Még 3 hét karácsonyig...

Esett az eső azon a napon. Nem volt meglepő londoni időjárás, de azért Rey már nagyon is hiányolta a gyönyörű hóeséseket. Unottan támaszkodott a pulton és az esernyőkkel siető alakokat figyelte odakint. Reggel volt, Rey is fáradtan húzta el száját, ilyen esős időben egyébként sem lehetett sok vendégre számítani. Egy fiatal nő igaz már tartózkodott a boltban, de ez nem is volt ahhoz fogható, mikor egy melegebb délután megtelnek a színes, dísszel tömött  sorok. Így legalább volt egy kis ideje magában rágódnia anélkül, hogy bárki arról kérdezte volna franciául, hogy van-e esetleg kékebb karácsonyfa díszük. Még mindig nem beszélt Bennel, sőt tudatosan kerülte volt munkahelyét azóta, mióta visszatért. Tisztában volt vele, hogy lépnie kell és nem menekülhet örökké, de nehéz volt ezzel szembenézni ennyi év után. Ez egy nehéz dolog volt, nem könnyű ezeket meglépni. Mégis hogyan állhatna csak úgy oda Ben elé és elfelejtve mindent újra kezdeni? Ez nem fért össze számára, de mégis annyira meg akarta tenni. Na, és már megint itt lyukadtunk ki. 

Egészen elkalandoztak zöld szemei a szürke városképen.

- Elnézést - lépett elé, kizökkentve a szőke nő. Kedvesen mosolygott rá.

- Igen, miben segíthetek? - viszonozta a gesztust Rey. A nő elé tett egy kis mézeskalács, műanyag díszt. Olyan bambán mosolygott ő is piros szájával az eladóra.

- Ebből szeretnék tíz darabot elvinni - szólt barátságosan a vendég. Rey bólintott és épp fordult volna a raktár felé, mikor a szemei megakadtak az esős utcán. Ajkai is elváltak egymástól a nagy meglepettségtől. Nem hitt a szemeinek, kicsit vissza is kellett hőkölnie. 

- Nem... nem... nem - suttogta maga elé a lány. Nem lehet itt. Úgy tűnt mintha észre se venné először. Esernyő sem volt nála, csak ott álldogált az esőben fekete, hosszú vászonkabátjában és a Big Banget nézte a távolba. Fekete haja vizesen hullámzott sápadtabb bőrén. Mint egy eltévedt (elég nagyra nőtt) kölyökkutya. 

- Minden rendben? - kérdezte kissé aggodalmasan a vásárló.

- Igen, igen! Rögtön hozom - bólintott Rey. Ahogy ismét megpróbált megfordulni az esőben ácsorgó szemeivel találkozott. Ekkor szíve hatalmasat dobbant. El kellett tűnnie, magában imádkozott, hogy mégsem látta meg őt, vagy csak ő maga tévesztette össze valakivel.

- Bassza meg! - fogta sietősre útját a raktárba, menekülnie kellett. Mégis, minek jött ide egyáltalán? Átkozott Ben Solo. Legszívesebben csak odakiabálta volna a szőke nőnek, hogy ne engedje be semmi áron, de ezt nem tehette meg. Sietve lépett a szűkösebb, műanyag és műfenyő szagú helységbe, az ajtót is magára zárta. Idegesen dőlt a falnak. Most mégis mit kéne csinálnia?

- Nem hiszem el... nem hiszem el - sziszegte tanácstalanul a szavakat. Fogalma sem volt arról mit tévő legyen. Mikor egy doboz vigyorgó mézeskaláccsal majd kilép innen Ben Solo ott fog rá várni és szembesülnie kell mindazzal, ami történt. Beszélnie kell majd, de erre még egyáltalán nem állt készen. Több időre volt szüksége, de Ben nyilván képtelen volt ezt megadni számára. Azon is elgondolkozott, hogy kimászik az helység ablakán, csakhogy egyszerűen nem tehetett semmi ilyesmit, nem veszíthette el a munkáját egy amerikai, jóképű férfiért. Összeszorította száját elhatározottan. Hirtelen úgy érezte, meg tudja csinálni. Megfogja azokat a díszeket és kimegy majd oda, szembe néz Bennel. 

Rey mély levegőt vett, a kis figurák csörrentek is egy aprót, ahogy kilépett. Vissza a pult mögé. Először még odanézni sem mert. A fényes padlót bámulva lépkedett. Csak az eső tompa kopogását hallotta az üvegen és halk városi zajokat kívülről. Majd végre felnézett, először csak a szőke nőt látta, körbepillantott a bolton, Bennek nyoma sem volt. Meglepetten tette a vevő elé a dobozt és még kicsit mindig zavarodottan mondta az árát. Miközben elvette a pénzt még oda is kitekintett, ahol előbb látta őt. Nyoma sem volt a férfinek, mintha csak egy esős nap délibábja lett volna. Talán csak a bolond agya játszott vele?

- Köszönöm! - szólt kedvesen a nő és kitárta az ajtót. Az édeskés eső szag egy kis hideggel tört be a Blue Mistletoe-ba. 

- Rey - lépett elő a hang tulaja a magas polcok közül. A lány összerezzent, rémülten és kissé habozva kereste őt a villogó díszek közt. Nem is kellett sokáig kutatnia, alakja akár egy hasonló ragyogó fadísz. Csak úgy hirtelen minden szónak hűlt helye volt. Ahogy Ben lépkedett felé reményteli nagy szemekkel, mozdulni sem mert. Finnek mégis igaza volt, talán még jobban festett, mint mikor utoljára látta. Borostája, csak látványosabbra nőtt, haja is egy kicsit hosszabban fénylett az esőtől, meggyszín ajkai udvarias mosolyt hordoztak magukon, borostyán szemei pedig valósággal ragyogtak azon a szürke napon. Pár pillanat volt amíg egymás előtt álltak, csak maga az eső hangja maradt egyedül mely dallamokat táncolt kettejük köré. Pont, mint utolsó találkozásukkor. Ez viszont most valami más volt, valami más vége és új kezdete. Rey észre sem vette de egy óvatos mosolyt eresztett a másik felé. Nem is tudta, hogy ezt Ben tökéletesen látta és minden rezdülését értette már. Olyan volt akár egy iszonyatosan halk "hiányoztál". De a szavak, azok sosem találtak jó helyet maguknak.

- Miért vagy itt? - kérdezte Rey rekedtes, fájó hangon. Ben arca is megrezdült erre, újabb marás szívében.

- Nem akartalak zaklatni, csak megláttalak és igazából szerettelek volna látni - vallott a férfi, de nem mert előrébb lépni.  Félt, hogy megint elriasztja azt a lányt, akit mindennél jobban magához akart szelídíteni.

- Miért? Miért jöttél ide, ha nem akartál? Én nem akarlak többet bántani Ben - beszélt tovább a lány. Bár, már ő maga is el volt veszve abban miket is mond. Ben sóhajtott. Kezei háta mögött voltak összekulcsolva, így lépett végre. Kabátja már súrolta a pult ellentétes felét. Rey nem mozdult.

- Nem tudom mi ez a dolog... - Ben magára majd Reyre mutatott. Nagy, bánatos szemei még mindig bocsánatkérően vártak Rey bármilyen kedves szavára. 

- Mire gondolsz? - kérdezte a lány, pedig pontosan tudta, csak megerősítésre volt szüksége. Ekkor realizálta csak, hogy elfelejtette bekapcsolni a karácsonyi háttérzenét, hisz olyan zajos volt hirtelen a csend.

-  De ez engem is összezavar. Nem vagy egyedül ebben Rey, sosem voltál. Tudom, hogy ez furcsa, de itt vagyok - szólt halkan Ben, a hangja egészen megnyugtató volt. Mint egy biztonságos hely, ahol elbújhatsz. Reyt kirázta a hideg, ahogy erre gondolt. Kötődés.

-  É-én nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet Ben - vallotta be Rey, úgy érezte arca nehéz rózsákba borul. 

- Tudom - mosolyodott el a férfi biztatóan. Rey nem volt egyedül. Mintha soha nem is lett volna.

A csengő jelzett, élesen hasított a felpuhult levegőbe. Mind a ketten kényelmetlenül szakadtak el a saját kis valóságuktól. 

***

Ben tartotta az esernyőt mindkettejük felett, Rey fehér esernyőjén hangosan kopogott az eső, ahogy haladt egymás mellett a két alak. A lány kissé feszélyezve érezte magát, nem arról volt szó, hogy nem bízott volna másikban, csak kellemetlen volt számára ez a szituáció. Ketten tartottak a lakása felé bármiféle kommunikáció nélkül. Még érezni lehetett, hogy nem vívták meg teljesen a csatákat magukkal. Rey, néha lopva felpillantott a férfire abban reménykedve, hogy a másik nem látja, pedig Ben pontosan tudta, ő maga is ezt tette időnként. Egymást váltották a néma pillantások. 

Már annyira nem is voltak messze Rey lakásától. 

- Hol voltál? - kérdezte végül Rey, mikor befordultak az ismerős utcába.

- A családomnál Amerikában - válaszolt Ben és megtorpant, ahogy időközben a lány is tette. Egymással szemben ácsorogtak, csak ők ketten voltak az utcán. Azonban egymás tekintetét eleinte kínosan kerülgették.

- Miattam mentél el? - folytatta a faggatást Rey. 

- Részben - szólt halkan Ben. Rey nagyot nyelt.

- Értem - mormolta maga előtt a lány.

- Tudod, nagyon szarul esett ám, amit hozzám vágtál ott az utcán - beszélt Ben bántottan, de nem volt dühös. Rey végre felnézett a vele szemben állóra.

- Én sajnálom, tényleg... - kért bocsánatot Rey. 

- Megértem, hogy miért mondtad ezeket. - Ben zöldes szemei végig tanulmányozták annak az arcát, akit annyira kedvelt. Aki megrepesztette a szívét és akivel nem kellett volna itt állnia az esőben és aki iránt nem kellett volna ilyen dolgokat éreznie. De mégis ez történt. Rey kissé csodálkozó arcát figyelte, meglepte, hogy Ben így fejezte be a mondanivalóját, azt hitte folytatja majd a szemrehányást. Azonban ez nem így történt, a férfi látta, ahogy Rey tekintete az ő ajkaira téved. De hezitált, ez túl gyors lett volna mindkettejüknek, valamit azonban tenni kellett. Ben végül közelebb lépett, hogy homlokát lassan a másikénak nyomhassa. Rey nem ellenkezett, lehunyta szemeit, kissé bizonytalanul de Ben arcára simította egyik kezét. Ben mély levegőt vett. Nagy lépés volt ez a múltkorihoz képest, az egész kapcsolatukhoz képest.

- Nem utállak Ben... azt utálom, amit érzek - vallott halkan a lány, Ben ajkaira súgta szavait.

- Én nem utálok ebben semmit - húzta félmosolyra száját. Bár ezt Rey nem láthatta. 

- Most mit csináljunk? - kérdezett Rey.

- Várnunk kell, majd az idő teszi a dolgát - mondta a férfi és ellépett, kitépve magát a kellemes érzelemfelhőből. Rey kissé dühösnek tűnt erre a mozdulatra. 

- Hát jó, legyen... - egyezett bele a lány.

- Szóval benne vagy? - nyújtotta az esernyőt Rey felé egy kérdés kíséretében. Rey bólintott, de nem vette vissza a tárgyat.

- Nekem csak át kell mennem az úton, majd visszaadod valamikor - mosolygott és sietve meg is indult a vizes betonon. Még utoljára visszapillantott az ajtóból Benre. Teljesen máshogy látta akkor őt. Intett egyet, boldognak tűnt, ami Reyt is képes volt felvidítani. Már ennyire függött volna tőle? A férfi szíve immár nem tűnt olyan töröttnek, mint a múlt alakalommal és ez mintha Rey dobogó szervét is gyógyítani kezdte volna.

De mibe is egyezett pontosan bele még egy pillanattal ez előtt? Az egész zavaros volt, de az édes esős napnak teljesen mámoros, tompa hatása volt Reyre. Nem mindig jövünk ki jól abból, ha hagyjuk a dolgokat csak úgy maguktól megtörténni.