-A karját folyamatosan tartsa a fásliban, ha megy valahova. Ne engedje le, ha alszik, akkor meg párnáza fel- rakott egy megkötött fáslit a nyakamba az orvos, amibe bele bújtattam a kezem- nem szorít?
-Nem. Pont jó- bólogattam, így egy mosolyt villantott és elhagyta a szobát
-Eléggé kedves ez az orvos- motyogta Nova, miközben leült az ágyamra. Kezemet kihúzva, támasztottam meg a lábamon és a nyakamból kiszedve a fáslit, raktam az asztalra. A könyvet felvéve, nyitottam ki, mikor kíváncsian néztem rájuk
-Anyáék?
-Kimentek levegőzni, kávézni és várni a többieket, mert már vége kell lennie az órájuknak
-Mi jót olvasol?- vette ki Nova a kezemből és elolvasta a címet- miről szól?
-Egy lány egyedül marad, mert a szülei eltűntek. Mindenki bántja, rengeteget verekedik és eltaszítja a barátait. Azonban van egy fiú, aki ezt nem hagyja. Ennyire jutottam eddig- vettem vissza
-Fogadjunk, hogy a verekedős rész fogott meg benne- nevetett Akio a széken, így megvakartam a tarkóm, amitől még jobban nevetett. Mosolyogva nyitottam ki a könyvet és olvastam tovább
-Megyek keresek valahol energia italt- raktam le egy pár percel később. Nagy nehezen magamra kaptam a köpenyt, és a fáslit a nyakamba rakva, bújtattam volna bele a kezem, mikor az ajtó kinyílt. Oda kapva a fejem, könnyesedtek be a szemeim és Itaru nyakába ugrottam
-Annyira aggódtam érted- mondta halkan, miközben szorosan magához ölelt
-Azért mi is had öleljük meg- rántott ki Demi Itaru karjai közül és szorosan ölelt Hanaval együtt
-Örülünk, hogy nincs semmi bajod Kei- borzolta össze Itachi-sensei a hajam- hagyjuk őket egy kicsit magukra, ha már megszakítottátok a pillanatukat- szedte le rólam a két lányt és Akioval és Novával kimentek a szobából, egyedül hagyva minket. Itaru erre a pillanatra várva, jött közelebb hozzám és magához ölelve, csókolt meg
-Úgy megrémültem, mikor egy mentő érkezett a sulihoz. Mikor meg mentem eléd, akkor csak Akio és Nova jött ki- döntötte a homlokát az enyémnek- neki akartam esni Daichinek, de a többiek lefogtak és nem engedtek el. Végül apa nyugtatott meg, hogy ez egy baleset volt és mondta el mi történt- fogta meg óvatosan az eltört kezem, amit nézegetni kezdett- sajnálom, hogy nem tudtalak ettől megvédeni- könnyesedett be a szeme, így az ép karommal megérintettem az arcát, amitől egyből a szemembe nézett
-Nem a te hibád, úgyhogy ne okold magad. Az a létre eltört, én meg próbáltam a szekrénybe kapaszkodni, de magamra rántottam. Én voltam rosszkor, rossz helyen- töröltem le egy könnycseppet, aminek sikerült kiszöknie a szeméből- ezzel a gipszel, legalább nyugton leszek egy darabig és nem csinálok semmi hülyeséget- mosolyogtam rá, amitől a szája egy halvány mosolyra kúszott. Lehunyva a szemét, húzott közelebb és fejét az én fejemen kezdte el pihentetni. Hirtelen felkapott a karjaiba, így ijedten karoltam át a nyakát. Az ágy felé indulva, fektetett le és alaposan betakarva, ült le az ágy melletti székre
-Nem vagyok gyenge, hogy cipelni keljen- motyogtam duzzogva, amin felnevetett. Közelebb hajolva, adott egy puszit a homlokomra, amivel nem voltam megelégedve, így megfogva a póló nyakát, húztam vissza egy hosszú csókra
-Igazad van, nem vagy gyenge- nevetett, miután elengedtem és vissza ült a helyére- de azért enni mégsem tudsz magadtól- csipkelődött, így feltornáztam magam és a párna után nyúlva, kezdtem egy kézzel ütögetni. Elkapva a csuklómat, állított meg és kivéve a kezemben lévő fegyveremet, rakta vissza az ágyra. Előrébb rakva egy kicsit, ült le mögém, így mosolyogva dőltem neki a mellkasának. Átölelve, kulcsolta össze az ujjainkat, végül egy puszit kaptam a hajamba. Fejemet vállára hajtva, hunytam be a szemeimet, miközben elkezdte mesélni, mi minden történt az iskolában, míg nem voltam. Kumi állandóan felőlem érdeklődött, ami nem kicsit lepett meg. Az a lány, akivel már két éve kölcsönösen gyűlöljük egymást, kezdett megváltozni. Már nem olyan, mint amilyen volt. Amit pedig nagyon furcsáltam. Itaru csak mesélt folyamatosan, ami hallatán lassan elaludtam a karjai között