-Kincsem...
-Tudom... Most mindenki utál és látni sem akar- előztem meg anyát, miután leült mögém az ágyra. Oldalamon feküdve, a fal felé voltam fordulva, miközben a párnámat szorosan öleltem magamhoz. A könnyek továbbra is folytak a szememből, azonban úgy, hogy nem sikerült kiadnom semmilyen hangot. Hát nem csodás? Sikerült ezt össze hoznom pár óra alatt ...
-Nos, nem igazán. Érthető, hogy most haragszanak, hiszen hazudtál mindenkinek... De másfelől nagyon boldog mindenki, hogy nem esett bajod... Tudod, nagyon ismerős történet ez- simította meg a vállam, így óvatosan rá pillantottam. Engem nézett és... Mosolygott... Ezek után, még tudnak rám mosolyogva nézni..? Félve fordultam felé, mire lefeküdt mellém- tudom milyen érzés. Én is voltam ilyen helyzetben
-Tényleg?- kérdeztem halkan rápillantva, mire csak mosolyogva bólintott
-Apád kórházba került miattam, mert nem figyeltem. Kómába esett én pedig minden egyes nap, miután végeztem a sulival, vagy mielőtt mennem kellett, ott voltam mellette. Alig ettem és aludtam, így semmi erőm sem volt... Majd egy nővérnek álcázott nő, leütött engem... Egy másik helyen ébredtem fel, pont akkor, mikor egy férfi vitt a szobába, ahova bedobott. Hetekig raboskodtam ott... Rengeteget bántottak... Azonban, jött egy lány és megmentett- tűrt ki a szememből egy tincset- igaz újból elkaptak, de neki sikerült megmenekülni és a nyomomra vezetni a többieket
-És mi lett azokkal, akik elraboltak..?- tettem fel óvatosan a kérdést
-Még nem fejeztem be- csóválta a fejét- hetekkel később, apáddal csúnyán össze vesztünk. A férfi megfenyegette, hogy ha a közelemben lesz, akkor komoly bajok lesznek. Így apádnak bele kellett mennie, hogy megvédjen engem. Igaz csúnyán szakított, de meg is kapta tőlem
-Megverted..?
-Csak lekevertem egy jó nagy pofont. Lolyék nyomozni kezdtek. Én akkor otthon voltam, viszont amikor meghallottam miért történt, rohantam is fel hozzá. Mikor benyitottam, apád meg volt kötözve, végül pedig én is. De az utolsó pillanatban jöttek a többiek és börtönbe jutott a férfi
-Akkor... Ha úgy nézzük, akkor mindketten voltatok már ilyen helyzetben.... Te kétszer is
-Pontosan. Nem utálnak téged a többiek. Féltettek. Az elején kicsit mérgesek, de hamarosan megnyugszanak- nyugtatott meg, amit egy hálás mosollyal köszöntem meg- elmeséled az egészet, hogy hogyan történt..?- kérdezte óvatosan, mire hozzá bújtam és átöleltem
-Aznap kezdődött, mikor ő is megjelent. Aznap este, miután találkoztam vele, egy ismeretlen szám írt, hogy menjek ki az erkélyre, különben valami rosszat tesz. El is küldte mindenki címét, így kénytelen voltam kimenni... Azt mondta, hogy majd pár nap múlva ad egy címet, ahová el kell mennem egyedül, cserébe nem bánt senkit. Mikor haza jöttem, akkor küldött egy címet, ahová muszáj voltam elmenni....
-Továbbra is azt mondom, hogy szólnod kellett volna- sóhajtott fel és a hátamat simogatta nyugtatásképp- ha a lakásban vagy, akkor nem tudja, miket beszélsz, így beavathattál volna minket és kieszeltünk volna egy tervet
-Sajnálom...- belegondolva ebbe, talán mégis ezt kellett volna tennem...- Túlságosan féltettem a többieket, hogy egyből bele mentem abba az ötletbe...
-Érthető. De a többiek és mi is tudunk vigyázni. Nem tudott volna tenni semmit. Téged azért sikerült elkapnia, mert neked a legnagyobb gyengéd mi vagyunk. Így könnyen tudott zsarolni. És amúgy is le vagy sérülve, így jó hogy el tudott kapni
-Itthon maradhatnék a következő hétre..? Most nem tudnék senki közelében sem lenni- motyogtam halkan
-Megértem, hogy ezt szeretnéd, de nem maradhatsz örökre a szobában bezárkózva- rázta a fejét, majd lassan felállt az ágyról és indult az ajtó felé. Szomorúan akartam a nyakláncomat piszkálni, mikor a szemeim tágra nyíltak
-Anya!- kiáltottam felé, így egyből felém kapta a fejét- hol van a nyakláncom és a karkötőm?- kérdeztem a sírás határán, mire a zsebében kezdett kutakodni. Vissza sétálva hozzám, adta a kezembe, amit egyből a mellkasomhoz szorítottam- köszönöm...
-Magadra hagylak- adott egy puszit a fejemre- megyek beszélek apáddal is. Eléggé ideges- ahogy ezt elmondta, csalódottan engedtem le a fejem- féltett téged, azért ilyen most- guggolt le és egyik kezét az arcomra rakta- nagyon megijedt, mikor reggel elmondtam neki, mi történik. Ő is akart jönni megmenteni, de valakinek vigyázni kellett Hikarira és értesíteni a többieket. Tudod, hogy apád nem az a haragos fajta. Most azért ilyen, mert azt hitte elveszít téged, és nem tudott segíteni megállítani. Már biztonságban vagy, lassan ő is lenyugszik
-Ha lehet, akkor kérlek ne engedjetek fel senkit. Szeretnék egyedül lenni - néztem könyörgően rá, így bólintott és felállva a földről, végleg elhagyta a szobámat. Nagyot sóhajtva, zártam kulcsra az ajtót és vissza rogytam az ágyamra, gondolkodni a történteken

-Kislány, most azonnal abbahagyod a depit, különben ráütök az eltört kezedre- szólt rám Demi, így felé nyújtottam a kezem
-Megérdemlem- mondtam a párnát szorítva
-Ááh, hogy fenyegessek meg valakit, aki beletörődik mindenbe?!- kiáltott fel. Lassan leeresztve a karomat, húztam a fejemre a takarót- Kei, ezt nem csinálhatod örökké
-Miért nem?
-Mert ezzel nem csak magadat bántod, hanem minket is. Aggódunk érted. Senkihez sem szólsz, csak ha kérdeznek. Hol van az a mosolygós Kei, aki állandóan verekedni akar?!- szedte le rólam a takarót, amit a földre hajított
-Nem tudok verekedni a kezem miatt, bármennyire is akarnék
-Senki sem haragszik már rád! Inkább mindenki aggódik az állapotod miatt. Ki sem mászol a szobából, Mei-sannak és Deidara-sannak úgy kell behozni neked mindig az ételt, mert különben nem ennél semmit
-Megint gondot okozok....- fúrtam bele a fejem a párnába, hogy elhalkítsam a sírást. Demi mögém lépve, ült le az ágyamra és a vállamat simogatta nyugtatásképp