces volt.

- Logan.
- Ginger.
- ...
- Amúgy Kate vagyok, de gondolom  érted, miért hívnak Gingernek.

Aztán Logannek meglepően sok kérdése volt, ahhoz képest, hogy egész nap alig szólt hozzám, vagy bárkihez, ha már itt tartunk.

- És hogy működnek itt a tesiórák? - kérdezte a lépcsőn lefelé menet. Egyik kezét a hátizsákja szíján tartotta, és továbbra is a rágóját csattogtatta. Csak remélni mertem, hogy ez már egy új és nem egész nap ezt rágta, mert... az elég gusztustalan lett volna.

- Mindenki választ magának egy sportot egy félévre, és aztán vizsgázunk belőle, de utána sem muszáj megváltoztatni a sportot, csak adnak lehetőséget, hogyha nem jött be - vontam vállat mosolyogva. Az én kezem a zsebemben volt és szinte ugrálva jöttem le a lépcsőn. Örültem, hogy végre vége a napnak és megúsztam Justint is.

Jaj, amikor odajött hozzám, mikor Logannel voltam, azt hittem, meghalok. Justin az, akivel egyszer egy hatalmas baráti körrel voltunk moziban, de ő azóta nem száll le rólam. Úgy értem, örülök én, hogy van valaki, aki érdeklődik irántam, de azért nekem is vannak, khm, igényeim. Justin kedves srác, csak nekem túl sok, azt hiszem.

- És te milyen sportot választottál? - fürkészett Logan.

- Teniszt.

Na meg az a pillantás, amikor azt mondtam, nem jó a ma délután, és akkor Justin egyből Loganre nézett... Csak remélni tudtam, hogy ő nem vette észre. Így is elég gáz volt.

- Én is azt választottam - hallottam meg Ginger hangját. Ezek szerint Logan őt is megkérdezte. Talán mégsem olyan bunkó?

- És ki volt az a Justin gyerek? - kérdezte Logan amikor már az ajtóban álltunk és tettem fel a fejemre a kapucnit.

Ginger vigyorát nem lehetett nem észrevenni.

- Mit csinált? - kíváncsiskodott.

- Megkérdezte, hogy nem érek-e rá ma délután - húztam el a számat. Ginger sokat tudóan elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy semmi dolgom nem volt délután, és hogy eszem ágában sem volt ezt bevallani Justinnak. - És csak egy srác, ő is teniszezik - vontam meg a vállam Loganre nézve.

- Aha - bólintott.

- Kocsival jöttél? - kérdezte Ginger Logant.

- Igen. Elvigyelek esetleg titeket? - kapott észhez a srác.

Ginger rámnézett, talán remélte, hogy elvitetem magam Logannel.

- Nem, mi is Ginger kocsijával jöttünk. Akkor holnap találkozunk - mosolyogtam rá. - Szia.

- Sziasztok - köszönt el, és kiengedett maga előtt az ajtón.

Ginger piros Audijához futottunk, és beszállás után dideregtünk még egy kicsit. Közben elment előttünk egy fekete BMW. Logan vezette.

- Kedves srác - állapította meg Ginger a BMW után nézve. - Nekem nem tűnik beképzeltnek - nézett a szemembe. Csak vállat vontam és bekapcsoltam a rádiót. Ginger vette az adást, és sebességbe tette a váltót, majd elindultunk.

- Fleming még mindig beteg? - tereltem is el a témát Ginger barátja felé, miután beugrott, hogy nem láttam őt ma az ebédlőben a kosarasoknál. A Fleming a vezetékneve volt, de mind így hívtuk, kivéve magát Gingert.

- Aha, sajnos - közölte fél füllel rám figyelve. Főleg az úttal volt elfoglalva, esőben rosszabbak a látásviszonyok, márpedig Washington államban állandóan szakad. - Ha kiraktalak, akkor megyek is hozzájuk, meglátogatom szegényt.

- Holnap se jön a meccsre, mi? - húztam el a számat.

Ginger megrázta a fejét.

- De azt hallottam, lehet, hogy az edző beállítja Logant - vetett rám jelentőségteljes pillantást Ginger a piros lámpánál.

- Hogy mi? - döbbentem le. - Kitől hallottad?

- Ryan mondta Jessnek.

- Akkor elég biztos - bámultam magam elé. Ma volt az első órája, szóval ezek szerint aláznia kellett azokat, akik eddig is a csapathoz tartoztak, hogy beállhasson Jake Fleming helyére.

- Majd kérdezd meg róla Ryant. Még engem is érdekelne a véleménye.

- Miről? - értetlenkedtem.

- Hát Loganről! - vetett rám egy oldalsó pillantást.

- De engem nem érdekel Logan - fakadtam ki. - Miért csinál mindenki úgy, mintha majd' meghalnék érte? - fontam karba a kezem gyerekesen.

- Na figyelj - kezdte Ginger, miután leparkolt a házunk előtt. - Mondhatsz bármit, de elég lelkiismeretesen követted ma Logant. Nem hiszem, hogy mindenki így csinálta volna.

- Nem vagyok mindenki! - kértem ki magamnak. - És én ilyen vagyok, Logan bárki lehetett volna, akkor is ugyanígy segítettem volna - tártam szét a karom. - Nem lehet könnyű új gyereknek lenni - dobtam be a végső érvemet.

Aztán gondolatban a fejemhez kaptam. Elfelejtettem megbeszélni Logannel a matekot és a törit.

- Te tudod - vont vállat Ginger, mintha nem az ő ügye lenne. Ami, ha már itt tartunk, nem is volt. - Most pedig tűnés, hiányzik Jake - mosolygott rám.

- Itt sem vagyok - nevettem fel a kilincsre téve a kezem. - Szia Ginge - köszöntem el tőle a becenevének a becenevén.

Fáradtan sóhajtott.

- Szia Nina.

Otthon egyedül voltam, mert anya és apa is ötkor végez a munkahelyén. Átvettem az egyenruhámat melegítőre és levittem a laptopom. Elindítottam egy playlistet (klasszikus zenékkel volt tele, Ludovico Einaudi Walk című számával indult, amit imádtam), amíg csináltam magamnak egy forró csokit, és leültem a telefonommal a kanapéra. Magamra tekertem egy kockás plédet és megnyitottam a facebookot. Nem nagyon szoktam nézegetni, de most dolgom volt rajta - beírtam a keresőbe, hogy Logan Collins, és keresgéltem kicsit, míg megtaláltam őt. Még nem voltak közös ismerőseink, de a profilképén határozottan az ő kék szemei világítottak. Az ujjam az Ismerősnek jelölés gomb felett tartottam, míg végül elmosolyodtam és megnyomtam. A következő pillanatban lezároltam és a lehető legmesszebb dobtam magamtól a telefont, és kinéztem az ablakon a forró csokimba belekortyolva.

Ahogy a srácon járt az eszem, mosolyognom kellett. A hullámos, kicsit göndör haja, ami oldalt kicsit rövidebb. Kék, fürkésző szemei. Egyenes orra, magas homloka, vastag szemöldöke. Féloldalas mosolya, kissé görnyedt testtartása. Széles vállai és hosszú lába...

Valakinek beszélnem kellett róla!

Az órára pillantottam, és megállapítottam, hogy New Yorkban már elmúlt hat óra, így visszaszereztem a telefonom és felhívtam Dianát, a nővéremet.

- Szia hugi - köszönt bele vidáman.

- Szia - köszöntem vissza rekedten, így megköszörültem a torkom. - Mi újság veled?

- Most megyek pont hazafelé az utolsó órámról - közölte, és hallottam is a háttérben a megannyi new york-i zajt; a dudálást, a mentőket, az emberek nyüzsgését. Ahogy egyedül ültem a nappaliban egy esős délutánon, elfogott a vágy, hogy újra a nővéremmel legyek. Nagyon hiányzott. - Veled mi van? Miért hívtál? - kérdezte hangosabban.

- Csak... hiányzol - válaszoltam, mert nem mertem egyből előhozakodni Logannel. Aztán arra gondoltam, hogy ő mégiscsak a nővérem, így pillanatok alatt meggondoltam magam. - Na jó, igazából jött egy új srác a suliba...

- Csak nem? - szakított félbe izgatottan Diana.

- Nem azért mondom, mert tetszik, vagy ilyesmi, csak nekem kellett ma megismertetnem a sulival, és hát.. nem tudom. Elég fura, igazából - rágtam a szám szélét.

- Szerintem nem azért mesélsz nekem most róla, mert nem tetszik neked - közölte Diana. - Miért fura? - kérdezte gyorsan, nehogy reagálni tudjak a kijelentésére.

- Mert kosarazik, és állítólag nagyon jól megy neki, de egyáltalán nem az a beszédes fajta. Tudod, nem a tipikus kosaras menőgyerek. Ma, esküszöm, alig beszélt valakivel!

- Biztos van valami oka. Várd ki a végét - tanácsolta Diana. Már nem hallottam a zajt, így gondoltam, valami csendesebb helyre ért. - Hazaértem, majd holnap folytatjuk, oké?

- Oké - sóhajtottam.

- Te is hiányzol nekem - éreztem a melegséget Diana hangjában. - Jövő héten megyek haza - emlékeztetett.

- Alig várom - kaparásztam a bögrém szélét szomorúan.

- Szia, szeretlek - köszönt el, és le is tette.

Mennyire más volt, amikor még itt volt. És nem is volt az olyan régen. Csak két év van közöttünk, másodéves az FIT-n (Fashion Institute of Technology) és saját lakása van az Upper East Side-on. Annyira büszke vagyok rá, de annál is jobban hiányzik. Nyilván megvannak a maga problémái, nem ér rá állandóan az enyémekkel foglalkozni.

L O G A N

Ahogy elhajtottam a sulitól, vigyorognom kellett. Ninán járt az eszem, és hogy milyen furcsa volt ez a nap. Annyira szürreális az egész. Két hete még Spokane-ben voltam, éltem az életem, mást el sem tudtam képzelni, most pedig itt vagyok Seattle-ben, egy magániskolában, ami már önmagában 180 fokos fordulatnak számít nálam. Na meg itt van Nina Davis. Volt már barátnőm, nem is egy, de szerintem ez a lány többet törődött velem egy nap alatt, mint bármelyik az évek során (pedig ez a kísérgetés annyira nem volt nagy erőfeszítés, ez sokat elmond az exeimről...). Nem könnyítettem meg szegény dolgát, nem voltam valami beszédes - de ami a legjobb: nem zavarta. Esküszöm, semmivel nem lehetett megingatni. Odajött az a Justin srác is, még a vak is látta, hogy a friendzone-ban van, de Nina nem küldte el, nem volt bunkó vele, de gyanús, hogy csak lerázta, és nincs is dolga délután.

Láttam, hogy bejelölt. Amikor hazaértem, a szüleim a költöztetőkkel pakolásztak kifelé, így beálltam nekik segíteni, de miután a költöztetők leléptek, és egyedül maradtam az új szobámban, egyből megkerestem a profilját. Gondolkozás nélkül visszajelöltem, de fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki, így nem írtam semmit. Nem is tudom, nem úgy tűnt, mintha érdekelném... Talán barátja van? ...de arról meg csak tudna a Justin-gyerek.

Jesszus, Logan, térj már magadhoz.

Egy napja ismered.

És nem bonyolódhatsz új kapcsolatba. Azért jöttél, hogy újrakezdd.

Mire vársz? Ne rontsd el megint az egészet egy lány miatt!

De Nina nem csak egy lány...

Logan.

Egy napja ismered.

A magammal való tépelődésből anyám hangja szakított ki.

- Logan, a bátyád vár skype-on - üvöltött fel nekem az emeletre, ami azt jelentette, hogy éppen vele skype-oltak, és nekem is le kellett tolnom oda a hátsómat.

- Szevasz, öcskös - nézett rám szeretetteljesen a bátyám. Ugyanazok a kék szemek néztek vissza rám, ugyanaz a fekete haj, féloldalas mosoly. Nem egyszer néztek minket ikreknek, pedig több, mint 5 évvel idősebb nálam.

- Szia, Dan - vigyorodtam el.

- Milyen volt a suli? - kérdezte Daniel, mire a szüleim is várakozásteljesen, boldogan néztek rám. Apa átölelte anya vállát, anya ugyanolyan kék szeméből pedig legalább akkora szeretetet olvastam ki. Imádtam a családomat, ezért utáltam nekik csalódást okozni.

- Jó volt - vontam vállat.

- Jobb, mint a régi? - kérdezte Dan teljesen komolyan, mintha félt volna a válaszomtól.

Határozottan bólintottam.

- Nem is olyan szörnyű az egyenruha - mosolyodtam el óvatosan, mire mindhármukból megkönnyebbült sóhaj tört fel egy kis nevetéssel együtt. - És Maddie? - kérdeztem. Maddie a nővérem, tőlem 3 évvel volt idősebb, Dantől kettővel fiatalabb. Mindketten New York City-ben laktak, Dan egy vállalatnál dolgozott, Maddie pedig ugyanúgy az FIT-re ment, ahova Dan járt. Iszonyat büszke voltam rájuk, de tisztában voltam vele, hogy mindenkinek csalódást okozok itthon, a legtöbbet talán mégis magamnak okoztam. Talán nem játszott rajtam, de eléggé szétszedett, amikor kirúgtak. Csak nem mertem szólni egy szót sem, nem csináltam semmit, nem akartam még több gondot okozni, mint amennyit már sikerült.

Miattam költöztünk el. Miattam voltunk itt. Én csesztem el az egészet.

De már itt vagyunk, és nem tudok mit tenni.

Csak előre van.

- Maddie még órán van - csekkolta az időt Dan. - Nemsokára jönnie kell.

Együtt laktak egy lakásban az East Village-ben. Én nem tudtam volna megcsinálni azt, amit ők. Ezek után pedig pláne nem tudom. Nem tudom itt hagyni a szüleimet. Spokane nagyjából 5 órára van Seattle-től, és felajánlottam, hogy kollégiumba, vagy albérletbe költözök, mert nem tudtam a városban maradni és valahova menni akartam. De a szüleim mindenféle kifogást hoztak fel, hogy még ne szakadjak el tőlük, és velem együtt kezdték újra. Tudtam, hogy ez mekkora áldozat a részükről és tiszta szülői szeretet és támogatás volt, hogy nem hagytak egyedül. A közelükben akartak tudni, nem akartak elengedni még.

- És milyen az új ház? - kérdezte Dan. - Remélem, jut még nekünk is ott egy sarok - vigyorgott.

Anya, mint aki csak erre várt, már ecsetelte is, hogy milyen jók a szobák méretei, milyen jól illeszkednek a bútorok, és ezredszer is elmondta, hogy mekkora szerencsénk volt, hogy egy ilyen lakást találtunk két hét alatt. Igazából minden elég simán ment. Anya egy nap alatt átkérette magát Seattle-be, egy társcéghez, és másnap már át is ment dolgozni, így ingázott egy kicsit, amíg ide nem költöztünk (ami annyit jelentett, hogy hétköznap egy hotelben lakott és csak hétvégén jött haza). Ezt a házat is az egyik munkatársa árulta, mert anya is ingatlanközvetítő, így pontosan tudja, mekkora mázlink volt ezzel a hellyel. Oké, most Apa vett ki szabadságot, amíg nem talál itt egy munkát, de az már tényleg tökéletes lett volna, ha neki is ilyen simán megy. A sulimat is anya egyik munkatársa ajánlotta. Az illetőnek a lánya állítólag idejárt, és imádta, csak jót tudott mondani róla, anyát pedig nem volt nehéz meggyőzni. Én úgysem hittem el, hogy felvesznek, szóval eléggé meglepődtem, amikor kiderült, hogy mégis. Külön felvételit kellett írnom, amiben volt mindenféle tantárgy, de szerintem maximum a sporteredményeim miatt vettek fel. Megtehetik, hogy válogassanak, tényleg nem tudom, hogy miért döntöttek úgy, hogy itt a helyem.

De egyvalamit tudok: meg akarom mutatni, hogy tényleg itt a helyem.