L O G A N

A BMW zárjai kattantak, én pedig a kezembe szorítottam a slusszkulcsot, majd a zsebembe süllyesztettem. Lehajtottam a fejem egy félmosoly kíséretében, és komótos léptekkel haladtam a bejárat felé. A vállamat húzta az iskolatáska - sosem hittem, hogy ez valamikor jót fog jelenteni. Hogy ennek örülni fogok.

Újra a Lincoln Akadémia aulájában álltam. Megtorpantam; utoljára akkor voltam itt, amikor megtudtam a vizsgáim eredményét. Körbenéztem, rengeteg ismerős arc méregetett. Mindkét kezemet a nadrágzsebembe mélyesztettem, és mintha a pillantások már magamra is hagytak volna. Újra egy átlagos diáknak éreztem magam.

Most már gúnyos mosollyal indultam el a lépcsőn, és nézelődtem, merre találom Ninát.

- Collins, csak nem megtaláltad az iskolát? - csapott a vállamra Chris Vincent.

- Egy Collins pont hiányzott a csapatból - jelent meg Fleming a másik oldalamon.

- Kösz, srácok, én is örülök nektek - nevettem fel, és máris oldottabbnak éreztem magam.

- De most komolyan, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint akit összevert egy rakás ninja és otthagyott egy szemetes mögött az éjszaka közepén - hadarta Chris.

- Kösz, haver - veregettem vállon, amolyan ironikus "ez aztán jólesett"-stílusban.

- Hagyd már, Vincent, majd mondja, ha akarja - védett meg Fleming, amit egy hálás pillantással köszöntem meg.

- Igazából... nem ninják voltak - vallottam be, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Chris és Fleming hitetlenül felnevetett, én pedig abban a másodpercben pillantottam meg Ninát. Az első emeleten voltunk, Nina ott állt a folyosón, a maga természetes lazaságával. A haja be volt fonva, az egyenruha szokás szerint jól állt neki, könyveket fogott a kezében... egyedül az zavart, hogy egy másik sráccal beszélgetett jókedvűen. - Később elmondom - hagytam ott hirtelen a két srácot, nem foglalkozva azzal, hogy épp kinevettek, és azt vágták hozzám, hogy "Nem mondod".

Ahogy közelebb értem, leesett, hogy Austin Kane-nel beszélgetett, aki szintén csapattársam.

- Sziasztok - köszöntöttem őket, felvonva az egyik szemöldököm.

- Szia Logan! - köszönt Nina, egy vidám mosollyal fordulva felém.

- Cső haver - pacsizott le velem Austin hasonlóan jó hangulatban. - Csak nem előkerültél?

- De, asszem' - nevettem fel kínosan, beletúrva a hajamba.

- Akkor majd később megbeszéljük - mondta Nina Austinnak, aki bólintott, és megveregetve a vállamat, otthagyott minket. - Ezt megfognád, légyszi? - adta a kezembe a könyveit a lány, aztán beletúrt a táskájába. - Tessék. Törivel kezdünk - húzta el a száját. Visszavette a könyveket és helyette egy lapot kaptam. Az órarendem. Pontosan tudta, hogy az kell nekem.

- És aztán tesi meg matek? De jól indul a nap - húztam el most én a számat, mire felnevetett és elindult a töri terem felé.

- Ne is tagadd, tudom ám, hogy titokban szereted a matekot, zsenikém - lökte meg a karom, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá. - A végzősök most úgy kerültek két csoportba, hogy a miénkben vannak azok, akik a legjobbakat és a legrosszabbakat írták. És mivel a tiéd ötös lett... Gratulálok! - mosolyodott el.

- Köszönöm - csodálkoztam, és egy hitetlen félmosoly ült ki az arcomra. Az enyém lett az egyik legjobb matek vizsga? - Jó tanárom volt - vontam fel a fél szemöldököm, egyenesen rá célozva. Vártam, hogy mit reagál erre, ugyanis máskor mindig elpirult volna és elkapta volna a tekintetét a padlóra.

Helyette bátran a szemembe nézett.

- Köszönöm - válaszolta, és továbbra is tartotta a szemkontaktust. A szám egy kicsit akaratlanul is tátva maradt, aztán előre engedtem az ajtóban, ő meg egy vigyorral tört utat magának.

Buckner óráján szokás szerint hátul ültem, de most direkt Nina mögé foglaltam helyet. Nagy volt a kísértés, hogy a hajfonatával játszadozzak, de jófiú voltam és ellenálltam neki. Meg stréber, mert jegyzeteltem. Valahogy a Lincoln volt az egyetlen iskola, ahol nem nézték ki a strébereket. Itt mintha még dicséretnek is számított volna ez a jelző. Na persze, az elit iskola, tandíjjal meg egyenruhával... Hánynom kellett, amikor először hozták szóba a szüleim, most meg?! El sem tudtam volna képzelni, hogy máshova járjak. Ezek itt jó arcok voltak, nagyon nem sznobok.

Töri után a tesiterem felé vettem az irányt, és mosolyognom kellett, hogy hogy kiismertem a sulit. Soha nem tévedtem el, mert alapból nem volt nagy az épület, és elég logikusan voltak elrendezve a termek, de most valahogy... már ismerősek voltak a folyosók. Úgy haladtam, mintha idetartoznék. Lehetséges ez? Logan Collins megtalálja a helyét?

Épp elindult az első kör futás, amikor beléptem. Gyorsan becsatlakoztam, hogy az edző ne vegye észre a késést, és intettem a lelátón ülő Ryannek. Nem értettem, hogy miért nem vesz fel egy másik órát, ha már úgysem sportolhat a félévben.

- Logan Collins, gyere csak ide - intett magához az edző. Behúztam a nyakam és odakocogtam hozzá. - Minden oké? Jól vagy? - tette a vállamra a kezét. A foltok az arcomon sokat halványultak, de ő sem tudta kihagyni ezt a kérdést.

- Persze, edző bá'. Soha jobban - motyogtam, nem túl nagy meggyőződéssel.

- Helyes - biccentett. Látta rajtam, hogy messze vagyok még a jótól, de nem firtatta tovább. - Remélem készen állsz visszatérni a kosárhoz. Ryan nélkül minden erőnkre szükségünk lesz, három hét múlva lesz a következő meccs. Addig van idő formába lendülni és összeszokni. Gondolkozom, hogy a tesi órákon külön foglalkozok veletek - utalt arra, hogy végzősök közül tizenhárman választottuk a kosarat testnevelésnek, de csak hatan voltunk benne a kosárcsapatban, csak hat végzős járt a délutáni edzésekre. Főleg most, hogy Ryan kiesett, maradtunk öten: Jake Fleming, Austin Kane, Luke Rhodes, Matt Grayson és én.

- Az is valami, ha meccset játszhatunk ellenük, edző bá' - biccentettem azok felé, akik nem voltak benne a kosárcsapatban.

- Nehéz a bénák ellen jól játszani - legyintett, a másik kezével meg az állát simogatta. Mintha fejben messze járt volna, eléggé elbambulhatott. A homlokomat ráncolva vártam, hogy mikor mehetek már melegíteni. - Na mindegy, majd meglátjuk - simított végig kopasz fején, és intett, hogy mehetek. - Hé, Collins - kiáltott utánam már megint, úgyhogy visszafordultam. - Számíthatok rád, ugye?

- Természetesen - bólintottam, és már ott sem voltam. A világért ki nem hagytam volna, hogy részt vegyek ennek a csapatnak a játékában.

Tesiről vidáman érkeztem, de csodával határos módon matekon sem lankadt a lelkesedésem. Már átkoztam magam, amiért kihagytam két hetet. Ha tudtam volna, hogy ez sokkal többet fog használni, minthogy visszamegyek Spokane-be szétveretni magam... De ahogy jobban belegondoltam, valami jó már kisült belőle. Nina újra vezetett, ráadásul a visszaút miatt úgy éreztem, megint közelebb állunk egymáshoz.

Bekapcsolódtam az órába, válaszokat mondtam és megmagyaráztam egy feladatot. A terem tele volt kosarasokkal és focisokkal, akik itták a szavaimat. Fogalmam sem volt, hogyan történhetett ez, de nagyon is tetszett az érzés.

Kicsengőkor Mrs Blake rám mosolygott, és megpaskolta a hátamat. Még neki is komolyan hiányoztam?

A barátaim már a folyosón jártak, többen tartottak az emeletre, angol órára. Becsatlakoztam hozzájuk, de csak Nina mosolyán járt az eszem. A lány valahogy állandóan nevetett, olyan felszabadultan, hogy engem is automatikusan jobb kedvre derített.

Angolon végre mellette ültem. Egy jó ideig már megint nem tudtam figyelni a tanárnőre, mert csak az  visszhangzott a fejemben, hogy mennyire elcsesztem. Milyen jó lenne, ha nem egyszerűen mellette sétálnék, de foghatnám a kezét. Ha játszhatnék a hajával, ha rám nézne csillogó szemekkel...

- Elkísérhetlek a tesihez? - kérdezte Austin Ninát az ajtóban óra után.

- Persze - felelte Nina. Megfeszült az állkapcsom, és leragadtam a szekrényemnél, holott nem volt ott semmi dolgom és nyugodtan velük tarthattam volna a földszintig.

- Te, mi ez a sok dísz mindenhol? - érdeklődtem Flemingtől a fizikalabor előtt. A szekrényemre volt ragasztva egy szórólap, és csak most tűnt fel, hogy mindent papírból kivágott hópelyhek borítottak, nem beszélve a sok fehér selyemről, ami a mennyezetre tapadt. Akaratlanul is megrázkódtam, mert mintha hirtelen lehűlt volna a levegő odabent.

- Pénteken lesz a téli bál. Az elsősök táncolják a megnyitó táncot, fellép Austin bandája, lesz sok kaja... Gyere el, jó buli lesz - biccentett felém bátorítóan.

- És... Ez olyan lányokat elhívós dolog?

- Nem kötelező - vont vállat, aztán a tanár után beléptünk a terembe.

Az előző félévi helyemre mentem, az utolsó sorba, April mellé. April már a szokásos flegma arckifejezésével fogadott, amivel azt üzente: "mit keresel itt?". Na, azért nem hiányzott minden.

- Foglalt ez a hely? - kérdeztem unottan.

- Igen - húzta fel az orrát, mire már kerestem volna új helyet magamnak. - Te ülsz itt, idióta - szólt utánam, mire a szememet forgattam. Ebbe a lányba milyen sok kedvesség szorult!

- Kösz - nyögtem ki, és lehuppantam mellé. April sóhajtott.

- Veled meg mi lett?

- Összevertek a ninják - rándult meg az arcom, mire az égre emelte a tekintetét.

- Had találjam ki. Egy sötét, üres szobában ébredtél láncra verve, és egyenesen Szecska Mester hívott, hogy legyél te az ötödik Tini Nindzsa Teknőc. A kérdés már csak az, miért mondtál nemet? Vagy ez csak ilyen éjszakai meló? - fecsegett hülyeségeket, én meg megeresztettem egy mosolyt.

- Nagyon vicces vagy - motyogtam közömbösen. Nem tudom, mit akar ezzel a bunkósággal elérni, de nagyon zavar.

- Fogd már be, van, aki jegyzetelne - lökte meg a karom. Hitetlenkedve néztem rá, aztán inkább annyiban hagytam az egészet. Tíz perccel később letettem a tollat, és a szememmel követtem a szemüveges Mrs Weavers mozgását a táblánál. - Vidd már innen a hosszú karodat! - April újra meglökte az asztalon kinyújtva hagyott végtagomat. Ő jobbkezes, míg én bal, és pont úgy ülünk, hogy zavarjuk egymást az írásban.

- Mi bajod van? - csattantam fel suttogva.

- Nem férek el tőled! - suttogta vissza idegesen, és hátradobta szőkésbarna haját.

- Akkor cseréljünk helyet - húztam odébb a székemet, hogy legalább egy méterre legyek tőle. Jézusom, de idegesítő ez a lány!

- Jó, holnaptól én ülök ott - bólintott, és folytatta a jegyzetelést. Már megint a szememet forgattam. Érdekes, Ninával is pont a rossz oldalon ülünk angolon meg francián, de ő még sohasem tette ezt szóvá. Márpedig vele is mindannyiszor összeütközik a karunk, de max odébb húzza a kezét, nem csinál belőle nagy ügyet. Nem csinál belőle nagy ügyet teljesen feleslegesen. Ugye, April?

Egy örökkévalósággal később csengettek, mire a lehető leggyorsabban zúztam ki a teremből, dinamikusan lépdelve az ebédlőhöz.

Szótlanul ültem a kosarasok közt, semmi kedvem nem volt már a kommunikációhoz. Csak unottan rágtam a pizzaszeletet, amit hoztam, nem törődve a külvilággal.

- Te elhívtad már Jesst? - hallottam meg Fleming hangját. Már megint a bál?

- Aha, már múlt héten. Te Gingert?

- Ma akarom - biccentett Fleming. - Ninát is elhívták már, nem? - nézett Ryanre egy kicsivel később. Erre felkaptam a fejem, és pont láttam, ahogy néhány asztallal odébb Nina elkapta rólam a pillantását.

- Aha - bólintott Ryan, mintha erősen gondolkozna. - Hogy is hívják... Az a mitugrász sötét hajú, na, mi is a neve... Valami Justin, talán? 

- Callahan? - szólt bele a beszélgetésbe hirtelen Austin.

- Az az - bólogatott Ryan.

- De Nina nemet mondott - fűzte hozzá Austin. És ezt te honnan tudod, haver?

- Hallom fellépsz a bandáddal a bálon, Austin - szólaltam meg, teljesen más hangnemet megütve, elterelve a témát.

***

Egy unalmas infóval és egy kegyetlen franciával később azt kérdeztem Ninától, hogy hazavihetem-e. Mosolyogva bólintott, és bár mondta, hogy most elhúzódhat a cselló, legyintettem. Megvárom.

Már egy fél órája vártam a terme előtt, a padlón ülve, hátamat a falnak támasztva, a tekintetemet a plafonon pihentetve. Gondolatok cikáztak a fejemben. Nagyon elegem volt már ebből a kerülgetésből. Hogy még Austin is többet tud róla. Ki lett neki Austin a két hét alatt? És ki volt az a lány, akivel Nina beszélgetett ebéd után? És miért nem tudok odamenni hozzá, megkérdezni azt, amit a legjobban szeretnék?

A gondolatok a fejemben, amik irányítanak... Lehetséges, hogy tévesek? Hogy nem teszem tönkre mindenki életét, és hogy nekem is jár egy kis boldogság?

Nincs nekem már elegem a saját démonjaimból? Egyáltalán, miért hagytam valaha is, hogy irányítsanak? Jó volt ez valakinek?

Azt hittem, megvédek vele mindenkit a bajtól. A bajtól, ami velem együtt járt. Helyette fájdalmat okoztam, és rengeteg bonyodalmat. Baszki, rengeteg felesleges bonyodalmat.

Miért is fogjuk vissza magunkat? Miért nem csináljuk azt, amit szeretnénk? Túl rövid az időnk a Földön ahhoz, hogy a fejünkben éljük le az életünket. A "Mi lett volna, ha...?" sosem hagyna nyugodni. Miért nem megyünk hát egyszerűen utána? Miért ne tehetnénk egy próbát? Az, hogy rengeteg mindent elcsesztem az életemben, nem jelenti azt, hogy ezt is el fogom. Mert annyi minden a helyére kerül, amikor vele vagyok... Hogyan forgathatnám fel az ő életét, ha az enyémben mindent csak a helyére pakol? Csak ott hibáztam, hogy nem a szívemre hallgattam.

- Logan?

- Mehetünk - pattantam fel, és automatikusan elvettem tőle a csellóját.

- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, csak a múlt héten derült ki, hogy én fogok játszani a bál megnyitóján, és nagyon sokat kell gyakorolnom - mesélte boldogan, miközben a földet bámulva tartottunk a BMW felé.

- Te fogsz csellózni a megnyitón?

- Igen! Max, a csellótanárom engem választott! Na jó, igazából az első választottja a múlt héten tüdőgyulladást kapott, de akkoris. Annyian csinálják nálam sokkal jobban! Bárkit választott volna, tuti kevesebbet kell vele gyakorolnia. Azt is mondta, hogy nekem ez az utolsó esélyem, hogy játsszak egy téli bálon, és igaza van...

- Izgulsz?

- Igen, nagyon! De ez a jófajta izgalom, tudod, a kíváncsiság, a várakozás... egyelőre nem áll görcsben a hasam. Egyelőre.

Felnevettem.

Hogy tud pillanatok alatt színt csempészni az engem körülvevő szürkeségbe?!

- Mi az? - nézett rám kíváncsian. Már az autóban ültünk pár perce, de én még mindig nem indítottam be a motort.

Ránéztem. A kék szemére, ami továbbra is engem méregetett, és csak úgy ragyogott. A zilált barna hajára, halvány szeplőire, picit tátva maradt szájára, és véletlenül az ajkain hagytam a szemem. 

Előre fordultam.

- Amikor hazafelé jöttünk Spokane-ből, mondtad, hogy még sosem jártál nálunk... Van kedved átjönni hozzánk? A szüleim öt körül érnek haza, akár nekik is bemutathatnálak.

- Persze, hogy van - vigyorodott el csodálkozva.

_________

Baromi nehéz volt megírni ezt a fejezetet, de itt van. Olyat akartam, ami méltó Loganhez és a visszatéréséhez. És amivel végre lépünk egyet. Remélem, sikerült 😄

Amúúgy... hallottátok már Shawn új dalát? Szerintem zseniális 🙊😍😍

Köszönök minden csillagot és kedves szót 💕
És a díjakat! A történet végén azok is kikerülnek 😊😘

#Loganina💖
#TeamOffline💞

xx, zitablack 💛
2017. 04. 21.