Figyelem!
A fejezetben használt vers saját mű. Remélem, hogy tetszik majd.❤

Nathaniel:
A legrosszabb abban, ha a barátnőd elzavar és időt kér, hogy lehiggadjatok, az az, hogy gőzöd sincs, hogy pontosan mennyi időre van szüksége. Adsz neki pár órát és várod, hogy azt mondja, hogy "oké, mostmár beszélhetünk", de ez nem történik meg. Aztán vársz egy napot, de még mindig semmi ilyesmi. Persze megértem. Egy barom voltam és nekem sem sikerült egy nap alatt teljesen lenyugodnom, de egyszerűen kikészít a tudat, hogy napok óta nincs semmi. Kezdek teljesen begolyózni. Persze nem azt mondom, hogy egyáltalán nem próbálkoztam. Vagy hatvan sms-t küldtem neki és minden nap felhívtam, de ahányszor bocsánatot kértem és elmondtam neki, hogy szeretem, csak azt mondta, hogy tudja és ő is engem, de még idő kell neki.
De mégis mennyi idő?
Hiába hívom vagy írok neki, nem kapok bő választ. És bár nagyon igyekszem megadni neki az időt-, amennyit csak kér-, ez messze nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Mióta összevesztünk, minden felborult. Nem is emlékeztem, hogy ekkora szívás, amikor a kapcsolatban nincs minden rendben. Mondjuk szerintem még nem soha nem volt semmi, ami ennyire kicsinált. Természetesen, ha az öcsém elvesztését nem ide soroljuk, de az egy teljesen más tészta. A gimiben a volt barátnőmmel a kapcsolatom nem mindig volt rózsás és bár akkor anno mindig azt éreztem, hogy pocsékul vagyok, ez most legalább kétszer, de kehet, hogy tízszer rosszabb. A mellkasomban folyamatosan fájdalom van, a hangulatom a béka segge alatt van és aludni sem tudok normálisan, mert mindig azon agyalok, hogy hogy tehetném jóvá. Meg, hogy mennyire üres az ágyam és a karom nélküle. Úgy érzem magam, mint egy zombi. Az óráimon alig tudok koncentrálni, ami nem jön jól, tekintve, hogy a következő héten megint lesz egy vizsgám, amin nem kellene rosszul teljesítenem. Arról nem is beszélve, hogy azon a héten lesz Sage félév záró előadása a színházi darabban és azt sem tudom, hogy oda elmehetek-e, ha nem békülünk ki addig.
Bizonytalan vagyok és ez kikészít. Nem szeretek tökölni és húzni a dolgokat, sose szerettem. Ha volt egy csaj, aki bejött vagy szívesen kaptam volna tőle egy éjszakát, akkor azt kerekperec megmondtam neki. Korrekten közöltem vele, hogy mi a helyzet és hogy nincs semmi komoly dolog utána. Vagy éppen ellenkezőleg, ha szerettem volna jobban megismerni. Ha mégsem telibe a szemébe mondtam, akkor is utaltam rá és nem féltem soha odamenni és flörtölni. Nem tartott vissza egy alkalommal sem a para, sőt, imádtam mindig is a vadászatban rejlő kihívásokat. De ez most teljesen más. Sage a legjobb barátom volt és jobban szeretem, mint bármit ezen a bolygón. Félek, hogy ha túl erősen próbálkozom, akkor csak rontok a helyzeten és végleg berágatom, aztán elveszítem. Pocsék dolog, ha valakit ennyire szeretünk, de nem lehetünk vele.
-Mi a fenéért vagy fent ilyen korán, amikor nincs edzés reggel?-szakít ki a gondolataimból a konyhába belépő Nate, aztán az előttem heverő füzetre néz.-Beadandó?
-Vers-rázom meg a fejem, majd végigmérem a fiút, aki határozottan most kelt ki az ágyból.-Te miért vagy fent?
-Én sem kaptam választ-tölt magának a kávéból, s az ajkai elindulnak felfelé, miközben kortyol az ébresztőnek szánt italából.
-Nem tudok aludni-vonom meg a vállam, s a tekintetem a lapra siklik.
Ezt a verset nem most kezdtem el írni. Vagyis nem most kezdett el megformálódni a fejemben, hanem azután, hogy Sage és én összejöttünk. Viszont miután összevesztünk, teljesen összeállt a dolog, csak eddig nem tudtam rávenni magam arra, hogy le is írjam, mert...nem voltam jó passzban és ilyenkor nem jó, ha az ember ráébred a valós érzéseire. Ma reggel viszont, amikor felkeltem, nem bírtam tovább magammal és rávettem magam, hogy papírra vessem a sorokat.
-Csak nem? Basszus, micsoda meglepetés, olyan rég volt ilyen-kap a mellkasához az asztalhoz leülve, mire bemutatok neki.
-Te minek vagy fent?
-Átnézem egy újabb beadandóm-von ő is vállat, de aztán oldalra biccenti a fejét és végigmér.-Pocsékul nézel ki.
Úgy is érzem magam.
-Kösz, haver, a csajoknak is ilyen jól szoktál bókolni?-vonom fel a szemöldököm, hátradőlve a széken.
-Áh, tudod, hogy egy kész úriember vagyok, nem véletlenül nem tudnak nekem ellenállni-vigyorodik el, de aztán komolyra vált és mélyen a szemembe néz.-De komolyan, Nat, szar így látni téged. Mégis mi a francot tökölsz?
-Sage azt mondta, hogy még idő kell neki, nem tökölök-rázom meg a fejem.
-A francokat kell neki idő-vágja rá határozottan és az asztalra is csap, mintha ezzel akarná nyomatékosítani.-Csak szarul érzi magát, amiért elzavart téged a múltkor. Szégyelli magát, de rohadtul hiányzol neki. Amúgy meg...hogy lehettél olyan hülye, hogy eljöttél? Másfél éve barátok vagytok és nemtom mióta egy pár, de még mindig nem ismerted ki?
-De, kiismertem, pontosan azért jöttem el-felelem, s kábé ebben az egy dologban vagyok biztos jelenleg.-Amikor a szemébe néztem, láttam, hogy tényleg magányra van szüksége. Kemény volt, amit hozzávágtam, az kellett neki, hogy gondolkozhasson és nekem is. Hívtam minden nap, de még mindig csak azt hajtogatja, hogy időre van szüksége.
-Nyilván, mivel hülyén érzi magát-forgatja meg a szemét és megdörzsöli az arcát.
A magabiztossága meglep, s mielőtt parancsolhatnék magamnak, a szemöldököm felugrik a homlokomon.
-Ezt te pontosan honnan is tudod?
-Átmentem hozzájuk tegnap, rémlik? Melody megkért, hogy hallgassam meg, hogy hogy áll a koncertre szánt dalával. Sage is ott volt és dumáltam vele. Ő sincs jól. Sőt, be van tojva, hogy elveszít téged, de haragszik is rád, amiért azt hitted, hogy Jace jobban érdekli, mint te. Egyébként baromi nagy hülye vagy, ha tényleg így gondolod-bökdösi meg a halántékát, hogy kiemelje az idiótaságom.
-Mi lett azzal, hogy megérted, hogy kibuktam?-kérdezem, s az izmaim megfeszülnek.
Mintha nem tudnám amúgyis, hogy mennyire elcsesztem...
-Mondtam, hogy megértem-bólint komolyan-, akkor is megértettem, amikor felhívtál, hogy menjek érted, de azóta eltelt majdnem három nap és ahhoz képest, hogy arról volt szó, hogy összeszeded magad, te tocsogsz az önsajnálatban és azon rinyálsz, hogy elcseszted. Persze, életed szerelme is ezt teszi, de nem az ő legjobb barátja vagyok, hanem a tiéd-kezdi a fejét ingatni-, az én feladatom az, hogy veled közöljem, ha idióta vagy. Ráadásul Sage lány, neki ezt így nem mondhatom, de a fenébe is...mind a ketten hülyék vagytok. Mondjuk nem lep meg-dörzsöli meg az arcát-, majdnem másfél évbe telt, mire rájöttetek, hogy szeretitek egymást. Két ekkora mimózát ritkán lát az ember.
-Nem tocsogok az önsajnálatban-motyogom, mint egy durcás kisgyerek, ami természetesen egy kicsit sem segít a helyzetemen.
-A francokat nem-vágja rá azonnal.-Ahelyett, hogy megjelennél náluk és valami nagy gesztussal vagy egy normális beszélgetéssel megoldanád, te itt ülsz, rinyálsz, hogy pattintja a hívásaidat pár szóval és-elkapja előlem a füzetem, majd beleolvas a versembe-ritmizált sorokat írsz róla. Mi ez, ha nem önsajnálat. Nat, vágom, szar időszakon vagy túl. Azt is tudom, hogy közeleg a nap, ami a legfájdalmasabb a számodra, de te akkor is Nathaniel Hale vagy. Nem szokásod fetrengni és hisztériázni. Szedd már össze a tökeid, növeszd vissza a farkad és kérj bocsánatot Sage-től vagy esküszöm, hogy addig verem a hülye fejed a verseddel, amíg észhez nem térsz.
Kell pár perc, amíg a szavai értelmet nyernek a fejemben, de aztán be kell látnom, hogy igaza van. Az előbb fejtettem ki, hogy nekem mennyire nem szokásom szarozni, erre csak ülök, mint egy szerencsétlen és mást sem csinálok. Elvesztegettem három napot Sage nélkül, ahelyett, hogy azonnal visszamentem volna hozzá, hogy átbeszéljük. Nem is tudom, hogy mitől vagyok nagyobb idióta, hogy összevesztem vele vagy, hogy hagytam eddig fajulni. Három nap nem tűnik soknak, de akkor az, ha az szinte teljes csendben telik el, miközben mind a ketten szenvedünk.
-Igazad van-pattanok fel elkerekedett szemekkel-, helyre kell hoznom.
-Csakhogy észhez tértél-vigyorodik el, s hagyja, hogy kikapjam a kezéből a füzetem.
A tekintetem az órára siklik. Korán van még, de Sage már biztos, hogy úton van a melójába. Helyre kell hoznom a dolgokat, akkor is, ha totális idiótát csinálok magamból. A szemeim visszatalálnak a versemre, s az agyamban a fogaskerekek kattogni kezdenek. Az, amire most készülök, tuti, hogy egy örök nyom marad és a barátaim egy életen át szívatni fognak vele, de nem érdekel. Megéri, ha ezzel Sage megbocsájt nekem. Akkor sem fogom feladni, ha megpróbál megint elzavarni. Ezúttal nem megyek sehova, amíg bocsánatot nem kérek ezerszer és el nem érem, hogy érett felnőtt emberek módjára átbeszéljük a dolgot. Nem fogom hagyni, hogy Sage McCall kicsússzon a kezeimből.
-Mennyire vagy bizonytalan a beadandóddal kapcsolatban?-nézek vissza Nate szemébe és az arcom égni kezd a pofátlanságomtól.
-Kéne egy fuvar, mi?-válik szélesebbé az az idióta vigyora, amit legszívesebben letörölnék onnan, de azok után, amiket értem tett, ezt nem róhatom fel neki.
Csak bár ne élvezné ennyire a helyzetet.
-Egy kézzel, ha elkapnak, hogy vezetek, nekem végem-húzom el a szám.
-Mekkora szerencse, hogy neked van a világ legjobb barátja, aki mellé még zseni is, így tud neked is segíteni és a beadandóját is javítani egyszerre-húzza le a maradék kávéját, majd feláll az asztaltól.-Öltözz fel, tíz perc múlva várlak a kocsiban-adja az utasításokat, miközben a mosogatóhoz megy, hogy gyorsan megtisztítsa a bögréjét.
Azonnal elindulok felfelé, de az ajtóban megtorpanok.
-Nate!-fordulok vissza hozzá, de ő azonnal tudja, hogy mit akarok mondani.
-Csak béküljetek ki, nekem az épp elég köszönet lesz-legyint mosolyogva, én pedig egy hálás bólintás után már ott sem vagyok.

Sage:
A pasik néha nagyon hülyék. Ezt eddig is tudtam, hiszen sokszor tapasztaltam már. De egyre többször gondolok bele abba, amit én tettem Nattel és rájövök, hogy a nők sem sokkal egyszerűbbek, csak azt hisszük, mert magunkat értjük, őket meg nem. De az elmúlt napokban megtapasztaltam, hogy olykor arról sincs gőzünk se, hogy nekünk mi lenne a jó. Nathaniel minden nap megpróbált velem kapcsolatba lépni, én mégis leráztam valamilyen szinten, pedig baromira hiányzott. De azt éreztem, hogy egy kicsit át kell gondolnom a dolgokat. Nem csak azt, ami vele történt vagy Luke-kal, hanem azt, hogy mennyire tudok magamtól küzdeni, anélkül, hogy mindenképp valakihez menekülnék. A jó hír, hogy bár nem nagyon hagytam magamnak időt a kapcsolataim között, rájöttem, hogy nem vagyok elveszett akkor sem, ha nincs mellettem férfi, ugyanis áttekintettem fejben azokat az időszakokat is. A rossz hír, hogy egyre rosszabbul érzem magam Nat miatt és minél több idő telik el, annál jobban szégyellem is magam. Hülye voltam, hogy kidobtam aznap, de úgy éreztem, hogy ez a legjobb megoldás, mielőtt végleg elfajulnak a dolgok és olyat mondunk egymásnak, amivel a sebek, amiket okozunk, már nem forraszthatók be. A legnagyobb szívás viszont az, hogy csak aznap este jöttem rá, hogy mennyire nem néztem Nathaniel szemével a dolgokat. Annyi minden történt vele mostanában és olyan fájdalmas idő jön a számára, hogy nem szabadott volna hibáztatnom, csakmert kiborult. Én is megtettem már neki, nem is egyszer, de ő sosem zavart el. Ha csak a farok-fotós incidensből indulunk ki, akkor is annyira gyöngéd volt velem és kedves. Én meg elküldtem, csakmert aggódott értem. Na jó, nem azért, hanem mert övön alul ütött.
Basszus, megint ebbe az örvénybe kerültem.
A Nat nélkül eltöltött napokban mindig ugyanoda lyukadok ki: hogy részben mind a kettőnknek igaza volt és nem kellene csak magamra vállalnom a felelősséget. Ezt Melék is elmondták nekem, nem is egyszer, de néha nehezebb kikapcsolni az agyunkat, mint azt gondolnánk. Jesszus, hányszor szívtam már meg az alvást egy olyan egyszerű dolog miatt, mint az írás. Imádom, de olykor átok, hogy éjjel tudnak jönni az igazi ihletek, hiába igyekszünk kikapcsolni az agyunkat. Most viszont visszasírtam azokat az estéket, amikor az ihletek miatt nem tudtam aludni, ugyanis azon agyalni, hogy Nattel ezután vajon hova lyukadunk és emiatt nem aludni, rosszabb, mint bármi más. Arról nem is beszélve, hogy az ágyam baromi hidegnek érződött nélküle és hiába takaróztam be egy plusz takaróval, ezen semmi sem segített. És a nem alvás azt következi, hogy hulla fáradt vagyok másnap-akárcsak most-és mégcsak egy bögre kávé sem segít nekem. Sőt, szerintem egy vödör sem segítene, ugyanis ennek a fáradtságnak a fő oka nem a nem alvás, hanem a fájdalom, ami a mellkasomat szorongatja minden egyes pillanatban.
-Én egy verset szeretnék felolvasni.
A hang hallatán a testem úgy rándul össze, mintha áram rázott volna meg.
Mégis mikor került Nathaniel hívásba? És mi a fenére készül? Ennyire zombi lennék, hogy nem vettem észre, hogy a munkatársam helyettem tette be őt a vonalba?
-Elrontottam a dolgot a barátnőmmel, elég csúnyán. Nem tudom, hogy ezzel helyrehozom-e mindazt, amit tönkretettem-, bár hivatalosan nem mondtunk ki semmilyen szakítást-, de úgy gondolom, hogy ezt akkor is hallania kell, mert tudnia kell, hogy mit érzek iránta.
-Ez milyen romantikus-szólal meg a suli rádiónk női műsorvezetője.-Kinek a versét hoztad el neki? Talán Shakespeare-től idézel neki? Vagy...
-Ez egy saját költemény-szakítja félbe a lányt, akit bár a hallgatók nem látnak, de most ettől az információtól olvadozni kezd a székében.
Az igazság az, hogy én is hasonlóan reagálok. Vagyis...a szívem zakatolni kezd, a térdeim megremegnek és hirtelen olyan hőséget érzek a helyiségben, hogy legszívesebben fürdőruhát öltenék, de valószínűleg ez csak Nat miatt van. Elzavartam, leráztam és ő így is képes volt írni nekem egy verset és meglépni mindezt.
Mégis hogy kaphattam meg őt?
-Hát akkor halljuk, haver-szólal meg a műsorvezetők közül ezúttal a férfi tag.
-Köszönöm-csendül fel Nathaniel mosolygós hangja újra, aztán nagy levegőt vesz a vonal túlvégén.
Automatikusan közelebb hajolok az üveghez, ami elválaszt a stúdió belső részétől, mintha attól jobban hallanám, és érzem, hogy minden idegszálam megfeszül a forróságtól és kíváncsiságtól.
-Hogy mikor szerettem belé,
Elég bizonytalan.
Hogy miért szeretem,
Pontosan magam sem tudtam.

Már évek óta vonzott,
Csak tagadtam.
Az érzéseimet mélyen elnyomtam.
Hogy ki ő nekem,
Megfogalmazni nem tudtam.

Barátnak hívtam,
Miközben könnyeit törölve a karjaimba zártam.
S testvérnek,
Amikor biztonságát óvtam elszántan.

Mit valóban éreztem, elzártam,
A félelmeimre hallgattam.
De az agyam, s a szívem összecsapott,
És ekkor kezdődtek a bajok.

Segítség kellett, hogy rájöjjek:
A nevetését mért akarom csak magamnak önzően,
És mért zavar, ha reggelente nem mellettem ébred.

Aztán végre beismertem,
Rájöttem, hogy mikor szerettem belé
És megértettem, hogy miért tettem mindezt.

Ezeket a sorokat azért jegyzem le,
Hogy vele is megértessem:
Mindig is szerettem, mert ő a tökéletes nekem.
Az egész helyre némaság borul, nekem pedig a könnyek ellepik a szemem, ahogy a vers befejeződik. Egyszer azt mondta nekem, hogy nem tud olyanokat mondani, hogy mindig is szeretett, mert nem tudja, hogy pontosan mikor történt mindez, de ezekszerint ő is gondolkozott a napokban kettőnkről és a kapcsolatunkról.
Mindig is imádtam a verseit. Annyira szépeket írt és olyan szenvedéllyel tudta előadni őket, hogy párszor megpróbáltam rávenni, hogy adja elő őket olyan bárokban, ahol bárki felléphet, de mindig csak azt mondta, hogy neki nem való a reflektorfény és bőven elég, ha én hallom a műveit, amik hatalmas hatással voltak rám. Most viszont, hogy kifejezetten nekem írt egyet, minden érzelem feltör bennem. Elönt a szeretet és a forróság, de megjelenik a bűntudat is.
El kell mennem hozzájuk.
A gondolat úgy hasít a fejembe, mintha megütöttek volna és már cselekszem is. Még csend van a stúdióban-vagy csak nem hallok mást a saját gondolataimtól-, amikor elindulok kifelé az én kis helyiségemből. Nem szólok senkinek, csak elkezdem szedni a lábaim, de amikor kilépnék az ajtón, egy erős mellkasnak ütközöm.
-Bocsánat-nézek fel, amint visszanyerem az egyensúlyom, de ahogy találkozom Nathaniel barna szemeivel, lefolynak az eddig csak a szememben ülő könnyeim.-Basszus, ne haragudj, a vállad, én...-elharapom a mondatot, amikor megingatja a fejét.
Nat itt áll előttem és édesen mosolyog rám, miközben a telefon ott lóg a fülén.
-Köszönöm, hogy felmondhattam nektek-szólal meg-, most épp előttem áll, úgyhogy azt hiszem, hogy ideje csak vele beszélnem.
Valószínűleg válaszolnak neki, mert még vár pár pillanatot, aztán megszakítja a hívást.
-Szia, kicsim-simít ki egy tincset az arcomból gyöngéden, s a becenév hallatán csak még jobban sírni kezdek.
-Írtál nekem egy verset?
Tudom, hogy a lehető leghülyébb kérdés ebben a helyzetben, de egyszerűen nem tudok tisztán gondolkozni.
-Igen, írtam egyet-bólint még mindig mosolyogva, a könnyeim törölgetve.
-És mindig is szerettél?
-Az elmúlt napokban rájöttem-bólint újra.
-Beolvastad a verset a rádióban. A te versedet, a suli rádiójában.
-Nos igen, tuti, hogy a srácok szét fognak szedni ezért-nevet fel, ami belőlem is kicsal egy kacajt a sírás ellenére-, de úgy éreztem, hogy hallanod kell. És mivel tudtam, hogy már a munkában vagy, ezért nem mehettem az ablakod alá, hogy ott adjam elő neked, nem igaz?
-Hiányoztál-nyúlok fel, s megsimítom az arcát.
-Te is nekem. Nem akartam eddig húzni a dolgot. Tudom, hogy csak pár nap volt, de én akkor is teljesen szétcsúsztam tőle. Annyira hülyén éreztem magam. Meg akartam beszélni, de amikor azt mondtad, hogy idő kell neked, akkor...
-Ne-szakítom félbe a fejemet rázva.-Ne kezd magad hibáztatni, ezt együtt rontottuk el. Bele sem gondoltam abba, hogy benned mi mehetett végbe. Csak az jutott el a tudatomig, amikor megjelentél nálam, hogy mennyire nem fair, amiket mondasz, mert nem tudod az én oldalam. De én sem tudtam a te oldalad. Nem gondoltam bele, hogy mennyire megijeszthetett az, hogy Luke elkapott engem, sem abba, hogy az a rengeteg dolog, ami mostanában történt az rád milyen hatással volt. Ahogy az sem jutott eszembe, hogy a kisöcséd...
-Az öcsém halálának az évfordulóját azért élem túl minden évben, mert te mellettem vagy. Kiborultam és rajtad vezettem le, amitől egy oltári nagy seggfejnek érzem magam. Ahányszor mondtam, őszintén gondoltam, hogy nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad ezt mondanom Jace-ről, sem pedig megvádolni téged, hogy titkolózol előttem. Hülye voltam, aztán elkezdtem sajnálni magam, de Nate ma észhez térített. Nekem nem szokásom várni, hogy a javulás vagy a jó dolog az ölembe hulljon. Nem akarlak elveszíteni, Sage-lép közelebb hozzám és a homlokát az enyémnek dönti.-Esküszöm, hogy nem lesz több ilyen és bepótoljuk azt a vacsit, meg kiengesztellek ezerszer, ha kell. Meg tudsz nekem bocsájtani?
-Már megtettem-állok lábujjhegyre és a tarkójánál fogva megcsókolom őt.
Úgy csókolom, mintha már ezer éve nem csókolhattam volna. Úgy is érzem, hogy ez így volt, pedig csak három nap telt el, mégis egy örökkévalóságnak tűnik nekem. De azt hiszem, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy mennyire szeretem Nathanielt és hogy mennyire nem akarom őt újra elveszíteni, mégha csak ilyen kis rövid időre sem.