Csak ültem a székben leszorított kezekkel, s szemeim szinte szikrákat szórtak, ahogy néztem a férfit. Mellé lépett egy dagadtabb nő, kinek egész végig csak undor arckifejezés terült szét arcán.

-Küld át neki! -intette a Nagy Mester a nőnek, miközben a mellette álló Dommiel keresztbe font karral várta, hogy az esemény végbe menjen.

Nem bírtam ránézni. A Földön nem igazán voltak barátaim. Inkább egy befordult személyiség voltam, aki szinte csak az anyjával értett szót. Egy lány, aki elmerült a csillagok bolyongása közt. Egyszer bízok meg egy emberben, akkor is pofára esek. Az emberek iránti bizalmam visszabújt testembe, s azt éreztetve, hogy egy ideig nem igazán fog újra megbízni senkiben. Mert inkább legyek egyedül, mintsem, hogy olyanok vegyenek körül, akik csak ártani tudnak nekem. Akik csak kihasználnak és hasznot húznak belőlem. Akiken segítek és cserébe egy köszönömöt sem kapok. Inkább elveszek a saját gondolataimban, minthogy másokra tereljem figyelmemet.

-Naaa, miért ilyen morcos az aranyos kis pofikád? -vonta fel vállát szórakozottan.

-Ohh, vajon magának hogyan esne, hogyha megmentik az életét és csak annyit kap cserébe, hogy eladják a picsába? Tudja milyen fergeteges érzés? -mondtam maró gúnnyal torkomban és szavaimat inkább intéztem Dommielnek, mint a Nagy Mesternek.

-Tudod egy egész birodalmat uralok, úgyhogy engem nem igazán tudnak eladni!

-Max megölni! -villantottam felé egy vicsort.

-Milyen kis csípős a nyelve! Ez tetszik! -kacarázta. -Na gyere drága körbe vezetlek! Fiam jössz te is? -fordult a srác felé.

-Fiam? -kérdeztem meghökkenve.

-Ő az egyetlen drága kicsi gyermekem! -borzolta össze Dom haját. Én pedig csak ültem sokkolva a székbe és néztem a fiút, aki engem figyelt.

-Hagytalak volna meghalni! -hajtottam le a fejemet, s alig halhatóan mondtam eme szavakat.

-Tessék? -kérdezte vissza Dommiel apja. -Mit susmorogsz?

-Magának nem mindegy?

-Kettyós vagy?

-Magánál nem jobban! -vágtam vissza reflex szerűen.

Egy ideig farkasszemet néztünk egymással, majd elkuncogta magát és egy távirányítóhoz hasonlító eszközt megnyomva vezetett engem, abba az irányba amerre éppen tartottunk.

Mesélt a bolygó keletkezéséről, hogy miképp került ide. Minden ilyen unalmas kis szöveget vágott a fejemhez.

-Figyeljen! Nem igazán izgat, hogy mivan a maga kis bolygójával. Én az apámat jöttem megkeresni! -dünnyögtem szemforgatva.

-Ki az apád? -kíváncsiskodott.

-Thor! -a név hallatán szemei kitágultak, majd végigmért tetőtöl talpig.

Dommiel is zavartan beletúrt a hajába.

-Te vagy a mennydörgés urának a lánya? -kérdése után elnevette magát. -Nagyon szórakoztató humorod van!

-Kár, hogy nem viccnek szántam! -morogtam szorosan lehunyva szemeimet, mert kezdett a maradék türelmem is elszállni.

-Na jólvan, gyere szépen cukorborsó! -ezzel pedig egy fegyverekkel teli helyre vitt. Elengedett a székből, majd itthagyott.

Itt is ugyanolyan sok fura lény volt, s fegyvereket nézegettek maguknak. Nem értettem ezt az egészet, így egy kőhalmazhoz hasonló nem földi lényhez mentem.

-Elnézést! -szólítottam meg, aki összerezzent, s testéből egy kavics a földre hullt.

-Ohh, szia! Ne haragudj a kavicsaim miatt! Corg vagyok! És te? -kedveskedett.

-Aha, omm Odyssia! Esetleg megtudhatnám, hogy ez mi?

-Ez a Szakaar, ahol minden eltűnt és megtért... -nem tudta befejezni, mert közbe vágtam.

-Nem a bolygóra voltam kíváncsi, azt már egyszer meghallgattam és elég is volt! Hanem ez a hely! -tártam szét karomat.

-Ohhh, a harcosok, akik szembeszállnak a Nagy Mester bajnokával itt választhatnak fegyvert! -nézett egy véres és hajas fegyvert. Elundorodtan.

-Értem! -még mondani szerettem volna neki valamit, de ekkor egy erős hang csapta meg fülemet.

Egy fekete hajú, barna bőrű lány veszekedett egy földöntúli lénnyel. Arcát fehér csíkok fedték. Teste feszült volt, s nyakán egy-egy ér kiduzzadt a veszekéd miatt. Kíváncsian mentem közelebb, hogy hátha a vita alatt többet megtudok.

-A helyedben vigyáznék! Asgardiak elég szívósak... -mondta hátam mögött kavics.

-Asgardi? -lestem hátra mikor meghallottam a hely nevét.

Meg sem várva válaszát mentem oda a lézerekkel elválasztott "falhoz".

-Asgardi vagy? -kérdeztem köszönés nélkül, csöppnyi kedvesség nélkül.

Üvegét erős mozdulattal vágta az asztalra, majd mintha meg sem hallotta volna kérdésem ment fizetni.

-Ne aggódj, halvány fogalmam sincs milyen az a hely, csak van itt valaki, aki onnan származik! -erre felém nézett. -És keresem!

Végigmért, és mintha megnyugodott volna azzal kapcsolatban, hogy a helyről semmit nem fogok kérdezni közelebb jött. Keresztbe fonta karját, megemelte állát ezzel jelezve önbecsülését. Követtem cselekedetét.

-Kit keresel? -biccentette felém állát, kicsit sem kedvességtől duzzadtan.

-Thort! -mondta ki a férfi nevét.

-Az ki? -vonta össze szemöldökét.

Elgondolkoztam, hogy miképp nézett ki utolsó találkozásunknál. Magas, hosszú, dús nőies haj, szakáll, széles váll, kék szemek, mély hang. Csakhogy gondolat menetemet nem csak magamnak mondtam, hanem a lánynak is felsoroltam.

-Jaaa -jutott eszébe. -Megakarták enni! -gonosz mosoly.

-Egy évig is kibírták volna! -tártam szét karomat.

-De eladtam!

-Várj, mint Dommiel engem? -nevét kimondva, mintha csak egy sorscsapás lett volna egyből ott termett.

Azon az oldalon mint a lány volt. Megforgattam szemeimet, amint megláttam, s szívem szerint egy itt lévő késsel vágtam el volna torkát. Soha nem árultak el ennyire, mint most Ő. És fájt. Rohadtul. Mert annyi év után Ő volt az egyedüli, akiben igazán megbíztam. Az, hogy eladott az volt a legnagyobb pofon, amit kaphattam bárkitől is. Könyörgöm egy fajból vagyunk és képes ilyenre?

-Hmm... Csak nem ő? -fordult a személy felé.

-Pf... -ennyi volt válaszom.

Rámnézett, majd egyből elkapta tekintetét. Kikért egy italt és ide se nézve sétált az asztalhoz, ahol lepacsizott haverjaival. Végig követtem minden egyes mozdulatát. Biztosan érezte, hogy őt nézem, mert elég merev testtartást vett fel.

-A Nagy Mester fia. Amilyen helyes olyan aljas! Helyedben nem ismerném meg.

-Kár, hogy senki nem szólt. Engem Ő adott el! -túrtam hajamban.

-Akkor jól megszívtad. Igazi méreg! -fordult teljes testével a fiú felé. -Hé, Dommiel! -szólt oda neki.

-Mit csinálsz? -súgtam oda neki zavartan.

A srác felénk lesett.

-Amilyen helyes vagy, akkora pöcs! -meglepődtem lány mondatán.

Dommiel is csak kellemetlenül kapta el tekintetét és beleivott italába. Lelkileg rombolt le. Nem tudtam semerre sem gondolni, mert fejemben folyamatosan cselekedetei játszódtak le újra- és újra. Mintha megakadt volna a videó, s egyetlen jelenet lejátszására lett volna képes. Jobban féltem tőle, mint azoktól a lényektől, akik itt élnek. Mert sokkal ijesztőbb egy olyan ember, ki ártott neked, mintsem egy vadidegen.

Sziasztok! Meghoztam nektek annyi idő után ide is egy újabb részt! Remélem tetszett, ha igen jelezd nekem.❤️