A szakadék szélén akkor különösen hűvös volt. Jungkook még sosem érzett ilyen heves légáramlatot azelőtt. A szél csiklandozta a tarkóját és alig találta az egyensúlyát. Megpróbálta, de még mindig képtelen volt ellépni a szakadék szélétől.

Taehyung és a halál ott álltak egymás mellett, karnyújtásnyira Jungkooktól.

-Meddig próbálsz még az utamba állni? - szegezte a kérdést a halál Taehyungnak.

-Ameddig csak tehetem.

-Te is tudod, hogy nem maradt már sok időd. Hamarosan mindkettőtöknek vége.

-Csak még egy kis időt kérek - szólalt meg Taehyung olyan halkan, hogy Jungkook a szélfúvástól alig értett valamit.

-Tudod, hogy ennek ára van - fordult felé a halál, mire Taehyung bólintott, és mielőtt Jungkook felkiálthatott volna, a halál kinyújtotta a karját és Taehyung nyakára szorította azt. A fiú térdei megbicsaklottak és a földre rogyott. A halál addig szorította a torkát, míg Taehyung fejéből kifutott a vér, de akkor, pont mielőtt kifogyott volna az összes levegőből, elengedte. Jungkook kővé dermedve bámulta a jelenetet, a torkára forrt a szó, ahogy meglátta, amint a halál felemeli a kapucniját és már egyáltalán nem olyan volt az arca, mint amit Jungkook megszokott. Már-már olyan volt, mint Taehyung. Kisimultak az arcvonásai és a szemei most már egyértelműen smaragdzölden csillogtak. Taehyung a földön feküdt, hörögve és Jungkook, ha akart volna sem tehetett semmit. A szél egyre erősebben zúgott a háta mögött.

-Hamarosan te következel - nézett rá a halál, majd eltűnt, beleveszett a semmibe.

Jungkook Taehyungra bámult, és bár a fiú rendkívül erőtlen volt, valamit tátogott Jungkooknak és mikor megértette, mi az, aprót bólintott és kitárt karokkal, a szemeit lehunyva hátravetette magát, bele a mélységbe.

Nem úgy ébredt, ahogy szokott. Reggel hat óra volt és Jungkook most az egyszer, két hónap óta először, kipihentnek érezte magát. Amennyire meg tudta állapítani, attól vált kiegyensúlyozottá, hogy most először egyedül döntött arról, hogy leugrik. Szabadon rendelkezett, az álmában most először. Megdörzsölte a halántékát, és igyekezett ignorálni a szúró fájdalmat az agyában. Felkelt, és a nappaliba ment. Yoongi, csak úgy, mint legutóbb, már ébren hevert a díványon, kezei összekulcsolva pihentek a tarkója alatt.

-Szia - suttogta Jungkook az ajtóban megtorpanva.

-Szia.

-Jól aludtál?

-Kilencéves korom óta nem alszom jól - mondta, Jungkook pedig azonnal megbánta a kérdését.

-Bocsánat, én nem akartam...

-Ugyan, Kook, nem történt semmi. Egész életemben siránkozhatnék azon, ami történt, de nem teszem, mert kibaszottul nincs értelme - sóhajtotta, behunyva a szemeit. - Elfelejteni ugyan nem fogom soha, hogyan is tehetném. Aludni sem tudok többé úgy, mint azelőtt. De megpróbálhatom megakadályozni, hogy másokkal is az történjen, mint ami Yoonával történt.

-Ezért akarsz gyógyszerész lenni? - Jungkook elkerekedett szemekkel bámulta a kanapén fekvő barátját.

-Ezért.

-Ez nagyon szép dolog tőled.

-Nekem már régen nincs közöm a szép dolgokhoz, Kook.

Jungkook torka összeszorult és közelebb lépve lerogyott a fotelba.

-Álmodni szoktam a halálról - bökte ki minden előzmény nélkül. Yoonginak azonnal felpattantak a szemei és fürkészve pislogott Jungkookra.

-Hogy miről? - kérdezett vissza, mintha nem jól hallott volna.

-A halálról - ismételte Jungkook. A hangja nyugodtabban csengett, mint várta volna. - Eljön értem, de nem visz el. Még nem. Pedig tudom, hogy semmi esélyem ellene. De azt hiszem, amíg van valaki, aki az életünket adná értünk, addig nem halhatunk meg. Csak vele együtt.

-Hogy érted ezt? - Yoongi felkönyökölt és Jungkook hallotta, ahogy hatalmasat nyel.

Jungkook végiggondolta a dolgokat. Okosan kellett fogalmaznia, máskülönben még jobban összetöri Yoongit. És az volt az utolsó dolog, amire vágyott.

-Van, hogy két ember között létrejön egy láthatatlan kötelék. Ehhez nem kell ismerned a másikat, ismeretlenül is létrejöhet. - Yoongi homlokráncolva figyelte és Jungkook nem volt biztos benne, hogy elhiszi-e, amit mond, mindenesetre folytatta. - Mindannyiunknak van egy megmentője, Yoongi. Minden egyes embernek. Csak van, ahol még nem alakulhatott ki kötelék, mert nem találták meg hozzá a megfelelő embert. Ez az ember mindvégig velünk van, de néha nem elég közel ahhoz, hogy megmenthessen minket. De van egy kikötés. Csak olyan ember menthet meg minket, aki már maga is szembenézett a halállal.

Jungkook egy pillanatra megállt. Hosszú ideje érlelődtek benne ezek a gondolatok, de csak most öltöttek olyan formát, amelyben Jungkook képes volt megfogalmazni őket. Mina, a kislány a kórházból ébresztette rá erre. A kislányért az anyukája a saját életével fizetett volna. Ezért kezdte el a halál az ő alakját felölteni, ezért volt kék szeme, akárcsak Mina anyukájának. Mina végül a saját édesanyja szellemével távozik majd. Jungkook pedig Taehyungéval fog.

-Mi az, hogy megment? Megment a haláltól, önfeláldozóan? - kérdezte Yoongi, kizökkentve ezzel Jungkookot a gondolataiból.

-Nem egészen. Nem szó szerint ment meg. Sokkal inkább...megszabadít. A saját életét adja azért, hogy neked ne kelljen közvetlenül a halállal távoznod. Hogy, ha úgy tetszik, kijátszhasd - mosolygott Yoongira, de a fiú csak értetlenül meredt maga elé. Jungkook tudta, hogy Taehyung feláldozza magát azért, hogy aztán együtt zuhanhassanak le, a mélybe. Csak azt nem tudta, miért teszi. - Te is ezt tetted, csak te földi módon, mert neked nem kellett szembenézned a halállal.

-Én ezt nem értem. De ki ment meg, mégis ki mentene meg? Aki a legjobban szeret, mint valami kibaszott mesében? - Jungkook egy pillanatra elgondolkozott.

-Ez is benne lehet a pakliban, igen - mondta végül. - De szerintem leginkább az segít rajtunk, aki a legjobban hisz bennünk.

Yoongi megrázta a fejét és felült.

-Ebbe belefájdult a fejem így korán reggel. Most inkább...inkább csak menjünk.

Jungkook a gyakorlat előtt nagyon izgatott volt, bár a feje úgy hasogatott, mintha valaki baltát állított volna belé. Néha-néha a látása is elhomályosult kissé, de még képes volt tisztán gondolkodni.

Pontban nyolc órakor becsukódott a labor ajtaja a professzor mögött, de, ahogy azt ígérte, ezúttal nem egyedül jött. Kim Wooyoung is vele volt. A teremben izgatott sugdolózás kezdődött és Yoongi is a nyakát nyújtogatva leskelődött előrefelé.

-Jó reggelt! - lépett fel a professzor a pódiumra. - Ahogy azt ígértem, itt is volna Mr Kim, hogy prezentálja nektek, miért is fordult most egyetemünkhöz. Át is adom a szót - Mr Kim átvette a professzor helyét és mosolyogva igyekezett lecsillapítani az érkezését övező ovációt.

-Köszönöm, köszönöm. Először is, nagyon örülök neki, hogy itt lehetek. Az ittlétem miértje kevésbé szívderítő - komorodott el. - Mint azt bizonyára Kang professzor már ismertette veletek, elsősorban azért vagyok most itt, hogy kivételes tehetségű fiatalokat válogassak be a kutatócsoportomba, ami jelenleg is egy gyógyszer kifejlesztésén fáradozik, a szívbetegségek kezelése, megelőzése érdekében. Ehhez keresnék itt a feladatra érdemes fiatalokat, esélyt adva nekik az álmuk elérésére és ösztöndíjjal is támogatva őket. Remélem, ráakadhatok itt pár kiemelkedő tehetségre. Köszönöm, és jó munkát kívánok - ahogy ellépett a pódiumtól, zajos tapsvihar hangzott fel a háta mögött. Mr Kim váltott pár szót a professzorral, majd hátrébb húzódott a falhoz, míg a professzor beszélt.

-Nagyon szépen köszönjük a lelkesítő beszédét, Mr Kim - fordult először Wooyounghoz, majd folytatta. - Az elnök úr fia is hamarosan megérkezik, de még be kellett mennie a kórházba. Ha majd megérkezik, lehetőségetek lesz beszélni vele. Addig is, kezdjük el munkát!

Csapatokban kellett dolgozniuk, bevetve minden eddig szerzett tudásukat. Jungkook eleinte még képes volt kellően koncentrálni, de apránként beúszott a tudatába Jimin és a gyógyszere. Nem tehette meg, hogy cserben hagyja. Fél órája dolgozhattak már szakadatlanul, mikor kinyílt az ajtó, és Jungkook felkapta rá a fejét. Egy pillanatra a lélegzete is elállt. Taehyung volt az.

A professzor rögtön felpattant és Taehyungot megragadva a könyökénél, a pódiumhoz vezette.

-Kis figyelmet kérek! Köszönöm - bólintott, miután mindenki rá figyelt. - Bemutatom nektek iskolánk egyik büszkeségét, Mr Kim fiát. Kim Taehyung - a felvezetését hangos taps kísérte és valaki, az egyik lány, még füttyögött is, mire páran felnevettek. - Nos, khm, Taehyung körbejár majd és mind beszélhettek vele. Rendben, folytassátok a munkát.

Jungkook folytatta volna, de képtelen volt levenni a szemét Taehyungról. A fiú körbejárt, de mindenhol csak egy-két percre állt meg, a többiek legnagyobb sajnálatára. Aztán elért Jungkookék csapatához.

-Hogy haladtok? - kérdezte tőlük halkan, hogy alig lehetetett hallani. Észrevette Jungkookot, de meglepettségnek semmi jelét nem adta. Mintha tudta volna, hogy ott lesz.

Másnak nem biztos, hogy feltűnt, de Jungkook látta a fiún, hogy teljesen le van sápadva, a kezei remegnek és üveges szemekkel mered előre, olyan volt, mint aki semmit nem fog fel a környezetéből.

-Remekül - vigyorgott rá Jungkook egyik csoporttársa. Nem tudta a lány nevét, bármennyire is igyekezett előásni az emlékeiből. - Nagyon eltökélt vagyok, hogy segíthessek. Biztos vagyok benne, hogy Mr Kim minket választ majd a feladatra.

-Nos, egyeseket biztosan - felelte Taehyung és egyenesen Jungkookra bámult. A lány erőltetetten elnevette magát. Jungkook belebámult a zöld szemekbe és hideg fuvallat kúszott végig a tarkóján, amitől megborzongott. Most először hirtelen úgy érezte a fiú olvas a gondolataiban. És erről pár perccel később meg is bizonyosodhatott. A fiú felé sétált, és megállt a háta mögött, úgy téve, mintha a munkáját bámulná. De aztán a fülébe súgott.

-Itt a szekrény kulcsa - Jungkook érezte, hogy Taehyung becsúsztat valamit a zsebébe. - Elterelem a figyelmüket.

Jungkook meg akarta kérdezni honnan tudja, de Taehyung már meg is fordult és egyenesen a pódium felé indult. Jungkook meglepetten bámult utána. Taehyung hátrafordult és rákacsintott úgy, hogy csak ő lássa, aztán a szívéhez kapott és összeesett.

Abban a pillanatban pánikhangulat alakult ki és Jungkook is rohadtul megijedt volna, ha nem tudja, hogy nem igazi. Mindenki Taehyung köré gyűlt és Jungkooknak lehetősége volt észrevétlenül a hátsó szekrényhez botorkálni. Senki nem törődött vele. Remegő kézzel túrt a zsebébe és sikerült harmadszorra beletalálnia a kulcslyukba. Rohamos iramban futatta végig a tekintetét a dobozokon, és végül megtalálta, amit keresett. A válla fölött átlesve bizonyosodott meg arról, hogy még mindig nem figyelnek rá. Mindenki Taehyung körül ácsorgott, egyesek döbbenten, mások sírva. Egyedül Yoongi nézett fel, mintha megérezte volna magán Jungkook tekintetét. A pillantásávál csak annyit üzent, hogy egyáltalán nem érti, mi folyik ott, Jungkook pedig csak megrázta a fejét és zsebre vágta a gyógyszert, majd a tömeg háta mögött araszolva visszacsempészte a fiókba a kulcsot.

A kávéházi asztalánál ült és ütemesen dobolt az asztalon.

Jimint várta.

A munkának vége szakadt, amint Taehyungot elvitték a mentők. Mindenkit hazaküldtek és Jungkook elsietett, mielőtt Yoongi rákérdezhetett volna bármire.

Az ablakon át bámulta a hópelyhek forgatagát. Szakadatlanul hullt a hó, hogy a hosszú zuhanása után megnyugvást találjon odalenn a mélyben. Pont, ahogy azt Jungkook remélte a saját helyzetére vonatkozóan.

Ötvenegy percet várt, mielőtt Jimin beesett volna. A szemei karikásak voltak, de széles mosollyal indult Jungkook felé. Mikor odaért, a fiú hagyta, hogy megcsókolja.

-Elhoztad? - ült le vele szemben Jimin és várakozóan figyelte Jungkookot.

Ő bólintott, majd elővéve a zsebéből, átcsúsztatta a dobozt Jiminnek.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm - kapott a doboz után Jimin. - Te vagy a legjobb! - Kár, hogy ezt rólad nem lehet elmondani, gondolta. Jungkook kifejezéstelenül bámult maga elé. Taehyungtól tanulta. - Mi az, mi a baj? - fürkészte Jimin.

-Remek színész vagy, Jimin, de most az egyszer legyél őszinte velem, kérlek - emelte rá a tekintetét. Jimin zavartan elnevette magát.

-Nem értem, miről besz...

-Kérlek! - vágott a szavába Jungkook halkan, de parancsolóan. - Most az egyszer, utoljára, mondd az igazat.

Jimin idegesen fészkelődött, de nem szólalt meg. Jungkook ezt beleegyezésnek titulálta.

-Válaszolj egyetlen kérdésemre még utoljára, Jimin. Szerettél valaha? - csak homályosan látta maga előtt Jimin sziluettjét.

-Kookie, én...

-Igen vagy nem?

-Én... - kezdte Jimin, de mondat közben keservesen elzokogta magát.

-Hm - fújtatott Jungkook gúnyosan. - Még most sem hazudtoltad meg önmagad - felállt a székből és elindult, mikor Jimin még egyszer utána szólt.

-Kookie, én ezt nem akartam - zokogta. - Én nem hittem volna, hogy bántani foglak.

-Én pedig nem hittem volna, hogy bűnösként fogom tölteni az utolsó napjaimat - motyogta, Jimin pedig felkapta a fejét és könnyáztatta arcát Jungkookéba fúrta. - Kár, hogy mindketten tévedtünk.

-Mi? - szólt Jimin elfúló hangon.

Jungkook hátra sem fordulva szólt vissza.

-Próbálj meg leszokni a gyógyszerekről. A függők megmentéséért nem tolonganak annyian.