Sage:
Már majdnem leragadnak a szemeim a sírás okozta kimerültségtől. Tudom, hogy valószínűleg pocsékul festek, de ez most egy kicsit sem tud érdekelni. Csak ülök Nathanielhez bújva, magamba szippantom az illatát és folyamatosan törölgetem a duzzadt szemeimet, amikből minden másodpercben kifolyik egy csepp sós víz. A váróban azóta némaság uralkodik, mióta a két fiú felbukkant és elmondták nekik a lányok, hogy mi történt. Na nem mintha annyira zavarna, hogy nem próbálunk erőltetett beszélgetésbe keveredni, hogy eltereljük a figyelmünket. A helyzethez képest a jelenlegi felállás tökéletesen megfelel: apa egyik kezével Trinity kezét fogja, aki Isaac-hez bújva szipog; a másik keze az enyémet szorongatja, míg én Nat támogatását élvezem; a lányok folyamatosan kérdezik, hogy kérünk-e valamit, s őket Nate nyugtatja, amennyire csak tudja. Ez az össz kommunikáció már vagy két órája, de nem tud érdekelni. Valahogy amiatt sem érzek semmit, hogy-, mint megtudtam-, Jace inkább bulizik, minthogy itt legyen velem. Valószínűleg abban a pillanatban, hogy pozitív hírt kapunk és én egyedül leszek, vagy szembe találom vele magam, akkor fel fog menni bennem a pumpa, de most csak üresség van bennem.
Nat szorosabban ölel magához és a fejem búbját puszilgatja, hogy jelezze, hogy itt van nekem és engem most csak ez tart a valóságban. Kábé mióta beértem ide és végighallgattam, hogy anya megsérült az iskolai lövöldözésben náluk, mert a gyerekeket védte és bent van a műtőben, hogy megmentsék az életét, azt érzem, hogy csak lebegek a nagy semmiben. Mintha ez az egész egy rossz álom lenne. Azonban van valami, ami álmomban nem tud olyan intenzív lenni, mint a valóságban, mégpedig az a nyugalom és biztonság, ami körbeölel, amikor Nathaniel a karjaiba zár.
-Mr. McCall?-Lép ide hozzánk egy orvos, mire apa azonnal talpra ugrik.
-Igen, én vagyok-nyújtja a kezét a pasinak, aki azonnal kezet ráz apával.
-Dr. Melendez vagyok-mutatkozik be, majd vesz egy nagy levegőt, jelezve, hogy mennyire kimerült már.-Mrs. McCall állapotát stabilizáltuk, szerencsére nem sérült létfontosságú szerv, pár napig bent tartjuk megfigyelésen, de már úgy néz ki, hogy minden rendben van, most toltuk ki a műtőből.
A könnyeim most a meghatottságtól és megkönnyebbüléstől kezdenek folyni, miközben Nat szorosabban ölel.
-Mikor láthatjuk?-Szólalunk meg egyszerre a nővéremmel kétségbeesetten, mire Dr. Melendez kedvesen ránk mosolyog.
-Nagy műtéten van túl, valószínűleg csak holnap ébred fel. Ha nem, akkor is nagyon kába lesz még. Akár most is bemehetnek hozzá, de, ha adhatok egy tanácsot, akkor várják meg a holnapot.
-Rendben, köszönjük-biccent apa, majd az arcát megdörzsölve felénk fordul.-Hallottátok Dr. Melendezt, menjetek haza. Nektek és neki sem árt a pihenés.
-De látni akarjuk-szakad ki belőlem kislányosan és pillanatok alatt vissza is repülök nyolc éves koromba, amikor anya karjaiban sírtam.
-Most nem lenne értelme-szólal meg Nathaniel és Des egyszerre, a két orvos palánta.-Az altatók és kimerültség miatt nem is tudnátok vele beszélni-folytatja Nat gyöngéd hangon.-Dr. Melendez nem túlzott, tényleg nagyon kába lenne, ha már most felébredne.
-Ez itt a legjobb kórház, ahol csak lehet-veszi át a szót Des bólintva.-De valóban nyugalomra van most szüksége. Tudjátok, hogy én is szeretném tudni, hogy hogy van és bemennék veletek hozzá, de most semmi értelme-ingatja meg a fejét, majd végignéz rajtunk.-Mindannyiótokra rátok fér egy kiadós alvás.
Pár percig mind hallgatunk. Egy részemmel tudom, hogy igazuk van és tényleg nincs értelme bent ücsörögni az alvó édesanyámmal, de a másikkal, azzal, amelyikkel meg kell küzdenem, semmi kedvem nincs elmenni innen. Fájdalom nyilal a mellkasomba, ha csak belegondolok, hogy itt kell hagynom anyát, ilyen sebezhető és védtelen állapotban. Mégis végül, valahogy, magam sem tudom, hogy hogy, de kicsúszik a számon:
-Rendben, menjünk haza.
Trinity rám kapja a tekintetét, de aztán, ahogy találkozik a tekintetünk, ő is bólint.
-Apa, hazavigyünk?-Pillant apukánkra, akinek nagyon halvány, de mosoly szökik az ajkaira.-Menjetek csak, kocsival vagyok.
Felállok a székről, ezzel kiszakítva magam Nathaniel karjaiból, majd odalépek apához és szorosan megölelem.
-Holnap találkozunk-adok puszit neki, majd a nővéremtől és Isaac-től is elköszönök és elindulok kifelé a kórházból, oldalamon a barátaimmal.
Út közben még elmotyogok egy búcsút anyának is és elmondom magamban, hogy mennyire szeretem, miközben reménykedem, hogy valami csodás, telepatikus módon megkapja a szeretetem.
-Köszönöm, hogy itt voltatok ma-fordulok a fiúk felé a parkolóban és először Nate-et ölelem meg, majd Nathaniel felé fordulok.-És ne haragudj Jace mai viselkedéséért, ígérem, hogy azt a beszélgetést befejezzük még-adok puszit az arcára, majd szorosan köré fonom a karjaim.
-Jelenleg Jace érdekel a legkevésbé-suttogja, miközben óvatosan elemel a földtől.-Hívj, ha bármi van.
-Rendben-motyogom, s mikor elválunk, mélyen a szemébe nézek.-Tényleg köszönöm, hogy itt voltál.
-Tudod, hogy mindig itt leszek-simogatja az arcom, s végül puszit lehel a homlokomra.-Holnap beszélünk.
-Igen-suttogom a földet nézve, aztán elindulok az autó felé.
Szerencsére senki nem mond semmit az előbbi jelenetünkre és az úton sem nagyon próbálkozik semmivel, egyikünk sem. Tudom, hogy a lányokat is megviselte a dolog, mivel anya számukra is olyan, mint egy családtag. Nyilván nem olyan intenzív a dolog, mint a nővéremnél, vagy nálam, de igenis ott van. Viszont, ahogy haladunk haza, úgy szép lassan kezdek megnyugodni is. A stressztől beállt izmaim kezdenek kiengedni és a szívverésem is szép lassan normalizálódni, ahogy körbeölel valami furcsa nyugalom a járó motor rezgésére és a lányok közelségére. És talán pont ez a stressz és nyugalom leírhatatlan keveréke az, ami kimondatja velem a szavakat, amikor belépünk otthon a házba:
-Igyunk valamit kérlek.
-Megnézem, hogy mi van itthon-simogatja meg a hátam Grace a felelseges ruhadarabok levétele után, majd már megy is a konyhába.
-Megnyugodtál valamennyire?-Ölel át Des, miután leültünk a kanapéra, én pedig ráhajtom a fejem a mellkasára.
-Igen, lényegesen-bólogatok az alsó ajkamba harapva.-Köszönöm, hogy ott voltatok.
-Tudod, hogy mindig, bármi van-fogja meg a kezem Melody kedves mosolyt küldve felém.
-Ez így van-bólogat a hajamat simogatva Des, s végre, hosszú órák óta, az én szám is felfelé görbül.
-Szeretlek titeket-nézek végig rajtuk, s Grace-re is rámosolygok, amint helyet foglal mellettünk.
-Mi is téged-koppint az orromra az előbb visszatért lány, majd elkezdi kitölteni a maradék vodkánkat.-Csak ez volt a hűtőben. Ebből látszik, hogy mennyire nem szoktunk, maximum bort inni.
Na igen, tényleg így van.
Alapvetően én sem nyúlok soha alkoholhoz, ha mélyponton vagyok, de most szükségem van arra, hogy a szesz kicsit ellazítsa a még bennem lévő feszültséget. Nem akarok elindulni egy csúszdán, amin nem tudok megállni, éppen ezért, ez lesz az első és utolsó alkalom, hogy iszom, amikor nem vagyok a topon. Teljesen tudatosan csinálom ezt és mivel tisztában vagyok azzal, hogy könnyen be tudok csípni, főleg kimerülten, nem is akarok sokat inni.
-Ha most Nat itt lenne, tuti beszólna, hogy az tipikus csajos ital-nevet fel Mel, én pedig felülök.
-Igen, az biztos-veszem el az egyik poharat, s ahogy a fiúra gondolok, az arcomra akaratlanul is mosoly szökik.-Utálja a bort.
-Hát, ízlések és pofonok, szerintem egy jó bor kellemes tud lenni egy nehéz nap végén-von vállat Des, majd megemeli a poharát.-Na egészségünkre-koccint velünk, aztán lehúzza az italt.
Velem ellentétben, ő nagyon jól bírja a piát és szinte meg se kottyan neki. Egy kicsit azért irigylem emiatt. Nem olyan könnyű engem sem berúgatni, de tényleg lényegesen egyszerűbb.
-Egi-kortyolom ki a vodkát a kis pohárból, majd megrázom a fejem, ahogy a szesz végigégeti a testem belülről.
-Szeretnéd, ha néznénk egy filmet? Vagy maradjunk még, csináljunk valamit? Esetleg szeretnél lefeküdni?-Néz a szemembe Melody, miután letette a poharunkat az asztalra.
-Maradunk még egy kicsit? Nem kell beszélgetnünk, ha nincs erőtök, csak egy picit ülnénk még itt?
-Persze Kincsem, amit csak szeretnél-bólogat Des kedves mosollyal, s magához ölel egy párnát.
Őszintén nem tudom, hogy mennyi idő telik el úgy, hogy lent ülünk. Nem beszélünk, ha nem muszáj, csak néha elvetünk egy-egy megjegyzést és azt kitárgyaljuk valamennyire, de egyébként a csend jobban uralkodik, miközben még leszalad pár pohárral. Az viszont biztos, hogy mire eljutunk oda, hogy felállunk, nekem már tényleg jó kedvem van. Nem vagyok részeg most sem, de azért érzem a dolgot. Képtelen vagyok nem nevetni, vagy mosolyogni és az arcom is lángol, mintha kályha mellett ülnék, vagy valaki zavarba hozna.
-Azért meglepett, hogy Nate is ott volt-jegyzi meg Melody, miközben kinyújtózik és hatalmasat ásít.-Nathaniel tudtam, hogy eljön, ahogy megtudja, de Nate meglepett.
-Igen, az engem is, de rendes volt tőle. Mind a kettőjüktől-dörzsöli meg az arcát Grace, s elkezdi összeszedni a cuccokat, de megállítom.
-Hagyd csak-veszem át tőle a poharakat és az üveget.-Majd én elmosogatok.
-Biztos? Ne segítsünk?-Néz a szemembe Des, de megrázom a fejem.
-Tudjátok, hogy a mosogatás mindig kikapcsol, feküdjetek csak le, gyorsan végzem vele.
-Hát jó-ásít a szőkeség, majd megölel.-Ha van valami, csak szólj.
-Úgy lesz-motyogom, majd a másik két barátnőmtől is elköszönök és a konyhába megyek.
Igazuk van, tényleg rendes volt Nate-től, hogy ott volt. Jóban vagyok vele, de ez őszintén meglepett, hogy eljött támogatni minket.
Még ő is előbb jött el, mint Jace.
Erre a gondolatra elhagyja a számat egy keserű kacaj. Nate-re előbb számíthatok, mint a saját pasimra. Viszont van valaki a lányokon kívül, akire bármikor és az Nathaniel.
Megjelenik előttem az arca, amitől a szívem zakatolni kezd és a tekintetem a nappaliba visszatérve az ajtóra siklik.

Nathaniel:
Mivel már egy ideje forgolódom az ágyamban és képtelen vagyok elaludni, ezért kikászálódom abból. Folyamatosan a történtek pörögnek előttem. Azt hinné az ember, hogy egy iskolai lövöldözés csak a filmekben van, de messze nem. Sage anyukája ma szó szerint az életéért küzdött, mert majdnem feláldozta azt másokért. Elképzelem a jelenetet és kiráz a hideg, ahogy elborzadok. Aztán megjelenik az a kép, ahol hallom, hogy Jace simán lekoptatja a rossz állapotban lévő barátnőjét ahhoz képest, hogy azelőtt úgy egy órával még engem majdnem megölt a tekintetével, amiért beszélni mertem vele, amitől felmegy bennem a pumpa. Majd ott vagyok a kórházban, Sage a karjaimban zokog és remeg és ettől fájdalom önti el a testem. Nem marad el a megkönnyebbülés sem, arról a pillanatról, amikor megtudtuk, hogy Mrs. McCall életben marad és jobban lesz hamarosan. És végül, de nem utolsó sorban mosoly szökik az ajkaimra, ahogy felcsendülnek a legjobb barátom szavai a pillanatról, amikor beszálltunk a kocsiba és közölte velem, hogy meg kellett volna csókolnom Sage-et, amikor elköszöntünk egymástól. Talán tényleg meg kellett volna, de az nem lett volna fair vele szemben és magammal szemben sem. Nem egy ilyen helyzetben akarom a tudtára adni, hogy szeretem.
-Az biztos, hogy elég hullámzó napod volt-morgom magam elé, miközben megdörzsölöm az arcom és elindulok lefelé, hogy igyak egy kis vízet, hátha attól jobb lesz és könnyebben elalszom majd.
Az ízületeim ropognak, miközben leosonok a konyhába, ügyelve, hogy ne keltsem fel Nate-et, mert szegény azokután, hogy belekeveredett ebbe az egészbe úgy, hogy ő csak bulizni szeretett volna, kijár neki, hogy legalább aludni hagyjam. Azonban, amint áthaladok a nappalin és tenném be a lábam a konyhába, kopogás csapja meg a fülemet. A testem lemerevedik, s értetlenül pillantok az órára, ami negyed egyet mutat.
Mégis ki lehet az?
Újra megdörzsölöm az arcom, ahogy elindulok az ajtó felé. Ugyan nem tudok aludni, de a fáradtság így is nyomja a szemeimet és teljesen zsibbadtá tesz engem. Alapvetően mindig, mielőtt kinyitnám az ajtót, belenézek a kukucskálóba, ahogy azt anno anyáék tanítottak, nehogy valami sorozatgyilkos álljon ott, vagy ki akarjanak rabolni, de most az sem érdekel, ha a mellkasomba állítanak egy kést, ha kitárom a bejáratot. A mai nap annyira leszívott érzelmileg és mentálisan is, hogy képtelen vagyok a biztonságra gondolni, amikor lenyomom a kilincset, hogy megnézzem, hogy mégis ki kopogtat ilyenkor. Azon sem csodálkoznék, ha Jace piásan megjelenne és megpróbálna megverni, mert még mindig üldözési mániája van, de arra a legkevésbé sem számítok, ami valójában történik.
Amint kinyitom a bejáratot, valaki a nyakamba ugrik és az ajkaimnak esik. A szám ösztönösen, azonnal viszonozza a csókot és a karjaimat is a vékony test köré fonom, pedig ilyen állapotban azt sem tudom, hogy ki az. De aztán, amint a göndör hajkorona az arcomba hullik csók közben és megcsap az az annyira kedvelt, cseresznyés illat azonnal kapcsolok.
Épp Sage-et csókolom.
A teste melege csak még közelebb vontatja magát magamhoz, miközben becsukom az ajtót. Nincs itt autó.
Gyalog jött volna?
És ahogy egyre jobban ízlelem az ajkait, rá kell jönnöm, hogy azoknak alkohol íze van.
Sage nem ura önmagának, ez nem helyes-szólal meg a vészcsengő a fejemben, s a világ egyik legnehezebb mozdulatát teszem meg, ahogy lefejtem magamról a kezeit és finoman eltolom magamtól.
-Héé, Sage, Sage, Sage-nézek a huncutul csillogó szemeibe.-Mennyit ittál? Mi van veled? Nem otthon kéne lenned? Mit csinálsz itt? Egyáltalán hogy jöttél ide?
-Meg akartam köszönni úgy mindent-harap az alsó ajkába, nekem pedig hatalmasat kell nyelnem, hogy ne nyögjek fel a vágytól, ami végigperzseli a testem a puszta látványától.
-Dehát...-kezdeném, de alig vagyok ura önmagamnak.-Mennyit ittál?-Ismétlem a kérdést és a két kezem közé fogom az arcát, hogy a szemére tudjak öszpontosítani.
-Nem vagyok részeg Nat-komolyodik el és hátrébb lép, majd lehajtja a fejét.-Csak pár pohárral ittunk a lányokkal, de nem vagyok részeg-ingatja a fejét, amitől a vörös tincsei az arcába csapnak olykor.
Tényleg nem részeg. Látom a szemén, hogy nem az, de mégis lesétált egy negyed órás utat hajnalban, megcsókolt, pedig barátja van és azt bizonygatja, hogy nem részeg, pedig éreztem az ajkain az áfonyás vodka ízét. Ha nem is részeg, de teljesen nem ura önmagának, az is biztos, hiába mozog teljesen normálisan.
-Tudom, hogy nem vagy az-lépek közelebb hozzá, de hátrál.
-Csak meg akartam köszönni, hogy ott voltál velem, de...basszus én olyan hülye vagyok-dörzsöli az arcát, s elsápad, ahogy a könnyek megjelennek a szemében.
Nem akarom megint sírni látni. Ma már eleget láttam és a szívem nem tud még kisebb darabokra törni, márpedig fog, ha Sage miattam kezd el sírni.
-Neked én nem kellek, csak...csak barátok vagyunk, ne haragudj, inkább megyek is-indul az ajtó felé, de elkapom a kezét.
-Nem mész sehova így-ingatom meg a fejem, s az alsó ajkamba harapok.
Dehogy csak barátként tekintek rá.
Bassza meg, ha nem félrészegen jött volna, akkor már elmondtam volna neki, hogy mit érzek, de nem így fogom kiönteni neki a szívem. Az sem biztos, hogy holnap emlékezni fog erre. Nem ő az a lány, aki a legjobban bírja a piát. Nem véletlen, hogy bulikban már az első kör után jobban figyelek rá, mint bárki másra, beleértve magamat is.
-De...
-Sage, ma szépen itt alszol-szakítom félbe, majd a térde alá nyúlok és menyasszony pózba felkapva, elkezdem a szobám felé cipelni.
Ő a fejét a mellkasomra hajtja és a kis ujjaival cirógatni kezdi azt.
-Nathaniel Hale-nél alszom és nem szexelünk-kuncog megint, én pedig igyekszem elnyomni a mosolyom és komoly maradni.
-Már aludtál nálam és akkor sem történt semmi.
-Nem is tudom, hogy ezt sértésnek vegyem-e?-Motyogja tovább, s kérdő pillantásom látva folytatja.-Anno azért jöttél oda hozzám, mert fel akartál szedni egy estére, de azóta mégcsak be sem próbálkoztál. Én vagyok kábé az egyetlen lány, akire nem úgy nézel, mint a többi egyéjszakásaidra. Bár Melék szerint rám sokkal szebben nézel és máshogy. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, de olykor elgondolkozom azon, hogy vajon kevés vagyok-e a te mércédhez-csak úgy ömlenek belőle a szavak, asszem nem tett jót neki, hogy egy annyira kimerült és mély ponton bedobott pár pohárral a lányokkal.
-Sokkal magasabban vagy, mint az én mércém-csúszik ki a számon, de vagy nem akar reagálni, vagy csak nem hallotta, mert így folytatja:
-Aztán azon gondolkozom mindig, hogy jó lenne-e nekem az. Soha nem volt még kalandom, mindig kapcsolatban voltam valakivel, de ezt tudod. A barátságunk fontosabb annál, hogy tönkremenjen egy éjszaka miatt és tudom, hogy te nem mész bele semmi hosszútávúba, de én már volt, hogy belegondoltam abba, hogy te és én, tudod? Csak rohadtul félnék, hogy úgy járok, mint a gimis barátnőd. Pedig te vagy az, akivel igazán önmagam lehetnék.
Egy pillanatra lemerevedem, ahogy emésztem a szavait, de neki ez nem tűnik fel.
Szóval gondolt arra, hogy ő, meg én együtt.
-Aztán mindig jön a bűntudat-mondja tovább a kis monológját, én pedig tovább viszem a szobámba.-Mert szerintem képes lennél megváltozni ezen a téren, ha jönne egy lány, akit igazán szeretsz és ő is téged. Nagyon remélem Nathaniel, hogy megtalálod ezt a lányt, mert megérdemled, hogy igazán boldog légy.
Majdnem kicsúszik a számon, hogy már megtaláltam és épp a karjaimban tartom, de a nyelvemre harapok, mielőtt mégis így vallanék szerelmet neki.
-Adok egy felsőt-teszem le az ágyamra bent, s próbálok úgy tenni, mint aki nem hallotta a korábbi szövegelését.-Vedd át, addig kimegyek-adok puszit a homlokára, aztán a szekrényemből előveszem azt a pólót, amit a legjobban szeret.
-Itt is maradhatsz, láttál már fehérneműben.
-De melltartó nélkül alszol és ma estére már épp elég izgalmat kaptam, ahhoz hogy ne tudjam elviselni egy helyben állva, ha meglátlak egy szál bugyiban-kacsintok rá, majd kimegyek a szobából, amint odaadtam neki a pólót.
Nos igen, a "kis" izgalmakat a bokszeremben szenvedő barátom is tudja igazolni, de tartom magam ahhoz, hogy nem így fogom ezt csinálni. Amúgyis aljas dolog lenne kihasználni, hogy nem teljesen van magánál. Tuti, hogy nem tudnék tükörbe nézni másnap. Sage az a lány, akit szeretek és ezt nem egy részeg pillanatában tudatom vele sem lelkileg, sem testileg. Őt ismerve, holnap, ha emlékezni fog erre, akkor ki fog borulni, amiért ez az egész történt. Pontosan nem tudom, hogy melyik része miatt, de biztos, hogy ki fog.
-Visszajöhetsz-szól ki pár perc után, én pedig várok még egy kicsit, majd bemegyek.
Már az ágyamban fekszik, a takaró alatt, miközben a vörös, göndör fürtjei szétterülnek a párnán. Eszméletlenül gyönyörű látvány. Akár napokig el tudnám nézni így. Most is elbambulhatok, mert a következő pillanatban kinyújtja felém a kezét és már félálomban azt motyogja:
-Bújj ide Nat.
Nem kell kétszer mondania. Bemászom mellé, majd köré fonom a karjaim, ő pedig azonnal hozzám bújik és nem sokkal később már az igazak álmát aluszva szuszog. Én azonban ezekután még kevésbé tudok aludni. Helyette nézem a világ legszebb látványát, s a hátát simogatva végre kiengedem a mosolyom, amit eddig elnyomtam. Piásan a legőszintébbek az emberek és a szavai szerint igaza volt a barátaimnak: Sage nem csak barátként tekint rám.
Küzdeni fogok érte és bebizonyítom neki, hogy sosem csalnám meg önszántamból. Jace bekaphatja, mert Sage az enyém lesz és sokkal boldogabb lesz mellettem, mint vele valaha volt.