-Tehát, mielőtt rosszul lettél volna a gondolataidban találkoztál Odinnal? -kérdezte Stephen, akit anyu az eset után sűrgősen magához hivatott.

-Igen! -bólintottam.

-És olyanokat mondott, hogy segítened kell Thornak a Hela elleni csatában? -vonta fel szemöldökét erősen koncentrálva a részletekre.

-Igen! És, amikor megkérdeztem, hogy miként, csak annyit felelt, hogy arra nekem kell rájönnöm! Aztán eltűnt!

-Értem! -állt fel az asztaltól Strange, majd anya felé fordult. -Mindenképpen magammal kell vinnem! -mondta nemet nem tűrő hanggal.

-Mert? -kapott ijedten szájához anya.

-Gyere velem! -vezette tenyerét hátára és kitessékelte a szobából.

Ajkamat folyamatosan harapdálva figyeltem az ablakon keresztül, amint a mágus rezzenéstelen arccal magyaráz a sírás határán lévő anyámnak. Fogalmam sincs miért kell vele tartanom, de valahol mélyen agyam egy rejtett zuga, azt kiáltja, hogy muszáj. Muszáj, hogy a megválaszolatlan kérdéseimre magyarázatot találjak. Muszáj, hogyha tényleg igaz, akkor Hela ellen harcoljak. Ha ellenkezni is próbálnék Dr. Strange biztos találna rá valami varázslat módszert, amiből köszönöm, de nem kérek! De lehet nem érnék semmit, hisz harcolási kétségem sincsen! Anyu arcát tenyereibe temette, s a válla rázkódni kezdett. Strange tehetetlenül nézte, majd egy kis idő után magához húzta és szorosan megölelte. Elnézve őket gondolataim teljesen másfele cikáztak. Vajon miért nincsenek már együtt? Valójában ki dobott kit? Anya és Strange között van valami? Thor is szerezett azóta valakit magának vagy nincs ideje a szerelemre?

-Odyssia! -csapott az asztalra Stephen. Ijedtemben ugrottam egyet.

-Máskor ha látod, hogy elmerengek szólj! -maszírozom meg orrnyergem és bunkón válaszolok neki. Megforgatta kék szemeit, majd szikrákat szorva nézett le rám.

-Mennünk kell! -jelenti ki és megnyitja az átjárót.

-Mi? Hova? -pattanok föl hirtelen.

-Egy helyre! -tért ki a kérdésemtől Strange.

-De milyen helyre Strange? -kezdem felhúzni magam. -Anya! -fordultam az említett felé.

Nagyot sóhajt, majd válaszol; -Egy teljesen másik univerzumba...

-Tessék? -kerekednek el szemeim. -És te engeded? -emelem meg hangomat.

-Nem tehetek semmit! -túr hajába idegesen.

-Miaz, hogy nem tehetsz semmit? -szorulnak ökölbe ujjaim.

-Muszáj harcolnod, mert csak úgy tudod meg igazán, hogy kivagy! -tesz felém egy lépést, de én hátrálok.

-Tudod, hogy semmi közöm a harcművészethez, mégis képes vagy elküldeni egy másik dimenzióba? -akadtam ki teljesen.

-Sia ne érsd félre nem erről van szó! -rázza meg fejét.

-Akkor miről, ha? -váltok át flegma hangnembe.

-Csak...

-Csak mi anyu? Felfogtam, hogy szükség van rám Hela ellen, de küzdő képpesség nélkül nem érek sokat! -magyarázkodtam idegesen.

-Miért vagy ilyen bunkó gyerek? -motyogja orra alatt Stephen.

-Biztos Thortól örököltem! -nyomom meg erőteljesen a Thor szót.

-Majd Thor megtanít! Bízok benne! -biztosít a bizalomról édesanyám.

-Akkor is megbíztál benne, amikor megismerted? Megbíztál benne, hogy végig melletted lesz, humm? -vágtam fejéhez talán túlságosan átesve a ló túloldalára. Anya barna szemei kikerekedtek és ajkai enyhén elnyíltak.

-Odyssia fejezd be! -parancsol rám Dr. Strange.

-Tudod mit? Menjünk! Talán túlélem... De ha meghalok tudd, hogy miattad volt! -nézek anyára méregtől elhomályosított aggyal.

-Ody... -kapja szája elé kezét.

Stephen megnyitja az átjárót, s kíváncsian felém pillant.
Egy ,,mivan?" nézéssel jutalmazom. Ő csak megforgatta szemeit és átlépett. Anyára néztem, aki tehetetlenül állt és várt. Várt arra, hogy megöleljem, de ezt nem kapta meg.

-Szeretlek! -motyogja orra alatt.

Nem válaszolok, csak átlépek Strangehez. Megfordulok és az átjáró mögülem eltűnik. Talán megkellett volna ölelnem. Talán mondanom kellett volna, hogy szeretem és biztosítanom, hogy túlélem ezt az egészet. De nem! Ez most nem olyan! Tudta, hogy nem tudok harcolni, semmi késségem nincs hozzá, de elküld egy félisten ellen harcolni. A falat néztem még egy ideig, majd fura érzésekkel megfordultam. Dr. Strange keresztbe font karokkal figyelt félig felvont szemöldökkel.

-Te ilyenkor agyilag bekattansz? -támasztja a falat.

-Neked nem oly mindegy? Nem vagy senkim, hogy tudj mindenről! -mondom unottan és flegmán.

-Ilyenkor se anyád, se apád nem vagy! Tudod kire hasonlítassz? -nem válaszolok, csak felvonom szemöldököm, így folytatja. -Lokira! Thor testvérére! -húzza végig kezét haja két oldalán.

-Fantasztikus! Még a végén kiderül, hogy ő a valódi apám! -tapsolok erőltetetten.

-Odyssia! De most komolyan! Mi oka van annak, hogy ennyire bunkó vagy? -meglepett kérdése, így egyből nem is tudtam válaszolni.

Miért? De most tényleg! Vajon mi lehet az oka?

-De most nagyon durván az vagy! -kocogtatja meg állát gondolkozás képpen.

-Szerinted miért Strange? Vajon miért vagyok MOST olyan bunkó? -hangsúlyozom ki a most szócskát.

Sóhajt egyet, majd lesajnálóan megrázza fejét.

-Miharabb kell találnod egy olyan embert, aki megváltoztatja eme stílusodat! Hidd el megfogod bánni egyszer! -hajtja le fejét és megdörzsöli fáradságtól táskás szemeit.

-Ezen már úgysem segíthet senki! -fújtatom folyamatosan kikelve magamból.

-De tudnál változni, ha akarnál! Mivel mi nem vagyunk olyannyira bunkók, mint te így fogalmad sincs arról, hogy valójában milyen érzés! Csak tudd meg egyszer és talán a gondolkozásod is másfele fog hajlani! -néz mélyen szemeimbe.

-Majd talán egyszer felfogom, mekkora súlya is van néhány szavamnak! -vonom meg vállamat. -De jelenleg ilyen vagyok és ez ellen most nem tudok mit tenni!

-Elkellett volna búcsúznod anyádtól! -vált hirtelen témát.

-Egyszerűen haragszok rá és akkor úgyse őszinték a szavaim se a tetteim! -piszkálom barna hajam egy tincsének végét.

Nem mond semmit, csak csöndben engem figyel, ami egy idő után kezd frusztráló lenni. Én is szemeibe nézek, s mintha ezzel egy néma kommunikációt folytatnánk le. A kezén lévő órája hirtelen kattogni kezd. Lassú mozdulatokkal les csuklóján elhelyezkedő ékszerre. Felvonja egyik szemöldökét, majd a palfonra emeli tekintetét és fájdalmasan végighúzza tenyerét tarkóján. Azután újra rámnéz. Arcáról semmit nem tudok leolvasni, ami kicsit megriaszt, de próbálom magam tartani.

-Itt az idő Odyssia, hogy elmenj segíteni apádnak! -jelenti ki érzéketlenül.

-Így? Fogkefe és ruha nélkül? -tárom szét karomat. Haloványan, de mosoly kúszik szája szélére.

Elém lép, s fürkészni kezd.

-Lehet, hogy nem érdekel, sőt mostani esetben biztosan, de ígérem, hogy vigyázni fogok Janere! Kérlek te pedig vigyázz magadra! -fogja meg vállamat és szorít rajta egyet. Biccentek. Elenged, majd megnyit egy kaput, ami egy másik dimenzióba vezet. -Itt az idő, nem tudom sokáig tartani!

-Strange meggondoltam magam, haza akarok menni! -hátrálok, szemeimet le sem véve a túloldali helyről.

-Megfogsz utálni, de sajnálom! -majd ezzel a kijelentéssel felémhúzta az átjárót én pedig, csak annyit vettem észre, hogy zuhanni kezdek, majd egyenest vízbe csobbanok.

Hajam fejemre tapadt, ruhám elnehezedett. Abban reménykedtem, hogy lesz alján talaj és feltudom magam rúgni, de ez sajnos elmaradt, így gyorsan felkellett úsznom. Amint fejemet kidugtam a vízből szaporán kezdtem magamba szívni az éltető oxigént. A parthoz úsztam és szétterültem a földön.

-Utállak Strange! -torzult el arcom, majd el is sápadt, mert gyors sebességgel repült felém egy tárgy, szemét, űrhajó? Fogalmam sincs mi erre a megfelelő jelző, de valami zuhant, így gyorsan felpattanva rohanásba iramodtam.

A tárgy, amint földet ért darabjaira hullott szét. Csodálkozva egyenesedtem ki és néztem körül, hogy valójában hol is vagyok. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy egy teljesen másik univerzumban vagyok. De valahogy sehogy sem állt össze a kép, hisz Asgardnak nem egy szeméttelepnek kéne kinéznie. Hanem mindent aranynak kéne fednie és gyönyörű, ápolt földekkel kéne rendelkezniük szorgos, bársonyos ruhában öltözött asszonyokkal. De itt se arany, se ápolt föld, se pedig asszony sincsen. Csak szemét... Szemét mindenhol. Félve, s habozva de elindultam beljebb, hisz úgyse tudok mit tenni. A hidegvíz és az itteni időjárás hatására vacogni kezdtem. A semmiből egy repülő szállt le elém és sok különböző maszkos ember szállt ki belőle.

-Harcos vagy, vagy kaja? -kérdezte az egyik megmutatva kék arcát.

-Mivan? -döbbentem le.

-Akkor kaja! -jelentette ki, majd tett felém egy lépést.

Kaja?

Sziasztok Raptorok!🦖

Hahahahaha, újabb részt hoztam nektek remélem tetszett, ha igen tudod mi a dolgod!💓