N I N A

A téli szünet jobban nem is kezdődhetett volna, mint egy óriási havazással. Diana még pénteken megérkezett, nagy szerencsénkre, mert szombaton a nagy havazás miatt nem szállhattak le repülők a Seattle-Tacoma Nemzetközi Repülőtéren. Ezért már szombaton kint hógolyóztunk, és szenteste bent melegedtünk, mind a négyen. Apa volt a legprofibb hógolyó-készítésben, és úgy megdobált mindhármunkat, hogy rendesen átfáztunk, mire befejeztük.

A karácsony megint iszonyat jó volt a családdal, hozzá sem nyúltam a telefonomhoz, helyette a csellómat vettem elő, és Shelbyvel, a zongorázni tanuló tizenhárom éves unokatesómmal szórakoztattuk a népet. Az ajándékokat idén is koncertjegyekkel és ajándékutalványokkal intéztük el egymás között, az volt a tapasztalatunk, hogy élményt ajándékozni a legjobb megoldás.

Huszonhetedikén Dianával együtt utaztunk New York-ba, illetve ő inkább visszautazott, én meg a szüleink pedig meglátogattuk.
A második napunkon - ami az egyetlen teljes ott töltött napunk volt -, mint tavaly is, idén is úgy döntöttünk Dianával, hogy egyedül hagyjuk anyuékat és eljövünk korcsolyázni. Imádok korizni, bár nem vagyok egy jégtáncos, azért elkörözgetek magamnak. A légkört, a hangulatot is imádom, hogy nem is érződik edzésnek, pedig azért megmozgatja az izmokat, nekem legalábbis szokott izomlázat okozni.

- De most komolyan, az egyetlen rossz dolog benne, hogy bérelni kell a korit - magyaráztam Dianának, miközben sétáltunk fel a metrómegállótól.

Az én korimat persze Seattle-ben hagytam. Nem is tudom, hogy fel lehet-e vinni egyáltalán a repülőre.

- Beszélj a magad nevében - lóbálta meg a kezében lévő vászonszatyrot, amely egy pár jégkorcsolyát rejtett. Kinyújtottam rá a nyelvem, és együtt nevettünk egyet.

Szokás szerint óriási tömeg volt, de fél órával később már a jégen álltam. Direkt délután jöttünk, mert talán akkor kevesebben vannak, mint este, de így is tényleg rengetegen voltak. Pláne ahhoz képest, hogy milyen drága egy jegy.

Élveztem, hogy megint végre Dianával töltök egy kevés, de értékes tesó-időt, élveztem a hangos zenét a hangszórókból, nézni a gyerekeket, párokat, felnőtteket, baráti társaságokat, élveztem a hideget is, hogy látszódott a lehelletem. Kinti, fedetlen koripálya lévén még a hópelyheket is élveztem az arcomon. Megborzongtam és nevetve az ég felé emeltem az arcom.

- Minek örülsz ennyire? - kérdezte Diana, amint megállt mellettem. Hallottam a hangján, hogy mosolygott.

- Oké, ez lehet, hogy nyálas lesz... de annyira örülök, hogy élek! Olyan kibaszott hálás vagyok, hogy itt vagy, hogy itt lehetek! - sóhajtottam boldogan, és elengedtem minden feszültséget a testemből. Mélyeket lélegeztem, meg akartam őrizni minden pillanatot, hogy rosszabb napokon legyen milyen élményből táplálkoznom.

- És a buli még el sem kezdődött - motyogta Diana, mire ránéztem, és láttam, hogy valakire vigyorog a hátam mögött.

Óvatosan megfordultam, de az a valaki lekapta a fejemről a sapkámat, és Diana mögé korizott. Az egyetlen, amit még láttam, egy fekete hokikori volt.

- Hé - nyúltam egyből a hajamhoz, de hiába, a sapkám eltűnt.

- Szia Nina - intett felém pár méterről egy lány.

- Maddie, szia - köszöntem neki meglepett örömmel, és megöleltem. - Ez az öcséd volt, ugye? Elvitte a sapkámat.

- Még ott van - mutatott mögém, ezért megint megfordultam, és a srác tényleg ott volt, Diana mögött pár méterrel.

Ahogy megláttam, nagyot dobbant a szívem. Ott állt Logan, fekete hokikoriban, szűk fekete nadrágban, és egy szürke pulcsiban, amire sötétzöld Seattle Mariners felirat volt írva. Mindig kócos haját most egy nagy sötétkék kötött sapka alá bújtatta, aminek a tetején hatalmas bojt himbálózott. Arca kipirult, és hatalmas mosoly ült rajta, ami ragadósnak bizonyult - azonnal elvigyorodtam.

Összeillünk.

Én egy fekete csőfarmert és egy óriási fekete pulcsit viseltem, amire New York volt írva szürke betűkkel - Diana egyik karácsonyi ajándéka. Szürke kesztyűket vettem még fel, és egy fekete sálat (amit Jesstől kaptam), csak a sárga sapkám hiányzott a fejemről.

- Kéne? - olvastam le Logan szájáról, a sapkám felé intve, amit a kezében tartott. Játékosan elmosolyodtam, és elfordultam tőle.

- Diana, ő itt Logan tesója, Maddie, és Maddie, ő a nővérem, Diana - mutattam be őket gyorsan egymásnak. - És ha most megengeditek, elkapom Logant. Izé, a sapkámat - javítottam ki magam azonnal, és megpróbáltam gyorsan elstartolni. Sajnos nem elég, hogy Logan egy macska reflexeivel rendelkezett, az a hokikori sem dísznek volt a lábán. Olyan gyorsan lehagyott, hogy meg kellett állnom, hogy megkeressem, merre ment. Nem beszélve arról, hogy már az első pillanatban majdnem orra estem.

- Ezt keresed? - hallottam meg a félreismerhetetlen hangot valahonnan mellőlem és odanéztem. Logan a kezében tartotta a sapkámat, és felém nyújtotta.

- Ne már, Logan, fázik a fülem - nevettem fel, mire még szélesebben vigyorgott.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar feladod - mondta, mire lehajtottam a fejem.

- Kérem szépen - néztem fel rá kiskutya szemekkel. Sóhajtva közelebb jött, és a hajamra húzta a sapkát. Hirtelen megfogtam a kezeit, nem engedve neki, hogy elvegye őket a sapimról. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz, és egymás szemét néztük, még a mosoly is lefagyott az arcunkról. Teljesen elvesztem kék íriszeiben, amelyekből kedvesség áradt és játékosság. Aztán egyszer csak féloldalasan elmosolyodott, elvette a kezét, és elindult a jégpálya közepe felé.

Az alsó ajkamba haraptam és utána mentem. Most nem ment olyan gyorsan, hogy ne tudjam utolérni, bár még mindig nagyon bizonytalanul közlekedtem.

- Hát te mindenhol ott vagy?! - kérdeztem, amint sikerült beérnem. Logan csak nevetve vállat vont.

- Kicsi a világ - nézett rám boldogságtól szikrázó szemekkel.

Aztán visszaértünk a tesóinkhoz, akik normális tempóban haladtak egymás mellett, és beszélgettek közben.

- Te tudtad, hogy Maddie eggyel felettem jár? - kérdezte Diana, amikor megragadtam a kezét.

- Azt tudtam, hogy ő is az FIT-re jár - vontam vállat. - De az tök király! Ezek szerint már ismertétek egymást? - lelkesedtem.

- Legalábbis látásból - mosolygott Maddie.

- Madison! Nem fázol? - szólt rá Logan olyan hangsúllyal, mintha az anyja lenne.

- Egy kicsit - húzta össze magát Maddie ijedten, nagy szemekkel bámulva Logant.

- Kérsz egy teát? - kérdezte a fiú enyhébben, de a nővére megrázta a fejét. - Akkor kapj el - kiáltott rá, és otthagyott minket.

Maddie egy széles mosollyal nézett ránk.

- Nem baj..? - kérdezte azért.

- Dehogy - legyintettem, hogy menjen csak. Erre belehúzott, és pillanatok alatt beleveszett a tömegbe. Aha, arra valamerre ment Logan is.

- De cuki ez a srác - olvadozott Diana mellettem, pedig ők már rég találkoztak.

- Tudom - bólintottam nevetve.

- Azok a kék szemek!

- Maddie-nek is ugyanolyan - bólogattam egyetértően. - Még van egy bátyjuk, Daniel. Tényleg, ő vajon nincs itt? - nyújtogattam a nyakam. - Vele még nem találkoztam - magyaráztam.

- Keresel valakit? - fékezett le mellettem Logan, jó sok havat söpörve félre.

- A bátyád nincs itt? - érdeklődtem.

- Nem, ő dolgozik - rázta meg a fejét. - Ez az ő korija - emelte fel az egyik lábát. Menet közben! Mi a franc? - Nekem is ugyanilyen van, csak az Seattle-ben maradt. Még jó, hogy ugyanakkora a lábunk - vigyorgott, majd Maddie érintette meg a vállát, és elhúzott mellettünk. Logan újra nekiiramodott, kecsesen kerülgetve az embereket.

- Diana... elég bénák vagyunk - néztem össze a testvéremmel, mert még mindig csigatempóval haladtunk.

- A magad nevében beszélj. Én idén már koriztam egyszer, neked kell még belejönni - biccentett okoskodva, már megint ellőve a "ne vegyél minket egy kalap alá"-mondatot. Egyből elengedtem a kezét.

- Oké - mondtam sértődötten, és elindultam egyedül. Ez nehezebb volt, mint gondoltam! Diana nevetve jött mellettem, amíg próbáltam visszaszerezni a rutinomat. Egy húsz percig szenvedtem szerintem, aztán már elég magabiztosan álltam a jégen. Addig Maddie és Logan egymást kergették, Diana pedig találkozott az egyik csoporttársával, úgyhogy vele beszélgetett.

- Maddie már haza akar menni - közölte velem Logan, amikor megtalált, és felvette a tempómat. Úgy korizott, hogy csak rám nézett, vagyis mások mozgását is csak a szeme sarkából látta!

- Oké - mosolyogtam rá félig szomorúan.

- De én még nem akarok, úgyhogy elment egyedül - fürkészett Logan, hogy hogy reagálok.

- Oké - bólintottam sokkal vidámabban.

- Tudsz korizni, ugye? - nézte a lábaimat összeráncolt szemöldökkel, mire unottan néztem rá.

- Igen, már megtanultam korizni, csak az idei szezonban még nem voltam, és idő, mire hozzászokok - magyaráztam továbbra is unott arccal.

- Oké, vágom - tette fel két kezét, miközben kikerült két egymás kezét fogó ázsiai kisgyereket.

- És te hogyhogy ilyen jól korizol? És hogyhogy itt vagy, pont ma? - kérdeztem vissza a jeget bámulva.

- Minden délután itt vagyok.

Aztán nem mondott semmit, úgyhogy megint én ragadtam magamhoz a szót.

- És pár nap alatt megtanultál ilyen jól korizni? - Növekvő döbbenettel figyeltem, ahogy velem szembefordult, és úgy korizott tovább. Hátrafelé.

- Kisebb koromban hokiztam -mosolyodott el szerényen.

- Nee, komolyan?! - Annyira meglepett, hogy nem is figyeltem már a jégre, így majdnem elestem. Logan gyorsan megfogta a karomat és megtartott. Lefékezett, és úgy állt előttem, mint egy cövek, amíg visszanyertem az egyensúlyom. - Köszönöm - mondtam zavartan a szemeibe bámulva, amíg körülöttünk suhantak el az emberek.

Lágyan elmosolyodott és bólintott, aztán hátranézett és folytatta a korizást arrafelé.

- Alsós koromban Minnesotában laktunk, benne voltam a hokicsapatban - magyarázta zsebre tett kézzel.

- De király! - csodálkoztam. - Sokat költözködtetek? - folytattam a beszélgetést kíváncsian.

- Hát, néhány évente - vont vállat. - Azt tudtad, hogy amúgy én is Seattle-ből származom?

- Na nee - döbbentem le már megint, de most jobban odafigyeltem, hogy ne essek el. - És mi meg körbevezettünk - csaptam a fejemhez, mert úgy éreztem magam, mint egy idióta.

- Egyéves voltam, amikor onnan elköltöztünk - vette el a kezem a szemem elől, és aranyosan mosolygott rám. - Arizonába - forgatta a szemét.

- Arizonába? - kérdeztem vissza. Az ő élete miért ilyen érdekes? Velem soha nem történt semmi.

- A családom megunta az esőt - vigyorgott. - De aztán valahogy mégis visszatértünk - vont vállat. - Na jó, gyere. Ezt rossz nézni.

Odanyújtotta nekem a kezét, mire duzzogva megfogtam és kinyújtottam rá a nyelvem. Röviden felnevetett, aztán más tempóba kapcsolt, amitől elállt a lélegzetem.

- Úristen, félek - jelentettem ki a torkomban dobogó szívvel. - Akkorát fogunk zakózni - jósoltam, de Logan csak szorosabban fogta a kezem, és nem lassított.

- Bízz bennem egy kicsit - kérte halkan, mire automatikusan nyugodtabb lettem pár fokkal. Itt van velem, vigyáz rám.

- Hány helyen laktál már? - kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem. Logan kicsit lassított (vagyis már nem őrült tempóban előzött le mindenkit, hanem felvette a tempójukat - azoknak, akiket már vagy kétszer leköröztünk), de a kezemet elfelejtette elengedni.

- Washington, Arizona, Minnesota, Massachusetts, és megint Washington. Öt. Mert először Seattle-ben, aztán, ugye, Spokane-ben.

- Ez annyira király! - Boldog mosollyal és szikrázó szemekkel néztem az ő kék szemeibe. - Én egész életemben Seattle-ben laktam - mondtam közömbösen.

- Mit meg nem adtam volna, hogy én is egy helyen lakjak - mosolygott rám Logan, amitől helyükre kattantak a dolgok az agyamban.

- Nézőpont kérdése - értettem egyet végül.

- Már tényleg egész jól megy - biccentett Logan, a koritudásomra utalva, amitől elvigyorodtam. - Gyere - mosolygott rám, elengedte a kezem és egy elegáns mozdulattal megfordult, és fél szemmel már megint azt figyelte, van-e mögötte valaki. - Hé, tartsd a tempót! - szólt rám, mert nélküle máris lassítani kezdtem. Egy sóhajjal és egy még nagyobb mosollyal löktem magamon nagyobbakat. - Tök jól csinálod!

- Te is - nevettem fel.

- Volt időm gyakorolni - vigyorodott el, aztán hátranézett, és intenzív lassításba kezdett.

- Vigyázz - sikkantottam fel én is, de Logan hiába állt meg, én nem tudtam olyan hirtelen reagálni, úgyhogy megpróbáltam kikerülni az akadályt. Amikor majdnem nekiütköztem Logan vállának, hirtelen megfogta a kezem és jött utánam. Sikeresen kikerültük az elesett fiatal srácot, és már megint benne voltunk a forgatagban. Logan már nem utánam jött, hanem mellettem, még mindig a kezemet fogva.

Na jó. Lehet, hogy mégiscsak tetszem ennek a fiúnak?

- Nem akarsz megállni? - kérdezte, és a bólintásomra kivezetett a palánkhoz.

- Köszönöm - mosolyogtam rá félénken, ő pedig elengedte a kezem.

- Na végre - csapódott mellettem a palánknak Diana. - Frankie elment, te megvagy?

- Ugye még nem akarsz menni? - ijedtem meg, hogy túl hamar ér véget a tündérmese.

- Most kezd belejönni - magyarázta Logan nevetve, Diana arcát látva.

- Még maradhatunk - biccentett Diana és egy jelentőségteljes mosollyal otthagyott.

- Neked nem fáj a lábad? - kérdeztem Logant, miközben nekitámaszkodtam a palánknak és megmasszíroztam a bal bokámat.

- Kicsit - vont vállat Logan, és aggódva rám nézett. - Kiüljünk egy kicsit?

- Aha - bólintottam hálásan, és már mentem volna ki a legközelebbi padhoz.

- Nem, erre gyere. - Logan már megint rákulcsolta a kezét az enyémre, és egy fél körön át húzott a másik oldalon lévő padokhoz. Amint leültem, zsebre vágta a kezét. - Hozok neked egy teát - hagyott ott hirtelen.

Leesett az állam. Ilyen fiúk léteznek?!

- Köszönöm! - hálálkodtam, amint visszatért pár perccel később, kezében egy gőzölgő műanyagpohárral.

- Jobb egy kicsit? - ült le mellém, továbbra is aggódó arckifejezéssel. Olyan szép szemekkel nézett rám, hogy legszívesebben megsimogattam volna borostás arcát.

- Sokkal - válaszoltam hálásan a teámba bámulva. Logan bólintott, és szakértő szemekkel figyelte tovább a korizó tömeget.

Hiába voltam pulcsiban, egyáltalán nem fáztam. Fűtött a kemény testmozgás, na meg Logan zafír szemei.

Azt hiszem, a szóismétlések már eléggé nyilvánvalóvá tették, hogy a gondolataiam 90%-a a szemeiről szólt.

- Mozogjunk, mert idefagysz - állt fel Logan pár perc csendes üldögélés után.

Kivette a kezemből a már kiürült poharat, behajította a legközelebbi kukába és a kezem után nyúlt. Vajon milyen érzés lett volna az érintése, ha egyikünkön sincs kesztyű?

- Most megtanítalak hokis módra korizni, amit amúgy úgy hívnak, hogy gyorskorcsolya - jelentette ki, és ijedt arcomat látva elnevette magát. - Ne félj, itt vagyok - mosolygott rám bátorítóan.

- Nem lehetne inkább valami egyszerűbbet? Mondjuk hátrafelé nem tudnál megtanítani? Azt mindig is meg akartam tanulni - habogtam. Mintha hátrafelé menni olyan könnyű lenne.

- Az neked egyszerűbb? - nevetett fel Logan, majd visszaváltott mosolygásra. - Menni fog ez - biztatott. - Mint a bowling! - utalt vissza arra az estére a hálaadási szünetben, amikor a barátiainkkal elmentünk bowlingozni.

Felnevettem és elpirultam.

- De oké, kezdjük a hátrafelé menettel - adta meg magát. - Csípőmozgás az egész, ennyi a titok.

Most úgy fordított szembe magával, hogy ő ment a tömeggel egy irányba, én pedig hátrafelé. Két kezünket egymásnak támasztotta, és gyengéden tolt hátrafelé, amíg én próbáltam nem összegabalyítani a lábamat. Van ilyen szó egyáltalán? ...mindegy, így sem, úgysem sikerült. Vért izzadtam, amíg megtettünk egy kört.

-Menni fog, csak rá kell érezned - biztatott, hogy ne adjam fel.

- Nina, kiszórakoztad már magad? - ért mellénk Diana, és Logan mellett jött, olyan arccal, mintha próbálná nem elröhögni magát.

- Már majdnem. Tíz perc, oké? - kérdeztem, mire bólintott.

- Bent megvárlak. Logan te is jössz már hazafelé?

- Nem, én már maradok zárásig - mosolygott rá Dianára, miközben egy pillanatra sem lankadt a felém fordított figyelme.

- Oké. Akkor szia Logan - köszönt el a tesóm, és megveregette Logan vállát, aztán otthagyott minket.

- Szia Diana. Holnap is jösztök? - kérdezte Logan már rám nézve.

- Nem - ráztam meg a fejem szomorúan. - Holnap megy a gépünk.

- Értem - bólintott érzelemmentes arccal. - Menjünk pár gyorsabb kört szerintem - mosolyodott el újra, majd elengedte a bal kezem, és a jobb oldalára fordított, hogy mellette legyek. Örültem, hogy az egyik kezemet még mindig nem engedte el.

Az érintésétől olyan szerencsésnek és boldognak éreztem magam. Közben besötétedett, gyönyörű fények világítottak a fákon, a hangszóróból még mindig hangos zene szólt, és körülöttünk mindenki olyan boldognak tűnt. Lehet korizás közben szomorú az ember? Pláne, ha ráadásnak Logan fogja az ember lánya kezét...

- És melyik volt a kedvenc helyed, ahol laktál? - érdeklődtem a jeget nézve. Végre könnyedén tartottam vele a ritmust, igaz, nem ment túl gyorsan, és én sem olyan stílusban koriztam, ahogy ő. Ő, mintha csak futott volna a jégen, én meg, elegáns siklásához képest csak csúszkáltam, körülbelül.

- Mindenhol volt valami, amit nagyon szerettem - gondolkozott el, az embereken járatva a tekintetét. Néha felpillantottam rá, és azt kívántam, vagy Diana menjen a francba, vagy legalább fagyjon meg ez a pillanat, és korizzak örökké Logannel. - Minnesotában imádtam hokizni. Arizonára alig emlékszem, túl kicsi voltam, amikor elköltöztünk. Massachussetts meg... Az eső Seattle-ben teljesen túl van értékelve. Tudtad, hogy Bostonban többet esik az eső?

Nem tudtam. Viszont nekem már ennyi eső is pont elégnek bizonyult.

- De Bostonhoz is jó emlékek fűznek - gondolkozott el. - Egyelőre Seattle és St Paul (Minnesota) van az első helyen holtversenyben - mosolygott rám.

- És Spokane? - kérdeztem halkan.

- Spokane-ről ne is beszéljünk - mondta elsötétült tekintettel.

Ha eddig nem volt eléggé megfagyva a levegő a jégpályán, na most tutira megfagyott.

- Az első pár évben nem volt vele problémám. Csak idén romlott el a helyzet - magyarázta nyugodtan.

- Akkor mindenhonnan vannak barátaid, ugye? - tereltem el a témát remélhetőleg vidámabb dolgok felé.

- Nem igazán - vont vállat. - Mindenhonnan van egy-két srác, de ritkán beszélek velük. Nehéz úgy erősebb köteléket kialakítani, ha egy közösségbe érkezel és csak pár évet töltesz ott - nézett rám, arra várva, hogy mutassak valami életjelet, hogy értem. Bólintottam. - Spokane sem volt más, hiába kerültünk egyszerre középsuliba, mert amúgy pont az azelőtti nyáron költöztünk oda, szóval már mindenki ismerte egymást, mert ugyanazon a környéken laktak - sóhajtott. - Bárcsak az elejétől kezdve a Lincolnra jártam volna - mosolygott rám, és egy pillanatra azt hittem, még kacsintani is fog.

- Ezek szerint most szereted a Lincolnt? - húztam a számat egy óvatos mosolyra.

Logan látszólag elgondolkodott.

- Ha a kezdetektől odajártam volna, biztos még jobban szeretném - adott végül egy diplimatikus választ.

Most én sóhajtottam.

- Azt hiszem, hogy lassan mennem kell - közöltem, mire Logan egyből lassított, és elkezdett a palánk felé húzni a kezemnél fogva. - Mert Diana megöl - fejeztem be kuncogva, mert már ott is álltunk a kijáratnál. Megálltunk szélen, Logan rátámaszkodott a palánkra, így kicsit lejjebb csúszott és a feje közelebb volt az enyémhez. - Köszönöm, hogy nem hagytad, hogy elessek és megpróbáltál megtanítani hátrafelé menni - nevettem.

- Szívesen - nevetett velem együtt. A boldogság olyan jól állt neki. - Egyszer megismételhetnénk, és akkor tényleg megtanítalak - egyezkedett, mire harsányan felröhögtem.

- Próbálkozni lehet. Hé, te mész a szilveszteri buliba Flemingékhez? - jutott eszembe hirtelen.

Igen, Fleming és Ginger idén bevállaltak egy szilveszteri bulit. Eszembe se jutott volna elmenni, ha nem ők szervezik. Nosztalgikusan gondoltam vissza az előző szilveszterre, amikor öten voltunk Jesséknél, chipset zabáltunk, kisminkeltük egymást és addig társasoztunk és filmeztünk, amíg fel nem jött a Nap.

- Nem tudom - hezitált Logan.

- Nekem sincs kedvem menni - vallottam be, és elnéztem a korizók irányába.

- Talán valami bajod van a bulikkal? - Egy fura vigyor terült el Logan arcán.

- Hát, csak, nem az én világom - habogtam zavartan.

- Akkor megígérem, ha eljössz, én is elmegyek. - Csillogó szemeinek lehetetlen volt nemet mondanom.

- Oké - vakartam meg a tarkóm a sál alatt idegesen. - Akkor szilveszterkor találkozunk. Szia Logan - léptem is ki a biztos talajra.

- Szia Nina - intett Logan vidáman, és aztán pillanatok alatt elkorizott a tömegben.

_________

Azt hiszem, ez a leghosszabb rész eddig, és talán tényleg ez a legcukibb is 😄 Nekem azt hiszem, ez az egyik kedvencem, ha mondhatok ilyet a saját sztorimról 😆 És Nektek? 😘

xx, zitablack 💛
2017. 01. 28.