-Futni? -vontam föl a szemöldököm. Én és a futás két külön világ.

-Figyelj, attól, hogy az a nő milyen ocsmány és kövér, attól a "különleges" képessége, hogy gyorsan tud futni! -rajzolt macskakörmöt a levegőben. -Hidd el nem jó móka egy csapat Diman bolygóról származó lények elől rohanni! -röhögte el magát kínjában.

-Nem mintha, azzal hogy futok letudjuk előzni, de ha muszáj, akkor hajrá! -biccentettem.

-Ahj te lány! -vette le maszkját, s a hátán lévő mágneshez érintette, amitől a fejfedő erősen odarögzült. -Ajánlom neked, hogy könnyű legyél! -lépett mögém.

-Mire cél... -kérdésemet nem tudtam befejezni, mert mennyasszony pózba felkapott és rohanni kezdett a furábbnál-furább emberek között.

Szorosan lehunytam szemeimet, s karomat nyaka köré kulcsoltam. Fejemet mellkasának döntöttém és hallgattam szívének heves dobogását, amit a gyors tempó váltott ki belőle. A gyorsaságtól hajkoronám szálai arcomba csapódtak, s ujjaimmal próbáltam kibogarászni a rakoncátlan szálakat, amik ajkaimra tapadtak. Mikor ezzel végeztem és hozzászoktam a menethez a fiú karjaira  vándorolt íriszem.

Most tudtam, csak igazán megfigyelni, hogy karja milyen kidolgozott, ahogy tartott. Fel- és alkarját itt-ott heges sebb fedte, amire rászáradt az alvadt vér. Körme le volt vágva, mégis körülötte ott éktelenkedett a kosz apró szemei. Majd szemeim fekete hajszálaira tévedt, amik nem akartak normálisan megállni, s a gyors mozgástól lebegni kezdtek. Arca kipirosodott és koncentrációt tükrözött, amint egyenesen meredve figyeli, hogy neki ne menjen az itteni népnek, gyönyörű sötétkék szemei aggodalmat sugaltak. Szemeiről ajkaira vándorolt tekintetem. Ajkait enyhén eltartotta egymástól, amin keresztül próbált az éltető oxigénhez jutni. Kiszáradást mutattak. Mivel mindakét ajka felvolt repedezve. Orcáján végigfolyt egy izzadságcsepp, majd arcélén lefolyva pólómra hullott. Ha normális körülmények között lennék biztos elszőrnyülve néztem volna végig a jelenetet, de a mai nap folyamán olyan undorító dolgokban vehettem részt, amit senkinek sem kívánok. Tekintetem arcáról bal fülére siklott, ahol... Ahol fülcimpájából egy - saccolva - 10mm fültágító ékeskedett.

Akkor összegezzük Dommielt:

   1.
Fekete haja van.

   2.
Sötétkék szemei, amiben ellehet veszni.

   3.
Van egy fekete fültágító a fülében.

   4.
Széles vállai vannak, edzett karokkal.

   5.
Harctól származó sebei helyezkednek el mindkét karján és még kitudja, hogy hol.

   6.
Van egy széles, éles, fényes és hosszú kardja, amivel egy suhintással kettévágja az ellenséget.

    7.
Kisfiús mosolya van, amihez társulnak a gödröcskék.

    8.
Magas.

    9.
Van humorérzéke, de egy adott tartása is, amikor teljesen elkomolyodik, rideggé válik, amitől az ember hátán a hideg futkos.

   10.
És legvégül, ami engem teljesen kikészített az a kulccsonytja, valamint a karjain kidagadó erek. Gyengéim... +a kockahas... De ez melyik lánynak nem?

Itt vagyok egy másik bolygón, teljesen új környezetben, teljesen új személyekkel és azon agyalok, hogy Dommiel a megtestesült tökéletesség!? Miközben egy harcra készülök Hela a halál istennőjével szemben tudván, hogy meghalhatok? Igen. Ez az én formám.

Dommiel lassabra vette lépteit, majd megállt, s óvatos mozdulatokkal letett a földre. Megtámaszkodott térdein és csakúgy kapkodta magába a levegőt. Arca vörös volt és izzadt. Haja arcára tapadt. Szemei fáradtságot tükröztek. Kiegyenesedett megrázta fejét, két karját, majd felváltva lábait. Majd egyszer jobbra és egyszer balra fordulva törzsével kiroppantotta hátát. Én csak a kosz fedte cipőm orrát nézegettem. Kellemetlenül éreztem magam a kialakult helyzet miatt. Ilyen melegben -komolyan mondom nem értem az itteni időjárást- hagyom, hogy velem fusson. A meleg miatt csuklómon heverő hajgumit lehámozva karkötőimről, előre buktatva fejemet összefogtam barna hajszálaimat, majd felnézve Domi szemeivel találtam magam szemben.

-Bocsánat, hogy ilyen melegben hagytam, hogy velem fuss... -húztam végig tenyeremet copfomon.

-Ugyan! -legyintett. -Nem voltál nehéz ne aggódj! -mosolyodott el kedvesen megmutatkozva gödröcskéivel. -Ha ezt a kardot elbírom, akkor téged is!

-Rendben! -bólintottam haloványan. -Egyébkén tecc a fültágeszed! -dugtam zsebembe tenyeremet, s féloldalasan elvigyorodtam.

-Észre vetted? -nyúlt automatikusan az említett helyre.

-Aham!

-Még a Földről szereztem anno... -keményedtek meg arcvonásai talán a rossz emlékek miatt.

Nem kérdeztem meg, hogy mi történt, mert féltem, hogy ezzel egy mély sebet nyitnék fel szívében, amin annyi év elteltével elfogadott. Megértésemet és némi együttérzésemet tekintembe sűrítettem, majd mélyen belenéztem a fiú íriszeibe. Felvonta szemöldökét és inkább elkapta rólam tekintetét. A hirtelen kialakult kellemetlen helyzett egyre jobban szétterjedt, szinte már nyomasztóan hatott az itteni légkörre. A néma, maró csöndet végül én törtem meg.

-Amúgy... -dugtam hátsó zsebeimbe tenyereimet. -hol is találunk "idevalósi" ruhát? -néztem körbe, majd a fiúra.

-Ja, igen. Kövess! -invitált magaután feszülten. Nem mertem szólni látván arcán, hogy mennyire hektikus, ezért csak bólintottam.

Merev tekintettel figyelte az utat. Semmire se kapta el íriszeit, csak keményen, egy adott pontot figyelt. Gyors léptekkel haladt előre, emiatt enyhén lemaradtam. Elkanyarodott jobbra, ahol az előbbi helyhez képest sokkal koszosabb és furcsább alakok hemzsegtek. Dommiel megállt, majd velem szembe fordult. Szemei nyugtalanságot mutattak, amitől én is megrémültem.

-Elsőnek is! Soha ne menj oda az árusokhoz, bármennyire is csalogatóak!

-Ezt kötve hiszem! -felemelte mutatóujját, ezzel elhallgattatva engem.

-Lesznek nagyon csilli-villi holmijaik, amiknek, majd nem tudsz ellen állni, ezért közvetlen a földet figyelt! Ha hozzádszólnak, akkor se nézz fel! Egy magadfajtát itt könnyedén elkapnak.

-Mármint úgyérted, hogy itt ők a macskák én pedig az egér? -fontam keresztbe magamelőtt karomat.

-Pontosan! Úgyhogy maradj mögöttem és figyeld a földet! Értve vagyok? -húzta össze szemeit.

-Igen! -biccentettem.

Bólintott, majd megfordulva elindult. Parancsát betartva tekintetemet a földnek szenteltem és indultam Domi nyomába. Hallottam, ahogy Dommiel néhány lénynek odaköszönt közönyös hanglejtéssel és haladt tovább.

-Szia szépleány! Nem szeretnél egy szép jósgömböt? -hangja hátborzongató volt, így lépteimet gyorsabbra vettem.

-Tessék fiatalúr vegyen egy kis láma szemgolyót! Hahahaha! -nevette el magát a végén.

-Kösz kihagyom! -intette le a srác.

-Azthiszed csak neked borzalmas a családi élet? Az, hogy nem is tudod, mit titkolnak még előtted? -mondta egy ismeretlen ellenségesen, s ettől kíváncsibb lettem.

Lehunytam szemeit, majd bátorságot és a szabályt megszegve felnéztem a hang irányába. Egy szürke színű, fehér hajú siheder volt, akinek hívogató lila szemei voltak. Fájdalmat és bánatot jelzett. Megesett rajta a szívem, ahogy nézett rám búskomoran és segítségért kiáltott, így elindultam felé megfeledkezve a Dommielnek szánt ígéretemről.

-Segíts kérlek! A lelkem bele fog betegedni! -temette arcát tenyereibe.

-Tudom milyen érzés!

-Odyssia! -kiáltotta a fiú, de nem foglalkozva halattam előre.

-Voltál már elveszve? -kérdezte az ismeretlen.

-Igen! Most is elvagyok! -bólintottam hevesen.

-Segítsünk egymásnak! -ajánlotta föl nagylelkűen.

Mikor már majdnem az asztalhoz értem Dommiel hirtelen előttem termett. Megfogta két vállamat és megrázott.

-Odyssia itt vagy? -lengette meg előttem kezét, amire megráztam fejem és visszatértem a valóságba.

-Mi történt? -fogtam meg fejem.

-Nem hallgattál rám, ezért felnéztél és pont egy Lülesszt szemléltél ki magadnak. -forgatta meg szemeit feldultan.

-De hát segítségre szorult! -védtem meg.

-Vagy pedig játszópajtásra! -nézett hátra szúrós tekintettel.

Nem mondtam semmit, csak elkerekedett szemekkel hagytam, hogy a fiú elvezessen onnan egy sátorhoz. Oly természetesen lépett be rajta, mintha az otthona lenne, így egy kis bátorságot merve beléptem. Kellemes levendula illat járta át a helyiséget. A sátor falain fegyverek és ruhák hevertek. Középen egy asztal volt, amin egy csengő hevert. Domi megnyomta a gombot, ami csengőhangot hallatott. Egy elegáns férfi jelent meg, akinek egyik szeme vak volt. Haja tökéletesen hátra nyalva.

-Dommiel Rosier Baker! Minek köszönhetem látogatásom tetteid után? -kérdezte kimérten, orrát fönthordva.

-Tetteid? -kérdeztem suttogva.

-Lényegtelen! -keményedtek meg arcvonásai.

-Áhhá, tehát a barátnőd nem tudja, hogy kiben is bízik meg igazából! -vigyorog kárörvendően, majd végigmér.

-Dommiel miről beszél? -riadtam meg.

-Semmiről! -morzsolja ki ajkai közül ökölbe szorított kezekkel.

-Chhh, nem üthetsz meg! Vajon a nagymester mit szólna hozzá? Azt, hogy a fia nem felel meg az elvárásainak? -röhög fel jóízűen, ami számomra kezd bosszantó lenni. -Hogy drága, egyetlen fia is mihaszna, mint itt mindenki? Hogy ő se számít már senkinek? Hogy simán elhagyhatná, mint ahogy a nejével is tette? -szavai szíven ütöttek még akkor is ha nem velem történt.

Dommiel... Dommiel pedig ott helyben elvesztette önmagát és teljesen összetört lelkileg. Ahogy lehajtotta fejét. Ahogy elernyedtek ujjai. Ahogy mély, bánatos lélegzet vételeket hallatott. Majd térdre borult.

-Szánalmas, amit művelsz! Főleg úgy, hogy az apád nem is tud róla! -rázta meg fejét. -Nyomorult vagy!

-Fogja be! -szólaltam meg hirtelen.

-Parancsolsz? -vonta föl egyik szemöldökét.

-Öröm magának ez?

-Odyssia ne csináld! -hallottam halk hangját a srácnak. Nem foglalkoztam vele. Most nem.

-Jó érzés magának az, hogy így beletipor egy gyerek lelkébe? Miközben tudja, hogy milyen bonyolult háttért hagy maga után? Tudja ki itt a szánalmas? Hát maga! -szemeim már vérben áztak a méregtől, amit belül éreztem.

-Fejezze be hölgyem, ha még élni akar! -fenyegetett meg.

-Ohh, hogy már így állunk! Tehát tinédzsereket is gyilkol már? Bravó! Csak mondja már el nekem! -tettem csípőre kezeim. -Mint említette Dommiel a Nagy Mester fia. Vajon mit szólna hozzá a Mester, ha kiderül, hogy megölte? -bármit szólhatott volna közbe vágtam. -Ja semmit, mert maga akkor már halott lesz! -tártam szét karomat.

-Te mocskos kis semmirekellő, ribanc! Tudjad kivel beszélsz! -indult el felém.

-Odyssia! -pattant fel hirtelen Dom és elém ugorva bevert a fickónak, aki megtántorodott.

Vérző orrához kapott, majd fogcsikorgatva feldöntötte az asztalt és egy hirtelen mozdulattal hasába döfött egy tört Dominak, aki a kiálló eszközhöz nyúlt, majd vért köpött ki.

-Neeeeee! -kiáltottam, s éreztem, ahogy egy erős és fájdalmas villámcsapás járja át testemet.

Színes látásom eltűnt és mindent lilán láttam. Lenéztem karjaimra, ahol az ereim lila színbe ékeskedtek és mint egy villámcsóva úgy néztek ki.

-Na milyen érzés padlón lenni? Milyen érzés mindjárt meghalni? -közeledett Dommielhez, aki már majdnem elvesztette eszméletét.

Halkan odasiettem a férfihoz, majd nyakát megfogva felemeltem. Nem mondtam semmit, nem reagáltam semmit, csak ideges voltam. Ideges voltam, azért amit mondott. Amit tett. És amit tett volna.

-Ki nevet a végén? -mosolyodtam el gonoszan, majd szorítottam tenyeremen, amin a villámcsóvák átvándoroltak a férfi szervezetébe, ezáltal megrázva őt és belső égési sérüléseket okozva. Egy ideig még rázkódott, majd teste elernyedt és holtan hullott a porba.

Hello Guys!🖤

Kis idő elteltével újra hoztam nektek részt! Remélem tetszett, ha igen tudod mi a dolgod! Ugye jól telik eddig a karácsonyotok? Mit kaptatok Dzsézusztól?😌