Sage:
-Még beszélek Nattel, aztán mehetünk-nézek a barátnőimre meccs után.
-Itt maradjunk veled?-Akasztja össze a tekintetét velem Mel, de megrázom a fejem.
-Szálljatok be nyugodtan a kocsiba, megleszek.
-Biztos? Luke nem fog idejönni, vagy ilyenek?-Húzza fel a szemöldökét Des, de amint meglátom a felém tartó Nathanielt, a kérdése okozta aggodalmam tova is száll.
-Nyilvánosan nem fog elkezdeni magyarázkodni-biccentek a legjobb fiú barátom felé, mire a lányok arcára egy megkönnyebbült mosoly ül ki.
-Akkor a kocsinál leszünk-kapaszkodik Des-be és Melbe Grace, de mielőtt elmennének, még hozzáteszi:-Mondd meg neki, hogy gratulálunk.
-Mindenképpen-bólintok, miközben az én ajkaim is felfelé görbülnek.
-Szia Pöttöm-ölel azonnal magához Nat, amint végre a közelembe ér, s meglepetten tapasztalom, hogy az ő közelében megint nincs olyan rosszullét, mint a többi hímnemű egyed közelében.
Talán azért, mert ő sosem közeledett felém szexuálisan.
-Szia-szippantom magamba az illatát.-Nagyon jó meccs volt, a lányok is gratulálnak. Szép dobás volt a végén-nézek a szemébe a hajamba túrva, miután elváltunk.
-Köszi-mosolyodik el szerényen, majd körbenéz.-Csináltam valamit, hogy a többiek leléptek, amint én megjelentem?-Húzza fel a szemöldökét, s a szemében huncut fény csillan meg.
-Hát tudod Mel még mindig nehezen tudja feldolgozni, hogy Grace-t és Destiny-t is becézgetted-bólogatok tettetett komolysággal, utalva a pár héttel ezelőtti kis szappanoperára a konyhánkban.
-Jaj, azt hittem, hogy azt már megbeszéltük-dörzsöli meg az arcát drámaian, amitől belőlem kiszakad egy kis kacaj.
-Igazából csak kettesben akartam beszélni veled-biccentem oldalra a fejem komolyra váltva, bár az ajkaim nem tudnak nem felfelé görbülni.
-Valami baj van?-Sápad el azonnal, s közelebb lép egy kicsit óvatosan.
-Csak szerettem volna megköszönni, hogy az elmúlt két hétben ennyire mellettem voltál. Tudom, hogy furán viselkedtem és eléggé bezárkóztam, de nagyon jól esett, hogy te ott voltál.
-Persze, hogy ott voltam, hiszen eszméletlenül fontos vagy nekem Sage-fogja meg a kezem finoman.-De gondolom nem fogod elmondani, hogy mi történt-húzza el a száját keserűen, én pedig megrázom a fejem.
-Csak veszekedtünk és megviselt, nem nagy kunszt-szorítom össze az ajkaim, neki pedig esélye sincs reagálni, ugyanis Jace megjelenik és azonnal át is karol, amitől nekem összeugrik a gyomrom.
-Hát eljöttél Kicsim?-Mosolyog rám kedvesen, majd az összefonódott kezemre néz Nattel, ami azonnal szét is csúszik.
-Minden meccsetekre elmegyek-nézek Nathanielre jelentőségteljesen, s abból, ahogy a szája mosolyra húzódik, azt látom, hogy leesett neki, hogy az üzenete miatt emeltem ezt ki.
-Tudom, de az elmúlt napokban annyira eltűntél, nem tudtam, hogy eljössz-e. Hiányoztál, nagyon-nyúl az arcomhoz.
Ahogy kisimít egy tincset onnan, csak reménykedni tudok, hogy Nat nem veszi észre, ahogy a testem összerándul.
-Elhiszem-csak ennyit tudok kinyögni, de szerencsére a legjobb barátom átveszi a szót.
-Figyelj Jace, elhiszem, hogy nagyon hiányzott Sage, bár ezt kimutatni annyira nem sikerült, de mi épp beszélgettünk az előbb.
-Pontosan Nathaniel-ejti ki a nevét úgy, mintha csak mérget köpne ki-, múlt idő. Beszélgettetek-hangsúlyozza ki, ha esetleg nem értette volna meg Nat, majd rám néz.-Átjössz ma?
-Nem hiszem, a lányokkal vagyok és elkezdtünk egy projektet, amivel szeretnénk, ha...
-Na, ne csináld már-szakít félbe, teljesen érdektelenül valami iránt, ami fontos nekem.-Gyere, jó lesz-fogja meg a kezem és teljesen magával szembe fordít.
-Jace, nincs sok kedvem bulizni-rázom a fejem nagyot nyelve a gombóc ellen a torkomban, ami attól jelent meg, hogy csak belegondoltam abba, hogy újra betegyem oda a lábam.
-Sage, már két hete nem is találkoztunk úgy igazán, gy...
-Azt mondta, hogy nem akar menni-szakítja ezúttal Nat félbe a barátomat és nem kell ránéznem, hogy tudjam, hogy tiszta ideg.
A perifériámból is látom, hogy mennyire be van feszülve.
-Te még mindig itt vagy Nat?-Merevednek be Jace izmai, ahogy farkasszemet néz a legjobb fiú barátommal.
Nat azt hiszi, hogy Jace okozott nekem akkora traumát, hogy mindenkit kerülök. Jace pedig az elmúlt időszakban kábé tojik a fejemre, mégis olyan féltékeny Natre, ahányszor a közelemben van a fiú, mint egy kisgyerek, aki nem kapott édességet és lát egyet, aki igen. Mind a kettőjük haragja érthető a magamódján, ami csak táplálja az utálatot, amit amúgyis éreznek egymás iránt. Márcsak az hiányzik, hogy ők ketten összeugorjanak itt mindenki előtt. Nem akarom, hogy miattam kerüljenek bajba, így muszáj közbelépnem. Összeszedem minden erőmet, amim van a mostani állapotaimhoz képest, majd közéjük lépek.
-Jobb lesz, ha felszálltok a buszra, mielőtt itt hagynak titeket és az edző szétrúgja a seggeteket. Nat, ígérem, hogy befejezzük a beszélgetést. Jace, neked pedig, hogy átgondolom, hogy átmegyek-e hozzátok ma délután. De egyébként nem buli lesz?
-Még nem tudjuk-von vállat a párom és a szemét egy pillanatra sem veszi le Natről.
Bulizni még annyira sincs kedvem, mint elmenni hozzájuk, úgy, hogy csak hárman legyünk. Nem tudom, hogy Luke mondott-e bármit a történtekről Jace-nek, bár a változatlan barátságuk és a mi megmaradt kapcsolatunk arra mer következtetni, hogy nem. Azonban akár tud valamit Jace a két héttel ezelőtti eseményekről, akár nem, semmi kedvem nincs jópofizni Luke-kal. Ahogy ahhoz sincs, hogy piáló focistákat nézzek, amint felszedik a csajokat. Ma nincs hangulatom ehhez, így amit Jace-nek mondtam az az egyik legnagyobb kamu, de valamivel elő kellett rukkolnom, hogy kizökkentsem őket a szemmel való gyilkolásból, ami egyébként szemmel láthatóan nem jött be.
Szerencsére azonban megjelenik az edzőjük és mindenkit a buszra parancsol, amivel egyikük sem ellenkezik. Jace lehel még egy csókot az arcomra, mielőtt elmenne a buszhoz, Nat pedig magához húz.
-Ha nem akarsz menni, ne menj. Ne hagyd, hogy befolyásoljon-suttogja a fülembe, majd ad még egy puszit a homlokomra és ő is a busz felé veszi az irányt.
Megvárom, hogy a forróság, ami a szavaitól és az ölelésétől jelent meg, elmúljon, miközben nézem, ahogy a busz kihajt az útra, s csak azután indulok a lányok után az autóhoz.
-Nem volt gond?-Kérdezi azonnal Melody, ahogy beszállok a kocsiba mellé az anyósülésre.
-Jace odajött és meghívott hozzájuk, de nem, nem volt gond.
-De ugye nem mész el?-Kapja rám a tekintetét hátulról előre hajolva Des, s a szemei elkerekednek az aggodalomtól, ami megjelenik benne.
-Azt mondtam, hogy meggondolom, hogy ne legyen dráma belőle, de nem...nincs semmi kedvem sem hozzá.
-És Nattel minden simán ment?-Teszi a vállamra a kezét Grace, s finoman megszorítja.
-Nos, amíg Jace nem szakított félbe minket, addig igen.
-Egyáltalán Jace minek ment oda, amikor két hete kábé a közeledbe sem jön?-Rázza a fejét felháborodottan Des, ami kissé meglep.
Ezt a reakciót Melody-tól vártam.
-Gondolom zavarta, hogy Nattel dumálok-vonok vállat a hajamba túrva, majd a halántékom az ablaknak döntöm.-Mindegy, inkább ne is beszéljünk róla, épp eléggé elhidegültünk már-remeg meg a hangom, s a szemeim a kezeimre vezetem.
-Hiányzik?-Pillant rám egy másodpercre Mel.
A hangja most nem olyan, mint amilyen szokott lenni, amikor Jace-ről beszél. Most kedves és lágy. Pontosan olyan, amilyen akkor, amikor velünk beszél, vagy egy olyan dologról, amit nem utál.
-Az a Jace hiányzik, aki a kapcsolatunk elején volt és, akit szeretek. Nem az, aki bunkó Nathaniellel, szarik a fejemre és nem szól, hogy nem lesz ott a megbeszélt randin.
-Lehet, hogy ezt neki is el kéne mondani-szólal meg ismét Grace és rám néz a visszapillantóból.
-Nem vagyok Jace párti, de ebben igaza van Grace-nek. Minden pasi hülye olykor és kell nekik egy kis fenékbe billentés, hogy helyrerázódjanak. Lehet, hogy vele sem ártana egy ilyen fejmosást csinálni. Persze, csak ha tényleg szereted-néz rám újra Mel jelentőségteljesen.
A torkomban gombóc nő ettől és a szívem is kihagy egy ütemet, miközben beharapom az alsó ajkam. Komolyan hiányzik az a Jace, akivel összejöttem. Őt tényleg szeretem. Azonban egyáltalán nem öntött el forróság akkor, amikor elköszönt, ellenben Nathaniellel. Nagyot nyelek, majd szóra nyitom a számat, de szerencsére a telefonom csörögni kezd, ezzel megmentve attól, hogy válaszolnom kelljen valamire, amire nem tudok.
Trinity nevétől a képernyőn egy kicsit megkönnyebbülök.
-Vedd csak fel-mosolyodik el Mel, majd hozzáteszi.-De ennyivel nem úszod meg-harap az alsó ajkába kislányosan, s furcsa mód belőlem kicsal ez egy nevetést.
-Jó-teszem hozzá, majd felveszem a nővérem hívását.-Szia Trinity, mi a he...
Elharapom a mondatot, amikor meghallom, hogy a nővérem a vonal túlvégén szipog. A mellkasomba fájdalom szorítja össze a szívem és hatalmas nyomást kelt ott. Az izmaim is görcsbe rándulnak és a kezem remegni kezd. A testvérem nem az a sírós fajta. Az évek alatt kábé sosem láttam sírni. Ő mindig csak a szobánkban intézte el ezeket, vagy amikor senki nem látta. Nagyon, nagyon ritka alkalom volt csak, amikor olykor összeomlott és tényleg a családunk előtt zokogott. Éppen ezért most jeges rettegés fog el, s a torkom köszörülve próbálom összeszedni magam.
-Trinity, mi a baj?-Kérdezem, s az én szemem is megtelik könnyel.
Vele ellentétben én jóval érzékenyebb vagyok és az, hogy őt így kell hallanom, kikészít.
-Gyere a kórházba-küzköd a túloldalon.
-Miért? Mi történt?
-Anyát be kellett szállítani, gyere be. Most műtik-hadarja el nagy nehezen, s ez az a pillanat, amikor bennem is elszakad a cérna.
Az a bizonyos sötétség, ami a sírás gödrének számít, beszippant és úgy zuhanok bele, hogy alig kapok levegőt.
-Máris megyek-nyögöm ki nagy nehezen, de a könnyeim már zuhognak.
-Mi a baj Sage?-Fogja meg a kezem Mel vezetés közben.
-Vigyél kérlek a korházba-törölgetem az arcom, természetesen feleslegesen.

Nathaniel:
Épp benyitnék a mosdóba Jace-éknél, amikor meghallom, hogy az egyik házigazda bent van.
Rohadtul nem akartam ma idejönni. A meccs után azt terveztem, hogy szépen hazamegyek és veszek egy jó forró fürdőt, aztán megírom a verset, ami már egy ideje érlelődik bennem, de Nate azonnal elvetette ezt és megkért, hogy jöjjek el vele. Az érve egész észszerű volt: "Nem hagyom, hogy megint begubózz és azon agyalj, hogy az az idióta mit tett Sage-dzsel és azt te hogyan javíthatnád ki."
Abban, amit mondott teljesen igaza volt. Mostanság tényleg ebből állt minden napom, de, hogy pont annak az idiótának a házába jöjjünk bulizni, ahhoz semmi kedvem nem volt. Mégis belementem, mert egy részem reménykedett, hogy talán Sage mégis eljön a nemleges válasz ellenére. Persze a józanabbik, aki nem epedezett folyamatosan a közelségért és kiválóan ismerte, az tudta, hogy nem fog eljönni. És pontosan ez a részem még örül is, hogy nincs itt valaki olyannal, aki annyira megbántotta a múltkor.
Nem szeretek hallgatózni, de itt van kábé az egyetlen hely, ahol nem üvölt úgy a szar gépzene, hogy beszakadjon tőle a dobhártyám, úgyhogy akaratlanul is meghallom, ahogy Jace bent beszél.
-Szia Kicsim-valószínűleg a telefonján beszél nagyon remélem, hogy Sage-dzsel és nem valakivel, akivel megcsalja.-Mi a baj?... Oh, akkor gondolom ma nem találkozunk... Jaj, ne sírj, minden rendben lesz... Hogy odamenjek?... Nem, az most nem fog menni, ne haragudj... Közbejött valami... Igen, de mivel nem jöttél, gondoltam, hogy nem fog összejönni, ezért beszerveztem valamit... Ne haragudj Kincsem... Tudom, de ígérem, hogy kiengesztellek... Tényleg sajnálom... Holnap bemegyek veled, esküszöm... Kérlek, ne utálj annyira... Ne, Sage....
Csak az egyik oldalát hallom a beszélgetésnek, de már ettől is felmegy bennem a pumpa.
Méghogy azért szervezte be, mert Sage nem jött egy ideig. Már a buszon azt hangoztatta, hogy mekkora buli lesz náluk. Mégis hogy rázhatja le valaki így a barátnőjét, akit elvileg szeret és rossz állapotban van?
Ahogy ez a gondolat átsuhan a fejemben, leesik, hogy mit mondott Jace.
Sage sír.
A kezeim ökölbe szorulnak, amikor a fiú kilép a fürdőből, miközben a telefonjával szórakozik. Valószínűleg Sage rátette a telefont és most megpróbálja felhívni, de nem igazán megy neki. Legszívesebben most azonnal neki esnék és addig verném, amíg egy kis jó modort és őszinte szerelmet verek belé, de a telefonom rezgése kizökkent abból, hogy elképzeljem azt, hogy mégis hogyan fogom elásni, amiért megbántotta Sage-et.
A befeszült izmaimmal küzdve, nagy nehezen előszedem a telefonom, miközben Jace visszavánszorog a földszintre és a következő pillanatban már magát ünnepeltetve jelenti be, hogy visszatért.
Méghogy jófej...
Egy beképzelt majom, aki senki mással nem törődik, csak magával. Pontosan olyan, mint a szülei, akik egyszer gimiben ki akartak csapatni engem, mert a rendezvényen, amit ők szerveztek, szerintük tiszteletlenül viselkedtem. Nem voltam szent, de semmi rosszat nem tettem aznap. Szimplán Jace nem bírta a képem és kitalálta, hogy bementem a szobájába egy csajjal, majd ott szexeltem vele, ami neki roppant felháborító volt. És nem mellesleg aznap egyáltalán nem voltam csajjal, mert annyira magam alatt voltam, amikor megtudtam, hogy a lány, aki elvileg szeret engem, megcsalt az egyik haverommal, hogy elmenni sem akartam arra a hülye rendezvényre. Ugyanolyan rosszindulatú és seggfej, mint akkor. Bárkit eltipor, hogy a csúcsra kerüljön. Nem is értem, hogy Sage hogyan szerethetett bele ebbe a baromba.
A tekintetem a kijelzőmre siklik, amin Sage és a róla készült kedvenc képem néz vissza rám és a mellkasomban nyomás keletkezik.
-Igen, tessék?-Szólok bele annyira higgadtan, amennyire csak tudok ebben az állapotomban, s igyekszem úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy sír.
-Nat-szipog, én pedig szinte látom magam előtt az arcát, amitől a fájdalom csak nő a szívem tájékán.
-Mi a baj Pöttöm?-Nyelek nagyot, hogy uraljam a remegő hangom.
-Ne haragudj, hogy így hívlak....nem akartalak zavarni, ezért Jace-t hívtam, pedig téged akartalak....komolyan téged akartalak-vékonyodik el a hangja, ahogy jobban sírni kezd.
-Sage, semmi baj, megértem. Mi történt? Hova menjek?
-Anyu kórházba került...bent van a műtőben, de én...a lányok is itt vannak, de...annyira sajnálom...
Össze-vissza beszél, miközben nekem a lábaim alól eltűnik a talaj. Sage imádja az anyukáját. Minden veszekedésük és konfliktusuk ellenére úgy szereti a szüleit, mint talán senki, akit ismerek. Elképzelem, ahogy Sage meghallja, hogy Mrs. McCall kórházba került és teljesen összezuhan az amúgysem jó állapotához képest, és ettől már nem csak a szívem kezd fájni, hanem az egész testem. Mindenemet nehéznek érzem.
Hihetetlen, hogy Sage amiatt parázott, hogy megsértődöm, mert a paliját hívta elsőnek. Egy ilyen helyzetben valószínűleg mindenki a párját hívná elsőnek.
-Sage, Sage, Sage-próbálom megnyugtatni, mivel most nekem kell erősnek lennem, hogy ott legyek neki.-Végy egy mély levegőt és ülj le. Máris elindulok, oké? Sietek, amennyire csak tudok.
-De vigyázz magadra-kér remegő hanggal, amitől egyre nehezebb tartanom magam.
-Tudod, hogy mindig, ne aggódj. Most leteszem, hogy tudjak menni, okés?
-Jó-nyögi ki, én pedig azonnal kinyomom a telefont és elindulok lefelé.
Mrs. McCall az egyik legédesebb ember, akivel valaha találkoztam. Sage még a barátságunk első évében vitt el magukhoz az egyik hosszúhétvégére és akkor ismerhettem meg a családját. Úgy viselkedett velem az anyukája, mintha ezer éve ismerne és én is az egyik gyereke lennék. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki, de azt tudom, hogy mit éreztem, amikor az öcsém meghalt. Ahogy azt is tudom, hogy Sage ugyanúgy érezne, ha elveszítené az anyukáját és én azt nem akarom.
Lent felkapom a dzsekim, majd már lépnék ki az ajtón, amikor Nate elkapja a karom.
-Mi a baj?
Ahogy szembe találom magam vele, látom a szemén, hogy teljesen tiszta. Ivott valamennyit, de nem részeg és mivel a legjobb haverom, ezért pontosan látja rajtam, hogy valami nem oké. Nem megkérdezi, hogy van-e baj, mint a legtöbb ember, ő pontosan tudja, hogy van.
-Nem tudok maradni. Ne haragudj, de Sage-nek szüksége van rám. Visszajövök érted, ígérem, de oda kell mennem most-nézek mélyen a szemébe és nekem égni kezd az arcom.
Nate azért ivott, mert ma megbeszéltük, hogy mivel nekem úgysem volt sok kedvem jönni, ezért leszek a sofőr. És ő a legjobb barátom ezer éve. Nem akarom őt sem cserben hagyni.
-Mi történt?
-Az anyukája kórházba került. Muszáj odamennem hozzá.
Hátra pillant a válla fölött, majd vissza rám. Úgy ismerem, mint a tenyeremet, de most gőzöm sincs, hogy mi játszódik le a fejében. Már épp kérdezném, hogy mi a terv, vagy mit szeretne, amikor az akasztóról leveszi a kabátját, majd belebújik.
-Veled megyek-jelenti ki ellenkezést nem tűrően, nekem pedig sem kedvem, sem energiám nincs vitatkozni, úgyhogy csak bólintok és már itt sem vagyok.
Amint beszállok a kocsiba, már indítom is a motort és hajtok is le a feljáróról, hiába nem kötöttük még be magunkat. Már bőven úton vagyunk, amikor realizálódik bennem, hogy Nate csatolta be nekem az övem, de ez is csak azért, mert rám szól:
-Elhiszem, hogy ideges vagy és aggódsz, de nem lehetsz ott vele, ha lecsuknak gyorshajtásért-nézi a sebességmérőt, mire nekem is arra siklik a tekintetem.
Nem tűnt fel, hogy ennyire felgyorsult a kocsi. Őszintén, a környezetemet is alig tudom felfogni, mióta Sage elmondta, hogy az anyukája kórházban van.
-Jace csakúgy lerázta-morgom a kormányt szorítva.
-Hogy mi van?-Húzza fel a szemöldökét és a perifériámban látom, hogy befeszülnek az izmai.
-Sage értelemszerűen a barátját hívta elsőnek. Pont a mosdóban volt és én arra vártam, amikor hallottam, hogy Jace vele beszél. Valószínűleg megkérte, hogy menjen be a kórházba, de ő simán lerázta, mondván, hogy mivel tudta, hogy Sage nem fog találkozni vele, ezért beszervezett mást. Zokogott a telefonba, az anyukája kórházban van és Jace minden lelkiismeretfurdalás nélkül lerázta.
-Ez egy öntelt farok még mindig-dörzsöli meg az arcát hatalmasat sóhajtva.
-Mindig is az volt-szorítom egyre jobban a kormányt, hogy az ujjaim már kifehérednek.-Sage ezerszer jobbat érdemel nála.
-Nos, ha az égiek is úgy akarják, akkor meg is kapja-veregeti meg a vállam, s nekem most ennél nem is kell több, hogy összeszedjem magam.
A kórháznál már nem viselkedem úgy, mint egy őrült. Normális emberként parkolok le az üres helyre, s az izmaimat megfeszítve, az állkapcsomat pedig összeszorítva küzdök azért, hogy ne rohanjak be a lányhoz, akit mindennél jobban szeretek. Viszont, miután kiderítem, hogy hol van Sage, a lábaim már nem akarnak a józaneszemnek engedelmeskedni. Úgy kezdek el futni a folyosón, mintha edzésen lennék és hiába vagyunk kórházban, kiszakad belőlem a lány neve, amint meglátom a vörös, göndör tincseit:
-Sage!
A legjobb lány barátom azonnal felkapja a fejét, majd amint meglát, feláll az addigi ülőhelyéről, de mintha a lábai a földbe gyökereznének, nem mozdul. Egészen addig nem ad emberi reakciót, amíg oda nem érek és a karjaimba nem zárom.
-Jó estét Mr. McCall-fogok kezet az apukájával, de nem engedem el a lányát.
Ő is a karjaiban tartja Trinity-t, míg a lányok igyekeznek mindenhol ott lenni a családnak.
-Mi történt?-Kérdezem Sage hátát simogatva, aki a mellkasomba fúrja könnyes arcát.
-Iskolai lövöldözés-válaszol halkan Des a családtagok helyett.-Marie a gyerekeket védte, amikor megsérült.
-Most műtik-teszi hozzá Mel, majd a tekintete Nate-re siklik.-Te is itt vagy?
A kérdésben nincs semmi rosszindulat, sokkal inkább meglepettség, ahogy megtörli a szemeit, amikben szintén könnyek csillognak. Együtt nőttek fel, olyanok egymásnak, mint egy család. Nem csoda, hogy a lányokat is megviseli ez az egész.
-Lelkitámogatásnak jöttem-bólint a haverom, majd finoman megsimogatja Sage vállát.-Hamár egyesek inkább szórakoznak-jegyzi meg Jace-re utalva, mire én bokán rúgom.
Igaza van, de most erre nincs szüksége Sage-nek.
Én itt vagyok neki és most csak ez számít.