Sage:
Életem egyik legszebb reggelén vagyok túl. Miután felkeltünk, Nat és én a reggeli szexet választottuk első lépésnek, ami-számomra legalábbis-elég új volt, ugyanis eddig a volt pasijaimmal sosem mertem kipróbálni, mert tartottam attól, hogy például még nem mostam fogat vagy nem pihentem ki magam eléggé ahhoz, hogy teljesen kettőnkre tudjak koncentrálni. De Nathaniel teljesen más. Vele nem féltem vagy tartottam attól, hogy mi lesz, sem most, sem a múltkor, mert tudtam, hogy úgy is szeretni fog, ha kócos vagyok, ha most keltem fel, ha korog a gyomrom, ha hisztis vagyok vagy, ha szomorú. Vele merek önmagam lenni és ezért képtelen is voltam ellenállni a csábításnak, amikor a nyakamat kezdte csókolgatni, pedig nem volt hátsó szándéka. Ez történt akkor is, amikor Nate meghallott minket a múltkor. De az az igazság, hogy baromira nem bántam meg sem akkor, sem pedig most. Mert életemben nem volt még olyan szép reggelem, mint most. És ezúttal egy rohadt farok-fotó sem rondított bele a hangulatomba, hogy tönkre tegyen mindent vele a kedvemmel együtt. Plusz az is kiderült, hogy Nat "vacsi után folytatjuk" kijelentés sem csak duma volt. A tegnap este a vágyakról és a szerelemről szólt, én pedig bármit megadnék azért, hogy egy kicsit visszamehessünk oda. De persze a mai napra sem lehet kifogásom. A meccs után-, ami remélem, hogy egy győzelemmel zárul számunkra-együtt ebédelünk anyáékkal nálunk, aztán pedig este ünneplünk. Vagy éppen búfelejtünk, attól függ, hogy hogyan alakul a mai meccs. De remélem, hogy pozitív vége lesz. Nathaniel, mint csapatkapitány a belét is kidolgozta, hogy győzelemre vigye a csapatot és baromira megérdemelné azt a bizonyos győzelmet. Ahogy a srácok is, amiért ennyire engedelmesen tették azt, amit Nat és az edző mondott nekik. Emiatt a döntő miatt nagyon meghajtotta őket, szóval elég édes lenne az a gyümölcs, ha az a rengeteg meló nem veszne kárba.
-Gyakorlatilag kivirultál-néz rám Destiny vigyorogva-, ezek szerint jól sikerült a meglepetésed Natnek?
-A tegnap este és a ma reggel, több volt, mint tökéletes, ha érted mire gondolok-szökik mosoly az én ajkaimra is.
-Oh, la la-hajol el Des mellett Melody, s az ő arcán is ott pihen az a boldogságot jelző grimasz.-Mégis hányszor volt tökéletes?
Mázli, hogy a fiúk nincsenek itt, hanem elmentek hot-dogért, mert biztos, hogy Will kiakadna, ha hallaná ezt a beszélgetést. Nem azért, mert túl szemérmes, hanem mert rólam van szó. Márpedig számára olyanok vagyunk a lányokkal, mintha mind a testvérei lennénk. Persze nem vagyunk egy szinten Melodyval, de azt hiszem, hogy ez teljesen normális. Mégis úgy védelmez mind a hármunkat, mintha mi is a családja tagjai lennénk. Mondjuk annyira nem meglepő, ugyanis a srác olyan törődő és kedves, mint nagyon kevesen. A barátnője egy igazi főnyereményt kapott vele, az biztos. Na nem mintha én annyira panaszkodhatnék a pasimra.
-Fuh, ohm-gondolkozom el, de őszintén nem emlékszem pontos számra-, úgy a negyedik után nem számoltam.
-Ez igen-füttyent Grace, miközben Lola és Luna is elismerően bólintanak.
-Igen-nevetek fel-, a tegnap este életem egyik legszebb estéje volt. Kicsit sajnálom, hogy vissza kellett csöppenni a valóságba.
-Ezt megértem-biccent Luna-, de sajnos az élet nem áll meg.
-Igen, tudom-húzom el a szám, bár azt egyáltalán nem bánom, hogy a barátaimmal lehetek.
Inkább csak az zavar, hogy olyan gyorsan elment a tegnap este és a ma reggel. Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy életem egyik legszebb estéje volt a tegnapi. Éppen ezért persze kábé egy pillanatnak tűnik. Az a rengeteg szenvedély és a gyöngéd mozzanatok. Az, ahogy elaludtam Nat karjaiban, miközben mesét néztünk. Minden most így visszagondolva olyan, mintha egy másodperc lett volna. Mondjuk annyira nem lep meg, hiszen már régen is ez volt, ahányszor csak kettesben voltam Nattel. Mindig nagyon jól éreztem magam vele és olyan volt, mintha megszűnt volna a külvilág. Nos...nekem biztosan. Mai fejemmel nem is értem, hogy hogyan nem tűnt fel, hogy mennyire, de mennyire szerelmes vagyok ebbe a fiúba. Nyálasan hangozhat, de nekem komolyan ő a mindenem.
-Jó titeket együtt látni-szólal meg Lola is, s mintha csak direkt időzítettek volna így, visszatérnek a fiúk és Will hátulról átölelve a lányt, csókot lehel az arcára.
-Parancsolj, kincsem-nyújtja át neki az egyik hot-dogot.
-Köszönöm-ad Lola is puszit Willnek, ami szélesíti a mosolyom.
-Bagoly mondja verébnek-jegyzem meg neki-, de köszönjük-teszem hozzá, pont abban a pillanatban, amikor a telefonom megrezdül.
Nem is kell megnéznem, hogy tudjam, hogy ki az. Nathaniel magával hozott, reggel együtt jöttünk, mégis tőle jött most az üzenet.
Nathaniel❤: Itt vagy?❤
Mindig ír nekem a meccsek előtt, akkor is, amikor-, mint most is-tudja, hogy itt vagyok, de most mégis valamiért égni kezd tőle az arcom. Lehet, hogy csak azért, mert Lola kiemelte, hogy jó minket együtt látni, vagy csak a tegnap estének köszönhetően, de sokkal intenzívebben érint most az üzenete. Még úgy is, hogy együtt jöttünk ide.
Én: A szokásos helyen.❤
Miután bepötyögöm a választ, elrakom a telefonom, s lopok egy hot-dogot a tálcáról, amit Hunter az ölébe vett. Igyekszem minél előbb megenni, ugyanis tudom, hogy mit jelent az, hogy Nat most üzent: jönnek ki a pályára, bemelegítenek, aztán kezdődik a meccs. És az biztos, hogy meccs közben nem fogok tudni enni, ugyanis egyrészt folyamatosan azon fogok izgulni, hogy a csapat nyerjen, másrészt pedig magamból kiindulva biztos, hogy pattogni fogok, ha a bíró igazságtalan vagy bármilyen gond lesz. Szóval most gyorsan magamba tömöm az ételt, miközben szemügyre veszem a csapatunk. Lola és Will olyan szinten elvannak a saját kis burkukba, hogy az már filmbe illő; Aiden és Hunter valamiről nagyon beszélgetnek, de őszintén, annyira nem figyelek, mert most sokkal jobban eltereli a figyelmem az, ami Rhys és Grace oldalán történik. Éppen ezért nem hallom igazán azt sem, amiről Des, Mel és Luna diskurálnak. Jobban leköt az, hogy Rhys megnevetteti Grace-t, s amikor az egyik karját átveti a barátnőm vállán, a lány nem esik kétségbe. Elpirul, ez látványos, de tovább mosolyog és egy kicsit még közelebb is csúszik a fiúhoz. Nagyon jó őt így látni. Még sosem volt ennyire önmaga egy pasi közelében sem és az, hogy Rhysnak sikerült ezt elérnie, valahogy melengeti a mellkasom.
Még egyszer végigfuttatom a tekintetem a többieken, hogy aztán újra megállapítsam azt, amit már tudok: egyszerűen imádom őket és örülök, hogy ma a srácok is itt lehetnek. Ez a gondolat leköti az agyam addig, amíg bele nem fújnak a sípba, jelezve, hogy elkezdődik a meccs. Innentől viszont minden felgyorsul és a burok is megszűnik a játék idejére, amit a szeretteim közelsége ad. A vérem felpezsdül, mint amikor versenyünk van és a szívem ezerrel kezd verni. Úgy figyelem a meccs közben Natet, mintha csak ő lenne a pályán, pedig nyilvánvaló, hogy ez nem így van. Együtt örülök vele, amikor pontot szereznek és erősen káromkodom, amikor elkenünk fúj a bíró vagy egyenlítenek. A játék hihetetlenül pörög és a lelátón mindenki egy emberként izgul, csak a saját csapatáért. A vége egyáltalán nem egyértelmű, mert teljesen hasonló a két csapat. Mondjuk ez nem meglepő, tekintve, hogy a bajnoki döntőről van szó, de ettőlmég az idegeink pattanásig feszülnek. Sőt, ez csak még jobban fokozza a hangulatot. Fej-fej mellett haladnak és én szinte szó szerint lerágom a körmöm.
-Gyerünk, fiúk, meg tudjátok csinálni-motyogom magam elé az utolsó percben, amikor a labda ismét hozzánk kerül.
Mi támadunk, mégis mielőtt Jace felállna a támadáshoz, mondd valamit az ellenfélnek, ami nekem gombócot növeszt a torkomban.
-Ez meg mégis mi a francot csinál?-morogja mellettem Hunter, legalább olyan feszülten, mint amilyennek magamat érzem.
-Remélem, hogy nem felhergeli a tagot, mert akkor verekedés lesz-figyelem mereven az exem, aki végre beáll a helyére.
A levegő szinte megfagy, hiába nincs olyan hideg és nem zárt teremben vagyunk. A feszültség kézzel tapintható a csapatok, az edzők, a szurkolók és a játékosok között.
A bíró ismét a sípjába fúj és elindul a támadás. Egy perc és eldől a vége. Ha sikerül, akkor nyerünk és a csapat a mennybe megy. A játékosok helyezkedni kezdenek, Nat a magasba emeli a kezét, hogy eldobja a labdát, de Jace rosszul helyezkedik és áttör rajta az a srác, akivel az előbb beszélt. Natnek még van ideje eldobni a labdát, amit Nate el is kap és elindul a cél felé, de nem látom a végét, ugyanis Nathaniel nem áll fel. A földön marad és a vállát markolva forgolódik a földön.
-Nathaniel!
A lábaim azonnal mozdulnak, s egyenesen levisznek a lelátóról. A tömeg körülöttem felpattan, gondolom, ahogy Nate pontot szerez nekünk, de engem ez most egy kicsit sem érdekel. Úgy rohanok a pálya felé, mintha valami erővel húzna oda, de esélyem sincs feljutni, ugyanis egy erős kar visszafog.
-Engedj el!-próbálom ellökni Aident, aki a mellkasához húzza a fejem, hogy ne lássam, ami körülöttem folyik.
-Nem engednek fel a pályára, nem tudsz mit csinálni és ezt tudod. Csak nyugodj meg, rendben? Amint tudunk, odamegyünk hozzá.
Nem tudom, hogy mi történik, mert Aiden úgy fog, mintha mindentől meg akarna védeni, ami csak bántani akar. Azt viszont hallom, hogy kiabálnak körülöttem. A mentősöknek kiabálnak, amitől könnyek szöknek a szemembe, s a testem remegni kezd.
-Semmi baj-ölel szorosabban.-Semmi baj, minden rendben.
-Sage, nyugodj meg-hallom meg Melody hangját is.-Már a hordágyon van, nincsen semmi baj, integet.
Tudom, hogy megnyugtatásnak szánja a szavait, de engem ez egy kicsit sem nyugtat meg. Hiába nyert a csapat, ha Nathanielnek baja esett. Főleg, hogy egy kis hang a fejemben határozottan állítja, hogy ez Jace műve.

Nathaniel:
Amint kilépek a vizsgálóból, szembe találom magam a könnyes szemű barátnőmmel, akinek az orra pirossága és a szeplőinek erőssége is jelzi, hogy mennyire sírt. A szabad kezemmel, ami nincs felkötve magamhoz húzom és szorosan megölelem.
-Semmi baj-suttogom a feje búbját puszilgatva.-Semmi baj, jól vagyok.
-Annyira megijedtem-morogja a mellkasomba és a derekam köré fonja kis karjait.-Sosem láttalak még így. Nat, úgy féltem, hogy...
-Tudom-szakítom félbe.-Tudom, de nincs semmi baj. Csak kiugrott a vállam, de szerencsére nem szakadt el semmi és a porcok is egész jól megúszták. Minden rendben. Nem kell műteni sem. Most egy darabig rajtam marad ez, de aztán a gyógytorna helyre fog hozni, oké? Csak ne sírj kérlek.
Szarul érzem magam, de nem azért, mert a vállam megsérült. Mármint...persze, a fájdalom pokoli volt és nem terveztem jobban rásérülni, de nem ez az, ami aggaszt. Késünk Sage szüleitől és ráijesztettem a szeretteimre. Ez az, ami kiborít. Nem akartam ráijeszteni.
Ahogy felnézek, látom, hogy a barátaim körülöttem állnak és figyelnek, de hiába van itt a csapatom egy része is és az edzőm is, most csak az érdekel, hogy Sage megnyugodjon. Bár, ahogy a tekintetem találkozik Nate-ével, őszintén ledöbbenek. Az ő szemében nem megszokott a düh, a keserűség, aggodalom és agresszió, de ez most mind sugárzik belőle, ami kellemetlenséget kelt a mellkasomban.
-Miért nézel így rám?-Kérdezem nagyot nyelve, amire Sage azonnal felkapja a fejét.
-Kettőt tippelhetsz-feleli mereven Nate, de az edző átveszi a szót:
-Kiderült, hogy Jace elmondta az ellenfél embereinek, hogy sérült a vállad. Nem volt véletlen a sérülésed-néz mélyen a szemembe, s az övéiben is ott van az a dühvel vegyes aggodalom, amit Nate szemében is látok.
Az összes tekintet rám szegeződik, gondolom, hogy lássák a reakcióm, de most komolyan...mit kellene mondanom? Hogy meglep? A keddi edzésen történtek után biztos voltam benne, hogy Jace nem hagyja annyiban a dolgokat. Neki már mindegy volt a héten, hiszen biztos volt, hogy repül a csapatból. Ez már nem a gimi, ahol bárkivel kivételeznek, csakmert a szülei pénzzel támogatják a sulit. Itt már szinte senkit nem érdekel, hogy kik a szüleid. Szinte, ugyanis vannak tanárok, akik így is eladják a lelküket, de az edző nem ezek közé az emberek közé tartozik.
-Értem-bólintok, amitől látom, hogy mindenki szemében értetlenség csillan.
Gyanítom, hogy nem erre a válaszra számítottak. De újra felteszem a kérdést: mit kellene mondanom?
Persze, dühös vagyok, hiszen ez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ha mindenem roncsolódik a vállamban és nem csak megnyúlnak a szalagok, plusz műteni kellett volna, akkor hosszú időre, talán örökre búcsút inthetnék a focinak, de nem ez történt. És nem vagyok hajlandó jobban kiakadni egy olyan miatt, ami nem történt meg. Jól vagyok. Persze, pár hétig hordanom kell ezt a merevítőt, de nincs komoly baj. Jace veszített többet, hiszen kirakták a csapatból és kábé a pénzén kívül semmi nem maradt neki. Talán pár csaj, akik így is szétnyitják a lábukat neki, de az semmi. Tudom, hogy régen nekem is számított a dolog, mert jó a vadászat mámorító érzése. Élveztem a játékot, de mióta Sage mellettem van, rájöttem, hogy a sok egyéjszakás semmit sem ér.
-Rendben, köszönöm az információt-teszem hozzá, amikor senki nem mozdul.
-Ennyi?-nyögi ki Nate, s látom a testén, hogy mennyire be van feszülve.
Lenyelem a torkomban lévő gombócot, ami megjelent az infótól, aztán mosolyt erőltetek magamra.
-Miért? Most boruljak ki? Az min változtatna? Nyertünk hosszú évek óta először, ő pedig nincs már a csapatban. A vállam pár héten belül rendbe jön és a tavaszi szezon előtt még hónapjaim vannak visszatérni. Már csak a folyosón kell elviselnem a képét és ennyi. Az egyetlen dolog, amire most vágyom az az, hogy végre elmehessek innen a barátnőm szüleihez-simogatom meg Sage hátát, aki újra hozzám bújik.
Pár percre beáll a csend, de aztán az edző eleget tesz a kérésemnek. Lassan bólint egyet, majd megveregeti az ép vállam.
-Szép munka volt.
Amint az edző elindul kifelé, a csapat itt lévő tagjai is követik. Mindegyikük gratulál, örül, hogy nincs komoly baj és arról kérdeznek, hogy megyek-e este ünnepelni, de aztán mindenki távozik a közeli barátaimon kívül.
-Még egyszer ne merj így ránk ijeszteni-szólal meg meglepetésemre Grace, ami halovány mosolyt csal az ajkaimra.
-Nem fogok, ígérem. De elindulnánk mostmár innen?
-Nincs neked semmi bajod-bokszol a jó vállamba Rhys, s eleget téve a kérésemnek, elindul kifelé.
A lányok még megölelnek és mondanak pár szót, de aztán ők is követik a vörös fiút. Tudom, hogy ennyivel nem lett elintézve és biztos, hogy Nate-től még hallgatni fogom ezt, de most csak el akarok tűnni innen és Sage-dzsel lenni végre.
-Hívd fel anyukádékat és a bátyádat-szól rám a barátnőm, amikor beszállunk a kocsiba.-Ki akartak jönni a meccsedre, de dugóba kerültek, így az élő közvetítést nézték. Nem sokkal azután, hogy elvittek hordágyon, engem hívtak, hogy mi történt. Megígértem, hogy amint tudunk valamit, visszahívom őket. Azt hittem, hogy rögtön műteni fognak, hogy rossz hírt közölnek és...-elcsuklik a hangja, amitől a szívem összefacsarodik.
-Kicsim...-nyúlok felé az ép kezemmel.
-Semmi baj-törli meg a szemét erőszakosan.-Nem lett baj, csak...én tényleg nagyon megijedtem és...
-Gyere ide-húzom magamhoz, mielőtt megint elsírná magát.
-Fel akartam menni hozzád a pályára, amikor láttam, hogy nem kelsz fel-fúrja a nyakamba az arcát.
-Tudom-szökik mosoly az ajkaimra, ugyanis biztos voltam benne, hogy nem ült ölbe tett kézzel.
-Gondolom Aiden ért elsőnek utol, mert ő fogott vissza és nyugtatott meg. Aztán a többiek is csatlakoztak, de...
-Tudom-ismétlem a hátát simogatva.-De már nincs baj. És nem is fáj. Annyi gyógyszert adtak, hiába mondtam, hogy ne, hogy be vagyok állva, mint a gereblye.
-Hülye-nevet fel, amitől egy kicsit megnyugszom.
Végre nevet.
-Komolyan nincs baj. Már anyukádnak sincs baja-teszem hozzá, mert van egy olyan érzésem, hogy azért is borult ki ennyire, mert előtörtek a lövöldözés emlékei.
Sage jobban hozzám bújik, de ügyel arra, hogy ne okozzon fájdalmat.
-Vagyis, egy baj van-gondolkozom hangosan, amire azonnal felkapja a fejét.
-Mi az?
-Hát...a jobb kezem sérült, vagyis most egy darabig be kell érned a nyelvem varázsával és a tökéletes csípőmozgásommal, mert a karomnak három hétig ebben a pózban kell lennie, felkötve, úgyhogy sajnos az ujjaim nem tudom bevetni, maximum a bal kezemmel. Mit gondolsz? Kibírod, hogy a nyelvemmel juttassalak a csúcsra vagy erőltessem meg a karom? Csakmert érted azt is megteszem.
-Nincs neked semmi bajod-lök meg finoman, s újabb kacajt hallat, de aztán finoman megcsókol.
-Én is ezt mondom-suttogom a csókba, s még közelebb húzom magamhoz.
Ahogy az ajkaim közé kuncog, az megbizsergeti a gerincem, egészen a farkamig, ami határozottan éledezni kezd. És ezen nem segít az sem, amikor megszólal:
-Azt hiszem, hogy beérem majd az ajkaiddal és a nyelveddel. De akkor kétszer annyiszor akarom megkapni őket.
A szavaitól előtör belőlem egy morgás és ha nem a kórház zsúfolt parkolójában lennénk, akkor biztos, hogy most azonnal lehúznám a harisnyáját és megadnám neki, amire vágyik. Sőt...még így is elgondolkozom rajta. Egy biztos, a kis barátom nagyon elő akar bújni, amit valószínűleg Sage is megérez, mert lassan elhajol.
-Hazaviszlek, hogy lezuhanyozhass. Segítek és egy kicsit enyhítek a fájdalmadon-mozgatja meg a csípőjét az ölembe.-Aztán megyünk anyáékhoz. Szóltam nekik, hogy késni fogunk.
Tiltakoznék, de izzadt vagyok és a rengeteg érzelem, meg a barátnőm szavainak hála, szemtelenül kanos. Muszáj vennem egy zuhanyt, hogy emberi külsőt varázsoljak magamnak, így nem is mondok semmit, csak egy-egy csókot lehelek Sage melleire.
-Ezt úgy veszem, hogy megfelel-csen még egy csókot mosolyogva, aztán visszaül a kormány mögé, hogy hazavigyen, ahol aztán életem legjobb fájdalomcsillapítását kapom meg-kétszer-, hogy később normális állapotban találkozhassak a családjával.
-Szerintem pokolra kerülök miattad-suttogom Sage fülébe két órával később, amikor a szülei ajtajában állunk.
Azok után, amit leműveltünk nálunk, odaállni a családja elé és az apja szemébe nézni, biztos, hogy szentségtörés.
-Ne játszd a szentet-öleli át a derekam-és ne tégy úgy, mint aki nem élvezte.
-Egyáltalán nem teszek úgy-rázom meg a fejem.-Az lenne a világ legnagyobb hazugsága.
-Határozottan-bólint huncut fénnyel a szemében.-Gondolj arra, hogy együtt megyünk a pokolba-áll lábujjhegyre, s finoman megcsókol, de mielőtt elmerülhetnénk a csókba, Trinity kinyitja az ajtót.
-Na végre-szólal meg-, már nagyon aggódtunk. Basszus, Nathaniel, még egyszer ne csinálj ilyet-ölel meg.
-Ez sem rajtam múlt, de nem fogok-ígérem, majd mosolyogva figyelem, ahogy Sage a nővére nyakába ugrik.
-Bocs a késésért, csak még hazavittem Natet, hogy le tudjon zuhanyozni-magyarázza, de Trinity csak legyint egyet.
-Gyertek be, anyáék Isaac-kel a konyhában vannak.
-Ezt neked hoztam-nyújtom át a neki vett fehérrózsa csokrot, amitől megcsillan a szeme.
-Nem véletlenül kedvellek már mióta megismertelek-kacsint rám, ami hatalmas vigyort varázsol az ajkaimra és ez csak szélesedik, amikor a barátnőm bevezet a konyhába és a szülei hatalmas öleléssel köszöntenek.
-Hogy van a vállad?-Kérdezi finoman lapogatva Mrs. McCall, miután átadtam a nekik vett ajándékot.
-Nem kell aggódni, megmaradok. Ennél több kell ahhoz, hogy engem kicsináljanak.
-Szerencsére-veregeti meg a hátam Isaac.-Szép dobás volt egyébként.
-Kösz, haver-fogadom a bókot, őszinte örömmel.
Győzelemre vittem a csapatot és ettől dagad a mellem. Jól esik mástól is hallani az elismerést. Viszont Sage és a családom büszkesége mindenkié felett van.
-Mit mondtak, mi lesz a válladdal?-néz a szemembe Sage apukája, s az övében neki is ott csillog az az őszinte aggodalom, ami eddig mindenkinek.
-Most pár hétig ebben a tartóban kell lennie, aztán indul a gyógytorna. Hamar rendbe jövök, főleg, ha Sage-től függ-adok puszit az arcára, amitől látom, hogy nagyot nyel.
-Szerencse, hogy nem lett nagyobb baj-bök oldalba, amitől majdnem kiül egy újabb vigyor az arcomra.
-Az biztos-mosolyog rám Mr. McCall.-Erre ma iszunk. Ülj le, fiam, ünneplünk-húzza ki nekem a széket az asztalnál, én pedig hálásan foglalok helyet.
Örülök, hogy el tudtunk jönni ma ide, már hiányzott ez a család.