Még 3 hét karácsonyig...

Reménytelen volt az az idős néni három polccal arrébb, már egy órája kereste a tökéleset csúcsdíszt. Úgy tűnt direkt nagyon korán jött be a Blue Mistletoe-ba, hogy legyen ideje rendesen körülnézni, mielőtt megrohamozza az üzletet az a rengeteg turista. Rey türelmesen figyelte azt az egy szem vásárlót. Még csak pár napja dolgozott itt, de máris hiányzott neki Finn, aki képes volt elszórakoztatni pont ilyen esetekben. Félreértés ne essék, már most szerette ezt a helyet, olyan hangulatos volt és még a főnöke is egy kedves, idős férfi volt, akinek az élete csak ünnepek körül forgott. Kicsit emlékeztette a lányt egy télapó és húsvéti nyúl különös keverékére, de kedvelte a férfit. A hely pedig egyszerűen káprázatos volt, tele csillogással, csilingeléssel és színekkel, na meg fenyő és mézeskalács illattal. Természetesen a zenei aláfestés sem maradhatott el, a minden ember által ismert karácsonyi slágerek személyében. Lehet, sőt biztos van olyan ember, akit ez a krampuszok által telehányt hely kikergetett volna a világból, de Rey odáig volt ezért a hideg, meghitt, izzósor szagú ünnepért, de meg is volt rá a maga oka. Még egy helyes, csillámos, kék, hajgráfra erősített  szarvasagancs is díszelgett a fején. Azonban meg kellett szoknia azt, hogy ennyire egyedül van az üzletben, bár egyértelműen nem panaszkodott. Egészen boldog volt, csak kissé fáradt.

Észre se vette és a fenyőből faragott pulton támaszkodva egy elég nagyot ásított, amint rájött mit is tett szégyenkezve kapott szája elé. Ez nagyon nem illett bele az etikettbe, amit tanult a suliban. Rémülten pillantott a néni felé, aki akkorra már két sorral arrébb volt. Nem is nézett az eladó felé. Rey megnyugodva fújta ki a levegőt még mindig arca elé szorított ujjai közt. A lány aztán ismét megrémült, mikor a telefonja a zsebében zúgni kezdett. Előkapta. Finn volt az. Rey értetlenül emelete füléhez a mobilt.

"Rey!" Semmi köszönés, egyből lendületes megszólítás, tipikus Finn.

- Na mi az, ennyi ideig bírtad nélkülem? - vigyorgott a lány.

"Nem, nem.. figyelj! Nem fogod elhinni."

- Na ki vele! - fordult a lány háttal a pultnak. Már igazán érdekelte miről lehet szó, mi izgatta fel ennyire barátját.

"Tudod ki van itt?" húzta tovább az időt a srác.

- Ne húzd az agyam, ki az Finn? - Rey kezdett kicsit ideges lenni. A vonal másik felén hatásszünet következett, talán így próbált meg időt hagyni barátnőjének, hogy gondolkozzon.

"Ben. Ben Solo, megint itt van" Mintha ez a tény feldobta volna őt. Rey szíve viszont olyan sebes zakatolásba kezdett, meg is rémült tőle. Ez nem lehet.

- Mi? Mégis... Te meg miért örülsz ennek? - Rey hangja egészen magasra szökött, ahogy hitetlenkedett.

"Esküszöm, itt ül... ott, ahol szokott. Ugyan olyan melankólikusan néz ki az ablakon. Nagyon durva... És most még jobban néz ki" fecsegett Finn, mintha ezzel minden rendben lenne. Rey akaratlanul is elképzelte a férfit, ahogy ott ül és azokkal a kedves szemekkel nézni a város zajló életét.

- Mondd, hogy nem csevegtél vele Finn! - mordult barátjára Rey.

"Kérdezett rólad, nem hazudhattam neki... "

- Normális vagy? Elmondtad neki hol vagyok? Nem akarsz néha gondolkozni mielőtt kinyitod azt a nagy szád? - hadarta dühösen a lány és közben már elkezdett a kis, szűk helyen fel-le járkálni. Már pár új vásárló is csatlakozott a tanácstalan nőhöz, Rey nekik csak így suttogva köszönt oda, úgy is látszott rajtuk, hogy nem Angolok.

"Sajnálom, nem tehetek róla... Csak rám nézett azokkal a nagy kiskutya szemeivel. Innen te is tudod a történetet." Finn menteni próbálta magát.

- Elég! Csak... csak mondd meg neki, hogy nem érdekel és ne akarjon idejönni - sóhajtott Rey és még halkabban kezdett beszélni. Mégiscsak fájt ezeknek a szavaknak hangot adni. Igencsak tisztán látta maga előtt azt a szempárt, mikor fájdalommal és összetörtséggel telnek meg.

"De Rey, azt se tudod mit szeretne mondani" kezdte Finn ezt a szívlágyító szöveget.

- Finn! Nem akarom tudni, csak mondd meg neki! Te nem tudod milyen körülmények közt váltunk el. Mellesleg mégis, hogyan képzeli azt, hogy két hét után csak úgy visszajön és engem keres? Jobb lesz így. Csak tartsd a szád és ne merészelj kedves kis beszélgetésbe elegyedni vele! 

"Mi? Én nem is..."

- Ne merészeld! Ismerlek. Ne is gondolj rá, hogy le ülsz majd vele szemben és kibeszélitek a világ nagy gondjait! Csak végezd a munkád, amiért fizetnek! - osztotta ki a másikat Rey. 

"Jó, jó! Hagyom, hogy fizessen aztán haza küldöm" egyezett végül bele Finn, mintha kicsit csalódottan hangzott volna.

- Köszönöm... - suttogta megkönnyebbülve Rey és ki is nyomta a telefont egy frusztrált sóhaj kíséretében.

- Minden rendben van kedves? - kérdezte egy idős hang. Rey összekapva magát fordult vissza a kassza felé. Az az idős hölgy volt az, aki eddig bizonytalanul járkált körbe, úgy tűnt megtalálta a kis angyalkát.

- Nem is tudom - rázta meg a fejét az eladó. Ben Solo ismét itt volt, ebben a városban. Mégis, hogyan érezhetné az ember magát.

***

Rey kezei valósággal kapaszkodtak abba a gőzölgő pohárba. Szemei pedig csak az ablakon túli ágakkal díszített sötét, téli eget figyelték. Alsó ajkát harapdálta, el volt veszve a benne élő Ben emlékképeiben. 

- Köszönöm, hogy eljöttél. Nem nagyon tudtam mást hívni - szólalt meg végül a lány halkan, de nem fordult a kanapén mellett ücsörgő felé.

- Ugyan, örülök, hogy hívtál. Nagyon hízelgő, de miért is pont engem, elég rövid ideje ismerjük egymást - érdeklődött bizonytalanul Poe.

- Mert valahogy mindenkinek van egy álláspontja ebben a történetben, az életemben. Ami azért is igazságtalan, mert valamiért mind Ben oldalán állnak. Nem értem... Már én is bele vagyok zavarodva - panaszolta a lány és a vendég felé pillantott segítségkérően. Poe egy szomorkás mosolyt küldött felé.

- Nem ígérem, hogy a te pártodat fogom majd, de meghallgatlak - bólintott biztatóan a srác.

- Köszönöm Poe... - mosolyodott el Rey egy pillanatra.

- Szerintem jobb ha ott kezdjük, hogy mit érzel pontosan iránta - majdnem úgy hangzott, mint egy apuka, aki tényleg meghallgat és mérlegel, majd tanácsot tud adni. Rey habozott egy ideig, nem is volt benne biztos mit akar erre válaszolni.

- Én...én nem is tudom. Ben Solo sosem foglalt el egyértelmű helyet az életemben. Kedveltem őt, majd utáltam, majd semleges voltam vele, aztán megint kedveltem... De most, ez most más. Ez jobban fáj, mint valaha. Csak őrlődés... - kezdett bele Rey, de egy pillanatra meg kellett állnia. Nagyot nyelt, talán a könnyeitől akart megszabadulni. Felidézte maga előtt, ahogy utoljára látta őt: az esőben törötten, úgy, ahogy ő törte el. Ázottan szívfacsaróan elveszett ábrázattal. A megtagadott szeretet, utálat, évek, kedves gesztusok és bocsánat keveredett vonásain.

- Mi között őrlődsz? - kérdezett tapintatosan Poe.

Rey lehunyta szemeit. Érezte orrában a férfi otthonillatát és megjelent előtte az a gonosz gyermeki vigyor is. Mégis hogyan lehetne ez a két dolog egy ember tartozéka. A fájó szavak majd a törődés. Semmi értelem. Puha, érzékeny érintés, majd durva tépés a hajba. A pokolba kívánni, aztán lehetetlenül hiányolni valakit. Ilyen csak egyszerűen nincs.

- Szeretet és gyűlölet... Poe, kérlek... Nem tudom mi ez és, hogy mit kéne tennem - nézett barátjára könnyes, gyermek szemekkel Rey. Poe tenyere a lány vállára simult nyugtatóan. Mintha mindent tudott volna.

- Hiányzik? - tette fel a kulcskérdést. Rey fájdalmasan bólintott, ezzel vallott.

- Szóval csak a múltad nem akarja látni - állapította meg Poe.

- Azt hiszem - helyeselt a könnyesszemű lány.

- Nem foglalok állást egyik oldalon sem, mert szerintem mindketten ugyan olyan érzésekkel küzdötök. De ezt tényleg meg kell küzdenetek. Együtt. Beszélnetek kell és, hogy aztán mi lesz azt majd a sors eldönti. Ez a helyzet azonban senkinek sem jó így, csak szenvedtek kerülve egymást, miközben mégis szeretettel is gondoltok a másikra. Az, hogy valakivel sok mindenben eltértek egymástól, nem fel tétlenül jelenti azt, hogy nincs jövőtök, sőt... - magyarázott kedvesen mosolyogva.

- Köszönöm - suttogta már pityeregve Rey és hálásan ölelte át a vele szemben ülőt. Tudta, hogy nem lesz könnyű ezt meglépni, de tennie kellett valamit, ha nem akart tovább így érezni. Beszélnie kellett Ben Soloért és magáért, mindkettejükért.

...és látta maga előtt Bent az ég könnyei alatt ismét, repedt szívvel és üres karokkal, amik őt is ölelhették volna. Néma ajkakkal, melyek nevethettek volna neki és könnyes szemekkel, mik annyira istentelenül a szeretetet keresték az övéiben... Rey szíve vérzett attól, hogy erre gondolt, hogy emlékezett azokra az igazságtalan szavakra, amiket cserébe adott annak a tépett szívnek.