Sage:
Nem szokásom kárörvendeni.
Tényleg nem.
Persze nem vagyok álszent, volt már, hogy valaki nagyon felhúzott-több dologgal is-vagy bántott, akkor kicsúszott számon valami rosszakaró gondolat az irányába, de utána mindig megbántam és ha bekövetkezett valami negatív dolog az adott személlyel, akkor sajnáltam. Vagy éppen szántam, ez a helyzettől függött. Viszont a lényeg, hogy alapvetően nem szoktam más kárára örülni vagy tegyük fel azt még az arcukba is dörgölni. És nem csak azért, mert szerintem nem szép dolog, hanem azért is, mert ilyen szempontból hiszem, hogy a karma visszaszállítja ránk valamilyen formában.
Viszont!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem töltött el baromi jó érzéssel az, ahogy Nate ökle a hétvégén a volt barátom arcában csattant, majd Will kikísérte őt, mintha csak részegen elesett volna. Abban a pillanatban olyan öröm öntött el, hogy még magamat is megleptem vele. Persze lehet, hogy ez annyira nem számít kárörvendésnek. Elvégre Jace azért jött oda hozzánk szombaton, hogy Nat orra alá dörgölje a sérülését és ezek után még volt képe a barátaimat is sértegetni, sőt, gusztustalan módon beszélni a lányokról. Ilyen felfogásban pedig lehet, hogy Nate volt az ő karmája, aki átvitt értelemben és szó szerint is visszacsapott. Szegény srác már jó ideje le akarta csapni őt, amit bát Nathaniel és én sem akartunk, de...mindenkinek segített.
-Sage!
A férfihang kiszakít a gondolataimból, miközben a kampusz parkolója felé tartok, de az teljesen ismeretlen. Vagyis az agyam számára ismerős, viszont arc hirtelen nem járul hozzá. A testem azonban tudhatja, hogy kié a hang, mert hiába akarok megállni, hogy ne menjek tovább bunkó módjára, nem akar engedelmeskedni nekem.
A barátaim nem lehetnek, ugyanis Nathaniel és Nate biztos, hogy beültek enni valamit az edzés előtt. Engem is hívtak, de nem akartam zavarni, meg amúgyis mennem kell a próbára, így rohanok, hogy ledobjam a cuccaim a kocsiba, majd vissza a színház terembe, míg ők lélekben készülnek az edzésre. Hiába van vége a szezonnak, a szünet előtti levezetés nem marad el. Ami Huntert és Willt illeti, tudtommal ők már az edzésen vannak, Aiden pedig otthon tanul. És biztos vagyok benne, hogy Rhys pedig Grace társaságát élvezi a rajzteremben, ahogy azt lassan minden délután, amikor csak egy kis ideje is van oda belopózni meglepni a barátnőmet.
-Sage!
Amikor újra szól nekem, már a tekintete is bevillan és hirtelen nagyon hálás vagyok a testemnek, hogy nem hajlandó megállni, ahogy arra parancsoltam az előbb. A tekintet, amit soha nem fogok elfelejteni valószínűleg. Aki-bár már azt érzem, hogy jól vagyok, amennyire lehet-örökre megsebzett és rémálmokat okozott nekem, amik talán teljesen soha nem fognak elmúlni.
-Sage, kérlek várj-kapja el a csuklómat, amint utolér, én pedig reflexből húzom el a kezem és fordulok vele szembe.
-Mit akarsz, Luke?-fonom össze a karjaim a mellkasom előtt, mintha ezzel amúgy megvédhetném magam vele szemben.
Tudom, hogy ha bármit akarna, bántani, megint rám mászni, vagy csak szimplán megölelni, esélyem sem lenne. Feltéve, hogy mindenképp véghez akarja vinni. Talán legutóbb azért tudtam ellökni, mert nem erőszakoskodni akart, hanem komolyan azt hitte, hogy én is ezt akarom. Na nem mintha ez mentség lenne, tekintve, hogy többször is rászóltam, hogy ne. De ettőlmég valószínűleg nem akarta mindenképp rám erőszakolnia magát.
Az emlékektől kiráz a hideg és összezsugorodik a gyomrom és ahogy belenézek a szemébe, minden lejátszódik előttem aznapról, egy pillanat alatt. Újra és újra. A mellkasomban keletkező nyomás arra kényszerít, hogy elkapjam a tekintetem és lesüssem a szemeim.
Nesze neked karma!
Komolyan ezt kapom, mert örültem annak, hogy Nate végre felképelte az exem, aki egy paraszt amúgy? Csakmert ha igen, akkor nem tekerhetnénk vissza az eseményeket, hogy addig elmenjek mosdóba és ne lássam, így ne tudjak kárörvendeni? Ugyanis ez rohadtul nem vicces.
Jobban vagyok, ez biztos. A farok-fotós kiborulás után tényleg így éreztem és azóta végig ez volt bennem. De egészen idáig egyszer sem kellett Luke szemébe néznem. Persze láttam a foci pályán és a kispadon a meccsek alatt vagy olyankor, amikor Natet vártam az edzések után, de sosem jött közelebb hozzám, sőt, mintha kifejezetten tartotta volna a tisztes távolságot szerencsére. De most itt van. Itt áll, közvetlenül a közelemben és még volt képe hozzám is érni. Ezzel pedig elérte, hogy valami megint megtörjön bennem. Túl friss a dolog ahhoz, hogy ezt simán el tudjam viselni, pedig hetek teltek már el azóta. De kiindulva a barátnőimből, akikkel nem most történtek meg a saját dolgaik és még mindig küzdenek a démonjaikkal miattuk, talán a hetek messze nem elegek. Lehet, hogy évek sem lesznek teljesen elegek ahhoz, hogy végleg és teljes mértékben elengedjem. Ezt bizonyíthatja az is, hogy a testem-bármennyire is igyekszem-remegni kezd és a torkomat is hatalmas gombóc kezdi fojtogatni.
A fiú percekig hallgat. Olyan sokáig tart a némaság, hogy rá kell kényszerítenem magam arra, hogy felnézzek rá. Aztán arra is, hogy le tudjam nyelni a gombócot a torkomból és meg tudjak szólalni.
-Luke, bökd ki, hogy mi a francot akarsz, hamár megállítottál vagy már itt sem vagyok.
Meglepően erős a hangom ahhoz képest, hogy a testem mennyire remeg. Azt hittem, hogy rosszabb lesz. Hogy jobban ki lehet majd hallani belőle, hogy milyen hatással is van rám a jelenléte. És természetesen kicsit sem a pozitív értelemben.
Luke megvakarja a tarkóját, majd a földről újra rám emeli a tekintetét.
-Sajnálom-motyogja szinte alig érthetőn.
-Tessék?-vonom fel a szemöldököm meglepetten.
-Sajnálom-ismétli kicsit hangosabban és akkorát nyel, hogy szinte a gyomráig le tudnám követni az útvonalát.-Sajnálom mindazt, amit tettem. Szörnyen érzem magam, nem lett volna szabad mindezt megcsinálnom, csak annyira bejöttél és...
Mielőtt Luke befejezhetné a dolgot, úgy robban ki belőlem a nevetés, mintha valaki rátenyerelt volna egy gombra, ami valami bombát robbant. Annyira nevetek, hogy már szinte bekönnyezem és a hasizmom is beáll tőle, de egyszerűen nem tudok leállni. Ellenben Luke olyan szinten leáll, hogy szó szerint meg is merevedik. A keze a tarkóján marad és az izmai is megrándulnak, mint akit pofon vágtak. Mint akit én vágtam pofon. Anno nem volt erre lehetőségem, mert már annak is örültem, hogy a kocsiig el tudtam jutni. Vagy úgy egyáltalán ki a házból, miután sikerült ellöknöm magamtól. A pofon elmaradt akkor és bár most sem történik meg szó szerint, attólmég ez a reakció legalább akkora erőt ad a legyengült testemnek. Sőt, talán még többet is. Ugyanis az, ahogy ennyire lemerevedik erőt ad, a nevetésem pedig kifejezetten jót tesz ahhoz, hogy kioldódjanak a görcsök bennem, amik megjelentek, amint Luke elkapott.
De most komolyan, mire számított? Hogy majd kinyögi, hogy sajnálom és én mindent elfelejtek, amit tett? Hogy elengedem a dolgot és úgy teszek, mintha minden rendben lenne? Vagy akár barátkozni kezdek majd vele?
Kábé az egyetlen pozitív dolog Jace-ben, hogy-legalábbis amennyire tudom-ezután Luke és ő keményen összevesztek és már nem is állnak szóba egymással. Hamár képes volt megcsalni, legalább ilyen szempontból megóvta a becsületem vagy mi... Egy igazi úriember döglött meg benne. Jó mélyen és már sosem fog feléledni, de azt hiszem, hogy ez jelen esetben talán tekinthető mellékesnek.
-Sage-kezdi újra az eddig türelmesen váró fiú, de felemelem a kezem, jelezve, hogy maradjon csendben.
Nagy nehezen kiegyenesedem és megtörlöm a szemeimet az előbbi nevetés okozta könnyek ellen, majd összeakasztom a tekintetünket.
-Már bocs, de...sajnálod?-az utolsó szó előtt megint elhagyja a számat egy kacaj, ami végleg elűzi a félelmet, amit eddig éreztem.-Sajnálod, komolyan ezzel tudsz előjönni? Jobb nem jutott eszedbe vagy mi?
-S...
-Nem fejeztem be-szakítom félbe és magabiztosan kihúzom magam.-Luke, amit tettél, az botrányos és gonosz. Persze, ti pasik azt hiszitek, hogy nektek bármit lehet és csakmert egy lány nem szól, hogy nem akarja, az rögtön igent jelent, de elmondom, hogy nem. Aznap azért nem állítottalak le azonnal, mert megijedtem és féltem. Gyakorlatilag sokkot kaptam. És amikor végre meg tudtam szólalni, te csak emelted a tétet eggyel. Nem tudom, hogy miért tetted-rázom a fejem hevesen és a számat akaratom ellenére is elhagyja egy hisztériás nevetés.-Komolyan nem értem. Lehet, hogy félreértettél, vagy csak nem akartál érteni. Az is lehet, hogy annyi vér ment a farkadba, hogy nem fogtad fel, hogy nemet mondtam, de nem álltál le és ez a lényeg. Rosszat tettél, mégis nekem volt bűntudatom miattad. Én éreztem azt, hogy mocskos vagyok és rossz, pedig semmi rosszat nem tettem, sőt, eltoltalak. Én helyesen cselekedtem, amint össze tudtam szedni magam és a sebeket mégis én hordozom magamon. Azóta rémálmaim vannak és néha egy kis közeledés is kiborít egy idegentől, amit eddig simán tudtam kezelni. Megsebeztél, Lule. És ha azt hiszed, hogy azzal, hogy hetekig tartó kuss után majd én megbocsájtok, amikor megjelensz és hozzám vágsz egy sajnálomot, akkor hülyébb vagy, mint gondoltam. Nem bocsájtok meg-rázom meg a fejem újra-, még nem. Nem megy. Egy nap talán sikerül, de akkor sem miattad, hanem magam miatt. Azért, hogy az én lelkem megnyugodjon, nem azért, hogy te feloldozást kapj. És ezért talán önző vagyok, de te még önzőbb voltál aznap, amikor mindazt megtetted velem. Szóval, Luke-lépek még közelebb hozzá, hogy bebizonyítsam, hogy nem félek tőle-, hagyj békén engem és ne gyere többet a közelembe, mert nem akarok örökké félni. De még kevésbé akarom, hogy újra megkeress, vagy csak hozzám szólj. Nem akarom, hogy bármi közünk legyen egymáshoz-bököm meg a mellkasát, majd kikerülöm és folytatom az utam az autómig, miközben élvezem a megkönnyebbülést, ami minden porcikámat beszippantja.

Nathaniel:
Remegek.
És most nem az élvezettől, amit a barátnőmmel okozunk egymásnak. De mégcsak nem is a fájdalomtól, amit a vállam okoz. Pedig szombat este, amikor hazaértünk és kidőltem, arra keltem hajnalban, hogy megfagyok és remegek, mert a fájdalomtól és a kimerültségtől belázasodtam. Szegény Sage-re nagyon ráhoztam a frászt, de most egyikről sincs szó. Nem, mégcsak nem is a sírás miatt. Alapból sem sírok egy könnyen, de most még annyira sem menne.
Jelenleg az aggodalom és a düh az, ami miatt remegek. A dühtől, ami azóta átjár, hogy megtudtam, hogy Luke elment az edzés előtt beszélni Sage-dzsel. Teljesen véletlenül hallottam meg. Épp vártam, hogy Nate átöltözzön, amikor hallottam, hogy az egyik csapattársunkkal épp azt beszélték, hogy ha elcseszi egy lánnyal, akkor, hogy teheti jóvá, amennyiben a csaj közli vele, hogy többet nem akarja látni. Ez még nem volt annyira gyanús, hiszen egy egyszerű szituról is lehet szó, bármilyen lánnyal, akivel komolyabb konfliktusa van valamelyiküknek. De, amikor Luke megkérdezte, hogy a bűnöket is jóvá lehet-e tenni, mert az egyik ismerőse bántott egy lányt, az hiába akarta leállítani, szinte azonnal összeállt a kép. Az a rengeteg bűntudat és fájdalom, ami a hangjából kihallatszott, durván lebuktatta. Innentől viszont alig bírtam higgadtan végigülni az edzést és nem elrohanni Sage-hez, hogy megnézzem, hogy jól van-e. Nate alig győzött lenyugtatni. Aztán amikor megtudta, hogy mi bajom van, majdnem leütötte Luke-ot, de az edző időben érkezett, mielőtt kitört volna a káosz. Jace leütése semleges területen történt és senkinek nem járt el a szája. Mindenki betartotta azt, hogy Jace elesett és beverte megát, azért vérzett az orra. De ha az edzés alatt történik valami, amikor egy pillanatra az edző kimegy a kondiból, akkor az cseppet sem jó, sőt, Nate nagy bajba kerülhetne. És van egy olyan érzésem, hogy az nem is segített volna, ha Nate leüti azt a barmot. Nekem kellene leütni, de jelenleg a sérült karommal ez nem annyira lehetséges. Ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy attól jobban érezném magam. Mondjuk azt sem tudom, hogy az jobb-e, hogy most teljes idegben ülök az uber hátsó ülésén, úton a barátnőm felé, ahelyett, hogy az öröm lenne jelen bennem. Az edzés után felhívtam Sage-et és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, meg hogy történt-e bármi a próbán kívül, amire azt a választ kaptam, hogy nem.
Nem tudom, hogy mi dühít jobban. Hogy Luke ekkora fasz; hogy nem voltam ott, hogy megvédjem Sage-et vagy, hogy Sage nem mondta, hogy mi volt. Azt hittem, hogy nem titkolózunk, de úgy néz ki, hogy tévedtem.
-Bassza meg-motyogom az orrom alatt, miközben az ép kezem ökölben nyomódik a combomnak, olyan szinten, hogy az már szinte fáj.
A sofőr a visszapillantóból rám néz, amitől egy kisebb zavar lesz úrrá rajtam.
-Elnézést-emelem fel a kezem, s előhalászom a tárcám, hogy kifizessem a fuvart, amint meglátom az ismerős utcát.
Egész úton morogtam szerencsétlennek, úgyhogy azt hiszem, hogy nagy adag borravalót adok majd neki. Tudom, hogy nem kellene felfújnom a dolgot ennyire, de nem tudok parancsolni magamnak. Olyan, mintha túl sok minden nehezedett volna rám eddig és most minden összecsapna bennem. Képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen, amik most legfőképp a haragból állnak.
-Ha a barátnőd miatt vagy ilyen állapotban-szól utánam a lehúzott ablakon át, amikor elindulok az ajtó felé-, akkor vegyél egy mély levegőt, mielőtt beszélni kezdtek.
Az ajkain egy kedves mosoly bujkál, ami egy kicsit az én számat is felfelé görbíti, s kicsal belőlem egy bólintást. Rendes gesztus a részéről, de a mosoly ellenére nem igazán oldja bennem a feszültséget sajnos. Ahhoz túl sok minden van most bennem. Mégis, mielőtt kopognék, veszek egy nagy levegőt. Amíg várom, hogy valaki ajtót nyisson, igyekszem lehiggadni. Esküszöm, hogy nagyon igyekszem és próbálok ép ésszel gondolkozni, de annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Mintha az összes érzés, ami a Jace-szel való kapcsolat óta jelen van, most ki akarna törni, hiába vetem be minden erőmet, hogy elnyomjam őket, ahogyan eddig.
-Nathaniel?-pislog nagyokat Des, amikor kinyitja az ajtót.-Sage azt mondta, hogy később mentek valahova.
-Változott a terv-vonom meg a vállam, elhúzva a szám.
-Baj van?-kezd az arcom fürkészni aggodalmasan.
Szívesen beszélgetnék vele, mert az mindig segít, amikor a lányokkal megtárgyalhatom a dolgokat, hiszen remek tanácsokat tudnak adni a női oldalról, de most nincs türelmem itt maradni az ajtóban és dumcsizni. Ahhoz túlságosan ki vagyok borulva.
-Sage a szobájában van?-kérdezek vissza, amit szerencsére Des nem vesz bunkóságnak.
Mondjuk nem is annak szánom, de a lényeg, hogy a lány veszi a lapot és egy biccentés után ellép az ajtóból. Kibújok a cipőmből, aztán megköszönöm, hogy Destiny segít levenni a dzsekim, s már itt sem vagyok. A konyhába még beköszönök Melnek, ahogy elhaladok a helyiség mellett, aztán szinte felrohanok a barátnőm szobájába. Sage ott ül az ágyán a laptopja előtt és valamit nagyon ír. Valószínűleg vagy az egyik sztoriját, vagy az egyik beadandóját. Bármelyik is az, most nem tudok várni, hogy befejezze.
-Beszélhetünk?-nyögöm ki nagy nehezen, s a torkom teljesen kiszárad.
Sage azonnal felkapja a fejét és rám mosolyog.
-Szia-csillan meg a szeme a mosolya közben.
Az a mosoly megolvasztja a szívem és amikor hozzám jön, majd finom csókot kapok az ajkaimra, az izmaim egy picit kiengednek. De csak egy egészen kicsit.
-Mi a baj?-kezdi azonnal az arcom fürkészni, amikor elhajol.
Abban a pillanatban, hogy belenézek zöld szemeibe, minden fal leomlik, ami eddig az érzelmeimet egy kicsit is visszatartotta és szinte úgy érzem, hogy megsemmisülök.
-Luke komolyan beszélt veled?-bukik ki belőlem a kérdés, de mivel tudom, hogy ez történt, rögtön jön a következő is:-Miért nem mondtad?
Sage arca elsápad, a szemében riadalom csillan, s hátrébb lép tőlem, mintha attól félne, hogy bántani fogom. Nem tudom, hogy ez fáj-e jobban vagy az, hogy nem mondta el, hogy Luke megint megtalálta.
-Amikor mentem a kocsihoz az edzésetek előtt, akkor talált meg-zuhan az ágya szélére, s a tekintetét a kezeire szegezi, amiket összekulcsolt az ölében.
-Nem ezt kérdeztem-rázom meg a fejem.-Ezt hallottam az öltözőben nagyvonalakban. Miért nem mondtad, amikor megkérdeztem, hogy mi volt ma?
-Mert nem akartam megint drámát emiatt-nyel hatalmasat és látom rajta, hogy kényszerítenie kell magát, hogy rám nézzen.-Pontosan ezt-mutogat kettőnk között-akartam elkerülni. Nem akartam, hogy aggódj vagy kiborulj, mivel nincs miért.
-Az a barom bántott téged-lépek közelebb hozzá.-Majdnem megerőszakolt és sebeket okozott rajtad, mégha nem is látszanak. Szörnyű dolgot tett, ami megtört benned valamit és volt képe odamenni hozzád. Tudod, hogy mennyire aggódtam? Most is bánthatott volna. Ki tudja, hogy kit forgatott a fejében? Mi lett volna, ha megint fájdalmat okoz? Akkor azt sem mondtad volna el? Csak megint bezárkóztál volna hetekre? Vagy...
-Nem tudom-emeli meg a hangját, ahogy félbeszakít.-Nem tudom, oké? Először én is megijedtem, amikor megláttam. Először voltam kettesben vele azóta és baromira féltem, hogy mi lesz. De aztán nem lett baj és ura voltam a helyzetnek. Nem akartam eltitkolni, csak nem akartam, hogy aggódj. Elmondtam volna, de nem gondoltam, hogy ez telefon téma. Ráadásul úgysem hitted volna el, ha azt mondom, hogy jól vagyok, amíg nem látsz. Kibuktál volna és talán csak gáz lett volna edzésen. Pedig jól vagyok-pattan fel és végigmutat magán.-Tudtam kezelni a helyzetet, ő pedig egy ujjal sem nyúlt hozzám.
-Ezért eltitkoltad-vágom rá ingerülten.
Egyszerűen minden összejön bennem. Jace, Luke, a sérülésem, az újraélesztés eseményei, a rengeteg nyomás a vizsgák és a meccsek miatt, az öcsém halálának az évfordulójának közeledte... Tudom, hogy nem rajta kéne kitöltenem, de teljes kontrollt vesztek magamban és minden összecsap bennem.
-Nem eltitkoltam, csak vártam, hogy találkozzunk. Magamban is rendeznem kellett a dolgokat és megemészteni a beszélgetést.
-Sage, baromira aggódtam és aztán te azt mondtad, hogy a próbán kívül nem volt se...
-Persze, hogy ezt mondtam-szakít félbe újra-, értsd már meg, hogy azért mondtam, mert nem akartam, hogy aggódj. Mert rohadtul felfújod ezeket néha. Nat, fogd már fel, hogy nem esett semmi bajom-lép közelebb hozzám.-Mit ért volna, ha elmondom? Felhúzod magad, kibuksz és ráadásul tök feleslegesen.
-Vagy csak elbagatellizálod a dolgokat, ahogy ezeket mindig-nyelek hatalmasat, hogy megnedvesítsem a torkom, de nem érzem a hasznát.
Ellenben Sage szemöldöke az egekbe szökik és látom, hogy a tekintete elsötétül.
-Elbagatellizálom?-kérdez vissza idegesen.-Elbagatellizálom? Nat, te hallod magad? Rémálmaim voltak miatta és pontosan tudod, hogy mennyit ártott. Te vagy az, aki mindig minden dologra közli, hogy nem nagy ügy, ami veled kapcsolatos, ellenben nálam a legkisebb gond is egetrengető. Kettősmércét használsz és tudod, hogy ezt utálom. Érdekes, a sérülésed nem nagy ügy, de egy beszélgetés igen? Bele fogsz őrülni a túlzott aggódásba miattam, ha higgadsz le egy kicsit. Vágom, hogy a szeretteid miatt mindig így izgulsz a sok dolog miatt, ami történt már, de ez nem egészséges. Szóval mi lenne, ha nem fújnád fel az összes dol...
-Én csak aggódom-emelem meg a hangom idegesen, s a jó kezemmel átfutok a hajamon.
A szívem ezerrel zakatol és érzem, hogy kezdek egy szakadékba zuhanni. Nem hiszem el, hogy az a baja, hogy túlságosan aggódom érte. Nyilván aggódom, hiszen rettegek, hogy elveszítem.
-De nem kell!-kiabálja újra egyre ingerültebben.-Ebben a helyzetben nem, szóval higgadj már le, mert...
-Látom ezt Jace-től jól átvetted. Biztos jobb volt a számodra, ha ekkora hatással volt rád-csúszik ki a számon, mielőtt gondolkozhatnék, amitől Sage úgy összerezdül, mintha megütöttem volna.
A szemébe is beszöknek a könnyek, de a hangja nem remeg meg, amikor megszólal.
-Nem titkolóztam-feleli keményen, aztán az ajtó felé biccent-, viszont jobb, ha elmész mielőtt olyat mondok, amit később megbánok.
-Sage-próbálok közelebb lépni, ahogy a józaneszem a felszínre tör, de hátrál egyet.
-Menj, Nat, kérlek. Menj innen vagy csúnyább vége lesz, ha ez jobban elfajul.
Nem akarok elmenni. Bocsánatot akarok kérni ezer, meg ezer alkalommal, de látva a tekintetét, tudom, hogy ez most tényleg nem alkalmas. Magányra van szüksége és nekem is, hogy teljesen lehiggadjak és normálisan meg tudjam ezt beszélni vele, amint készenáll rá.
Hatalmasat nyelek és igyekszem leplezni, hogy a szemeim égni kezdenek.
-Nagyon sajnálom-pillantok még rá az ajtóban legyengülten, majd magára hagyom, s ezzel én is egyedül maradok.
Lehet, hogy elvesztettem az egyetlen embert, aki a világot jelenti nekem és mindezt azért, mert kibuktam. Nem szoktam könnyen sírni, de most nem állok távol tőle, miközben kint a ház előtt várom, hogy Nate megjöjjön értem.