mély & csillag

Az elkövetkező napok szinte mind ugyan úgy zajlottak Rey számára. Kissé máshogyan, mint általában szoktak, hiszen munka után Ben Solo mindig ott várta őt a cukrászda előtt, vagy épp egy asztalnál ülve. Még csak három napja kezdték el igazán megismerni egymást, de máris teljesen máshogyan vélekedtek a másikról, mint annak idején. A férfi minden nap elvitte a lányt egy olyan helyre a városban, ahol még nem járt. Rey meglepődött azon, mennyire nem is ismerte eddig Londont. Azonban Reyt kicsit frusztrálni kezdte az a tudta, hogy mennyire jól tudja érezni magát a másik társaságában, annak ellenére is, hogy Ben mennyire felborított mindent az eddigi rendszerében. Mégis tetszett neki ez a szokatlanság és az ismeretlen. Kettős érzései harcoltak egymás ellen.

- Ben Solo az ujjai köré csavart - szólt Finn és felakasztotta a fogasra kötényét. A cukrászda lassan zárt, ideje volt haza indulniuk.

- Befognád egyszer az életben? - vonta fel az egyik szemöldökét Rey. 

- Ma hová visz el? - tette fel a kérdést a srác, csak nem akarta annyiban hagyni a dolgot. 

- Nem tudom Finn - rázta meg a fejét a lány és kabátját kezdte magára venni. Elég kedvtelennek tűnt.

- Rey - szólt kissé komolyabban a srác, Rey kérdő tekintettel fordult felé.

- Kedvelni másokat nem bűn, néha megengedheted magadnak, hogy szeress - mosolyodott el Finn majd befordult a konyhába és eltűnt a lány szemei elől.

- Persze - morogta orra alatt a lány és táskáját hátára kapva indult meg kifelé a helységből. Azon a napon nem igazán volt jó passzban, de megpróbálta tartani magát, nem szerette, ha az emberek beleláttak az érzéseibe. Gyakran küzdött az ellen, hogy gyengének lássák. Utálta azt is, ha mások sírni látták, ki nem állhatta a gyenge Reyt.

A lány kissé szürkésen kavargó szemei körbenéztek a helység asztalai között. Meglepetésére azonban Ben Solo nem foglalat már helyet egyik széken sem, pedig egy fél órája még a megszokott asztalnál ült, az ablak mellett. Borostyános szemeivel a kinti életet figyelte, úgy el volt benne merülve, úgy nézte mindig a pezsgő utcát, akár egy kisgyerek. Rey (bár ezt nem vallotta be másnak) gyakran szemlélte  őt, ahogy gyermeki mosoly jelent néha meg arcán, mikor esetleg egy-egy kutya vagy kisgyerek halad el az üveg mellett. Vagy ki tudja éppen milyen szívének kedves dolgot látott meg, de Rey dobogó szervét olyan kellemes melegség töltötte el. Mintha megnyugtatta volna a tudat, hogy Ben ott van és ez az ember csak rá vár, hogy végezzen. Olyan volt akár egy otthon, aki várta őt haza, hogy aztán megvigasztalja és kellemes csendet és nyugalmat nyújtson a gyötört lélek számára. Rey lassan kezdte beismerni magának, hogy valami történt és történik vele, valami változik azokkal az érzelmekkel, amik Benhez kötik őt. De ez rémisztő volt számára. Nem akarta, hogy ez történjen.

De Ben Solo az emeleten sem volt, egyszerűen csak eltűnt. Valószínűleg dolga akadt - gondolta a lány és elhagyta az épületet. Azonban csalódottsága rejthetetlen volt, ami szomorúsággal keveredett. Szükség volt azon a napon Ben kedves szavaira, vagy éppen arra, hogy felhívja a figyelmet apró kis csodákra az utcákon, ami neki fel sem tűnt volna, mint például arra, milyen aranyosan csóvája a farkát az állatkereskedés üvegén túl az apró kölyök corgi. Rey viszont egyedül indult el a keskeny utcán hazafelé, nem ballagott mellette az a kedves, feketébe öltözött 'óriás'. Aki talán másokat megrémisztett volna, de ő vele érezte magát biztonságban.

A szürke kabátos lány befordult egy ismerős kávézó mellett, innen már látta is a lakásának bejáratát, de mielőtt még a kulcsa után kezdett volna kutatni hátizsákjában egy oda nem illő tényező szúrt neki szemet az út túloldalán. Az a tényező pedig egy nagy mosollyal az arcán intett felé, majd miután megvárta, hogy egy piros busz elhaladjon az úton átsietett hozzá.

- Ben? - kérdezte zavarodottan Rey a magas férfitól.

- Szia Rey! - mosolygott tovább Ben.

- Mégis hová tűntél? Úgy volt, hogy mindig megvársz - tört ki a lányból. Bent láthatóan meglepte a dolog, hiszen egész eddig abban a tudatban volt, hogy Rey nem nagyon van oda a folytonos társaságáért.

- Sajnálom - mondta csendesen a férfi, de egészen örült Rey reakciójának. Rey sóhajtott és kissé szégyenlősen kezdte figyelni cipőit.

- Megölelhetlek? Szükségem lenne rá... Kérlek... - kérdezte a lány halkan. Ben összevonta szemöldökeit, de Rey meg sem várta a választ, szorosan ölelte magához a másikat. Ben viszont a kezdeti tanácstalanság ellenére viszonozta a gesztust.

- Mi a baj Rey? - kérdezte szinte suttogva mély hangján. A lány hajának illata egészen álmossá tette őt. Rey kissé pirospozsgás arca Ben vállán pihent fáradtan, mindketten kimerültnek tűntek, de hosszú nap állt mögöttük. 

- Nem akarok egyedül maradni - Rey úgy érezte szemei kezdenek könnybe borulni. Egyre közelebb húzódott a másikhoz, közel akarta érezni egymáshoz szíveiket.

- Anyukám egyedül van valahol az ország másik felében és ma felhívott, de hiába tagadja... Tudom, hogy mennyire magányos és ez mennyire kikészíti. Mintha megbetegítene a magány - hunyta le szemeit Rey. Ben kissé bizonytalanul de a karjaiban szomorkodó lány puha hajába simított, csak hagyta, hogy beszéljen.

- Rose... elköltözik, talán el is kezdődik - panaszolta tovább Bennek.

- Nem vagy egyedül - súgta kedvesen a férfi. Rey egy apró mosolyra húzta ajkait, de talán csak azért merte ezt tenni, mert tudta a másik nem látja.

- Te sem.

- De van egy meglepetésem, ami talán jobb kedvre derít - szólt ismét mosollyal az arcán Ben, ebben a pillanatban a két fiatal szét is rebbent és megindultak egy Rey számára még ismeretlen cél felé. A mélykék ég alatt... lassan már kezdett sötétedni.

***

- Csukd be a szemed! - szólt rá a másikra Ben.

- Akkor mégis hogyan tájékozódjak te? - értetlenkedett kicsit szórakozottan Rey.

- Fogd meg a kezem, én majd vezetlek. Bár, szerintem nem nehéz kitalálni hová megyünk - nyújtotta ki a másik felé kezét a férfi. Rey kissé habozva fogadta azt el és hunyta le szemeit. De valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva bízott benne.

- Milyen messze van? - kérdezte egy kis idő után.

- Mindjárt ott vagyunk, ne aggódj! - válaszolt Ben, de eleresztette Rey kezét. Rey rémülten toppant meg.

- Ben? - kérdezte a semmibe Rey, fogalma sem volt mi történik és megígérte, hogy nem nyitja ki szemeit. Maga körül csak a város zajait és távoli halk zenét hallotta.

- Nyisd ki! - szólt Ben és Rey szinte azonnal felnézett a fényes építményre. A London Eye.

- Gyönyörű - mondta csendesen Rey. Mikor először és utoljára felült rá akkor lehetett vagy hat éves, azóta nem nagyon volt rá lehetősége.

- Tudom, hogy voltál már itt és nem olyan különleges hely egy londoni lakosnak, de... 

- Shhh! Tökéletes - vágott szavába a lány, Ben elmosolyodott. A hatalmas óriáskerék olyan gyönyörűen fénylett csillagfehér fényeiben és egészen az égig ért, a csillagokig. Rey ismét kisgyereknek érezte magát és szerette ezt az érzést, az ártatlan csodálat érzését.

- Na gyere kislány! - nevetett Ben, Rey vigyorogva sietett a férfi után, aki láthatóan ugyan úgy izgatottnak tűnt. A két gyermeklelkű boldogan szállt fel az óriáskerékre, csak két turista csatlakozott hozzájuk. 

Ahogy a város fölé értek a lány lélegzete is elállt a milliónyi apró fényecske, a rohanó autók, a Temze vizén aranyló hideg hullámok és ezek mind a sötét, csillagos ég alatt. Rey ajkai elnyíltak egymástól. Pár pillanat kellett, amíg le tudta venni tekintetét a gyönyörű tájról és Benre figyelt. A férfi is Londont figyelte, borostyános szemei egészen sötétbarnának tűntek és azon táncoltak a csillagfények. Rey az egyik fehér korláton könyökölve támasztotta meg arcát tenyerében és így figyelte a másikat.

- Valami szomorúvá tesz ebben az egész dologban - szólalt meg csendesen Rey. Ben még nem figyelt a lányra, talán mert pontosan tudta mire gondol, még talán annál többet is.

- Ben - ejtette ki a nevet Rey olyan lehetetlenül, hogy a férfinek muszáj volt ránéznie. Pár pillanatig nem szóltak egymáshoz, csak szemeik kalandoztak el a egymáson. A mohazöld és a borostyán egészen közös vonásokkal született a csillagos világba.

- Rey? - kezdte kissé bátortalanul Ben, még kezei is nadrágjának zsebébe csúsztak, gyakran csinálta ezt, ha ideges volt. Rey figyelt.

- Igen? - a lány arcán egy egészen apró, álmodozó mosoly jelent meg, ahogy visszakérdezett. Ben várt, mintha nem lett volna biztos magában.

- Azt hiszem kedvellek - nyögte ki a férfi és türelmetlenül várta a másik reakcióját. Közben az óriáskerék tovább indult és ahogy haladtak lefelé mindkettejük arcán váltakoztak az árnyékok és a fények. A két japán turista is pár pillanatra feléjük pillantott, a nő meghatva mosolygott, de ebből a két fiatal mit sem látott, világuk abban a pillanatban csak egy emberből állt.

- Én is talán - vette játékosra a formát Rey. Ben válasza csak annyi volt, hogy fénylő szemei a lány ajkaira tévedtek, talán nem is szándékosan, de ez valamiért megrémítette a lányt. Rey hátrébb húzódott. Ben megszeppenve hátrált szintén, pontosan olyanok voltak akár két gyerek. 

A kerék pedig pár pillanat múlva földet ért és ők leszálltak.

Úgy sétáltak egymás mellett mint akik teljesen meg vannak riadva egymástól. Pedig ez nem így volt, csak az érzéseiktől rettegtek, melyek egyértelműen már lángra kaptak. Nem volt mit tenni. A csendes utcákat csak egy utcai zenész békés muzsikája töltötte be, mesébe illő volt, ahogy a csendbe olyan udvariasan vágott bele a dallam. Egészen felért a magas házak tetejéig, mintha az embereket akarta volna elaltatni. 

- Szeretem ezt a számot - szólalt meg végre Rey. Ben összepréselte ajkait a lány szavaira, mintha nem mert volna a másikra nézni. 

- Nem haragszom rád Ben, nem kell rosszul érezned magad. Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű - beszélt Rey kissé visszafogottabb hangon.

- De sajnálom... Tudom, hogy te soha nem tudnál engem szeretni - vonta meg a vállát, mintha nem is érdekelné a dolog. Rey nem szólt, bár a kijelentés kissé szíven ütötte, első körben fel is akart ez ellen szólalni, de nem tette, mert valamilyen oknál fogva érzett benne egy kis igazságot. Nem tudta megmagyarázni miért, de az a kettősség, amit érzett a másik iránt néha úgy tudta gyötörni és ez már nem csak a gyermekkori sérelmekből származott. Ez valami sokkal komplexebb dolog volt.

- Neked van egy barátnőd és mi még mindig alig ismerjük egymást és... - kezdett bele a kétségbeesett tényállításba Rey, ő maga sem teljesen érette mi okból van erre szüksége. De valamiért így esett számra jól.

- Tudom Rey és tényleg sajnálom.

- Én is... - suttogta maga elé a lány, valamiféle szomorúság töltötte el. A terek visszhangozták a dalt, mely olyan szívbemarkolóvá vállt egy idő után, ahogy alig talált hallgatóságra. Mintha Rey szívébe beleköltözött volna egy nehéz gondolat: semmi sem lesz már rendben. Pedig igazából mégis csak tudta, hogy a saját aggályai miatt képtelen szeretni, csak és kizárólag ő építette azokat maga elé. Pont olyan magasak voltak, hogy nehezen lehetett megugrani őket. Így lehetett biztonságban és csak így építhetett fel magának egy tervezett életet.

De, amit nem tudott, hogy ezek a falak repedezni kezdtek...