-Komolyan el akarunk menni egy szilveszteri buliba?- kérdeztem reggel, miközben a müzlimet ettem
-Meghívtak minket. Alap dolog, hogy elmegyünk, hm- mosolyogtak mindketten
-Mikor megyünk?
-Este 8-9 lett megbeszélve. Úgy hogy majd úgy fél 8-kor indulunk
-Akkor addig pihenek- raktam el a tálamat a gépbe, majd felsétáltam a szobámba. Az ágyamra levágódva, fordultam az oldalamra, miközben az egyik kezemet a fejem alá raktam. Kezemmel a nyakamban lévő nyakláncot kezdtem piszkálni. Egyedül csak fürdésnél veszem le, amint pedig végeztem, mindig vissza kapcsolom. Karácsony óta rengeteget gondolkodtam azokon, amiket Itaru csinált. A számra kapott puszitól, még most is vörös lesz a fejem, akárhányszor csak rá gondolok. Csak egy apró puszi volt, amit a fájás miatt kaptam, azonban olyan furcsa érzés volt. Ráadásul ott van a vallomása is, amit valljunk be eléggé aranyos volt, attól eltekintve, hogy mik történtek. Engem akart meglepni, azonban a kutya közénk állt. Álljunk meg, mi az hogy közénk????! 
-Minden rendben kincsem?- hallottam meg anya hangját, így amilyen gyorsan csak tudtam felültem
-Persze. Minden rendben- bólogattam hevesen. Beljebb lépve a szobába, csukta be az ajtót és mellém ülve, kezdte simogatni a hátam
-Itaru a probléma?
-H-Honnan tudod??- kaptam felé a vörös fejem, amin felkuncogott
-A lányom vagy, alap dolog, hogy tudom mi bajod lehet. Meg ott van Itaru vallomása, amit nekünk is elmondott, míg sétáltál. Na meg. Hordod a nyakláncát. És ha teheted állandóan azt piszkálod
-Ennyire látszik rajtam??
-Nyugi a fiúk erre nem tudnak rájönni. Ők túl hülyék, hogy felfogják ami az orruk előtt van- nevetett fel, amit én se hagyhattam szó nélkül
-Nem tudom mit csináljak. A legjobb barátom- mondtam magam elé nézve
-Néha, a legjobb barátokból lesz a legjobb szerelem. Ha megnyugtat, Itaru nagyon kedves fiú. Ő nem csinálna semmi rosszat. Az a terv is, milyen aranyos lett volna tőle- elgondolkodtam amiket anya mondott. Születésünktől fogva ismerjük egymást. Ott voltunk minden fontos eseményen. Ketten csináltunk állandóan hülyeségeket. Ugyan abba az iskolába mentünk, még össze is költöztünk egy albérletbe, hogy ne szakítsanak minket szét. Egyedül a külön osztály volt az, ami miatt első nap szomorúak voltunk. De egyből elhagytuk a szomorkodást, mert mindig egymás mellett voltunk. Most azonban érzem, hogy ha nem cselekszek jól, akkor ez a barátság egy rossz irányba terelődhet.
-Látszik rajtad is, hogy táplálsz iránta többet mint barátságot- szakított ki a gondolataimból- csak magadnak sem mered bevallani
-De én utasítottam vissza. Milyen dolog lenne az, ha úgy mondanám el, mit érzek?- piszkáltam a nyakláncot, így egy puszit nyomot a homlokomra
-Ha mindketten szeretitek a másikat, akkor ez a hülyeség nem fog számítani.

Idegesen piszkáltam a karkötőmet, amint egyre közelebb értem a lakáshoz. Egyedül akartam lenni. Gondolkodni ezen a sok érzelmen, így míg a szüleim és Hikari kocsival indultak útnak, én egy kicsivel később sétálva. A ruhával is igen meggyűlt a bajom, mivel nem tudtam mit vegyek fel. Így az egyrészes ruha helyett, egy fekete pólót, menta zöld pulcsit és egy sötét nadrágot vettem fel. A kék kabátomba süllyesztve a kesztyűs kezeimet, fúrtam bele a fejem a sálba, miközben kikerültem egy újabb hókupacot. Egyre több hóember volt építve az utcán, amit gondolom Yume és Hikari épített a szomszédok nagy örömére. Felkuncogtam, ahogy eszembe jutott az emlék, hogy ugyan ezt eljátszottuk Itaruval, mikor kisebbek voltunk
-Már azt hittem sosem érsz ide- mosolygott rám, amint kopogtattam az ajtón. Nagyot nyelve, pirultam el, ahogy a szemébe néztem, így inkább oldalra fordítottam a fejem
-Csak kiszelőztettem a fejem- léptem beljebb a lakásba, miután elállt az ajtóból. A cipőmet a helyére rakva, vettem le a kabátom és a sálam, amiket a fogasra akasztottam
-Hm?- hajolt hirtelen közelebb- rajtad van mind a két ékszer amit adtam- mosolygott, ahogy a nyakláncot nézegette
-Fontosak számomra- motyogtam oldalra nézve, így elsétálva mellettem, borzolta össze a hajam. Felfújt arccal sétáltam utána, mikor megláttam a nappaliban mindenkit
-Sziasztok- integettem mosolyogva. Vissza integettek, így leültem a fotelbe és hallgattam a beszélgetést
-Kei- állt elém hirtelen Loly-san, így ijedten kaptam fel a fejem
-Tessék?
-El tudnál ugrani a közeli boltba, pár dologért? Valaki elfogyasztott sokat a hozzávalókból, amik nagyon kellenek- nézett szúrósan anyára, aki csak kinyújtotta a nyelvét és betömte a kezében lévő szendvics darabkát a szájába
-Megyek szívesen- mosolyogtam a nőre, így egy szép hosszú listát átadott és némi pénzt. A cipőmet felhúzva, kaptam magamra a kabátomat és a sálamat, siettem ki a lakásból. Legalább több időt kaptam, hogy átgondoljam az érzéseim. Gondoltam magamban és lelassítva, sétáltam be a boltba. Egy kosarat felkapva, pakoltam be a listán található dolgokat, mikor megrezzent a telefonom. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, mikor remegni kezdtem. Ide oda fordítva a fejem, fordultam többször is körbe, de sehol sem láttam senkit. A képet nézve, fotóztam le, amit elküldtem Itarunak, hogy Haru valahol az üzletben van és ezt küldte nekem. Válasz azonban nem igen jött, így remegő kezekkel kezdtem a kosárba rakni a dolgokat, miközben jobbra balra figyeltem, nehogy felbukkanjon hirtelen mellettem. Kifizetve a dolgokat, kaptam fel a két szatyrot és óvatosan kilépve az üzletből, néztem szét
-Kei- fogta meg hirtelen valaki a vállam, így arébb ugorva, néztem a mellettem lévő fiút
-Itaru...- borultam a nyakába és szorosan öleltem át
-Az üzletben volt?- viszonozta az ölelést
-Nem láttam sehol. Körbenéztem, de nem volt sehol
-Biztos elfutott, ahogy szokott. Menjünk haza- tolt el magától és a szatyrokat elvéve tőlem, ölelte át a vállam és elindultunk hozzájuk. Azonban, most láttam pillanatát arra, hogy bevalljam az érzéseimet... A kabátom alját piszkálva, lassítottam le, végül megálltam
-Történt valami?- kérdezte aggódva
-Ami azt illeti...- motyogtam a karkötőt piszkálva- beszélni akarok veled négyszemközt
-Ezt nem tudjuk megbeszélni otthon? Nagyon sietnünk kell
-Csendes környéken szeretnék veled beszélni...- mondtam halkan, miközben leszegtem a fejem- most van elég erőm arra, hogy elmondjam mit érzek...- gyűrtem meg a kabátom alját
-Hogy hogyan érzel..?
-Igen... Mióta vissza utasítottalak, állandóan csak ezen jár az eszem..... Amiket mondtál, akkor jöttem rá minden cseleketedre, amiket barátinak hittem... Hülye voltam.... Nem vettem észre, hogyan érzel... Nem mertem belegondolni ebbe, mert nem akarlak majd egy nagyobb veszekedés miatt elveszíteni...- emeltem fel könnyes szemekkel a fejem és egyenesen a szemébe néztem- fontos vagy nekem Itaru. És... És ezért is jöttem egyedül és későn mert.... Mert az érzéseimen gondolkodtam egész végig... Beléd szerettem te hülye Uchiha- üvöltöttem sírva a képébe
-Én a szájra puszi után.... Továbbléptem...
-Továbbléptél...?- fagytam le hirtelen. Azonban hátát fordítottam és amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam előle, meg sem várva a további választ. Hát persze. Hogy is hihettem, hogy miután vissza utasítottam, azután majd fogadni fogja az érzéseimet. Én hülye!
A játszótérre futva, fáradtan roskadtam le az egyik hintára. Jelen pillanatban az sem érdekelt, ha felfázzok. Ki akartam ereszteni azt a felgyülemlett stresszt, amit pár perce kaptam
-Kit sodort ide a szél?- hallottam meg azt a hangot, amit most a pokolba küldenék. Az eddigi félelmet, egyből felváltotta a gyűlölet. Miatta írtam rá Itarura, hogy segítsen! Ha nem jött volna, akkor most nem tartanék itt! Nem sírnék, mert a legjobb barátom vissza utasított!
-Takarodj a közelemből- sziszegtem ökölbe szorított kezekkel, miközben felálltam a hintáról- miért nem tudod felfogni, hogy soha az életben nem leszek a barátnőd?!
-Már rég megvernél ha nem kellenék- nevetett, mire bennem elpattant valami
-Szóval verést akarsz, hogy leszállj rólam?! Akkor azt megkaphatod!- ütöttem bele az orrába, amitől vérezni kezdett- megütöttelek. Bizonyítottam, hogy nem kellesz. Most tűnj innen!
-Ezt még megbánod- sziszegte és hátat fordítva, maradtam megint egyedül. Nagyot sóhajtva, túrtam bele a hajamba és hátat fordítva, indultam volna el, ha nem kezd el csörögni a telefonom. Meg se nézve ki hívhat, nyomtam ki a hívást
-Itt a kicsi Kei
-Mit akarsz Kumi- kérdeztem fintorogva. Felé fordulva, hirtelen hátrált pár lépést, majd felnevetett
-Csak nem szakítottatok?- kérdezte gúnyosan
-Eddig sem jártunk- vallottam be az igazságot. Hirtelen oldalra dőlt a fejem, ahogy csattant a keze az arcomon
-Tehát mindvégig hazudtatok nekem?!
-Máskülönben nem szálltál volna le rólunk- kaptam hirtelen a fejemhez, mivel kettőt kezdtem látni belőle. Hátra lépkedve, estem rá a hintára, aminek a láncait görcsösen kezdtem fogni
-Mi van veled?- ijedt be
-Csak egynél is többet látok belőled- mosolyogtam erőltetetten- haza megyek lepihenek. Úgy jobb lesz
-Haza kísérjelek?
-Nem kell most kedveskedned. Aztán meg a kedvességet ellenem fogod használni- húztam fel magam a láncon és lassan lépkedve, indultam el, azonban majdnem elestem. Utánam kapva, vette át az egyik kezem a vállán és a derekamat fogta meg
-Nem ismersz olyan jól te sem
-Haza találok. Nem kell segítened- engedtem volna el, de szorosan tartott
-Nem hagyok magára egy belázasodott lányt. Aztán nem tudok majd kit szekálni- indult el velem. Lassan rá támaszkodva, törődtem bele, hogy segít. Ezért tuti, hogy kitalál majd valamit ellenem
-Innen már betalálok- szabadultam ki, ahogy a házunk elé ért. Aprót bólintva, indult tovább, így beléptem a házba. A cipőmet lerugtam a lábamról és indultam fel a lépcsőn, mikor megszédültem. A korlátba nem sikerült belekapnom, így legurulva, találtam magam egy másodperc alatt a lépcső alján