Tokio hirtelen ült fel az ágyban, és szinte azonnal megborzongott a hidegtől. A tolóajtó résnyire nyitva maradt, pont eléggé ahhoz, hogy beszökjön a hűvös szél. Az nem lepte meg, hogy Saito nem feküdt mellette. Az első éjszakákon még felriadt, amikor a férfi sikertelenül próbálta halkan elhagyni a szobát, de eljött az idő, amikor már megszokta. Tudta, hogy a férjének milyen abszurd érzés nappal talpon maradni, és amikor lemegy a nap, lehajtani a fejét. Mintha tótágast állna a világ, minden ellentétesen működött azzal, amit a szervezete diktált, így természetesen gyakran előfordult, hogy nem aludta végig az éjszakát. A futon a helyén persze tökéletesen rendezett volt, mint mindig, Saito kedvelte a precizitást, Tokiot még a résnyire nyitva hagyott tolóajtó is meglepte. Lerúgta a takarót a lábáról, felhúzott, és begombolt egy tabit, majd az ágy lábánál összehajtott két dochugire tévedt a tekintete... az egyikbe belebújt, majd, ahogy a haja – amely ezúttal kibontva omlott a vállára – a gallér alatt maradt, egy gyors mozdulattal kiszabadította. A másik, nehezebb ruhadarabot pedig csak kézbe fogta.

Ahogy kinézett az ajtó résén, meggyőződhetett arról, hogy igaz a sejtése. A hó még mindig hullott, mintha sosem akarna elállni, Saito pedig karba font kézzel nézte. A sötétkék, pamut yukata - amit általában csak nyáron, vagy alváshoz viseltek - nem védett sokat a hidegtől, a férfi azonban teljesen mozdulatlanul, kissé gondterhelt tekintettel figyelte a kert néma betakaródzását, jelét sem adva, hogy fázna. Tokio halkan tolta el az ajtót, és még a tabin keresztül is érezte, hogy milyen hűvösek a padló fadeszkái. A férfi mögé érve a vállára terítette a kezében tartott dochugit, kissé megdörzsölve a felkarját.

- Ha megfázol, csak a te hibád lesz. Ne reméld, hogy sajnálni foglak. – Saito arcának komor kifejezése oldódott egy kicsit, ahogy meghallotta a megjegyzést, a kezét is leengedte a szigorú, összefont tartásból. Ahogy hátrapillantott, a hangsúlya egyfajta szelíd ívet követett.

- Most jól esik egy kicsit fázni.

Tokio felvonta a szemöldökét, majd a férfi mellé lépett, megfogva az egyik kezét. Az ő bőre egészen forrónak hatott Saito jéghideg ujjaihoz képest, de visszanyelte a további megjegyzéseket, a hidegre és következményeire vonatkozóan. Inkább várt, sejtve, hogy a férfi végül úgy dönt majd, megosztja vele, min jár az esze. Pár perc elteltével kezdett kételkedni az ítélőképességében, és arra jutott, talán felveti a Nagakurában felmerült kétségeket... Saito ekkor szólalt meg, halkan, még mindig a hóesést figyelve.

- Fel sem fogtam, mennyire megváltozott minden.

- Nagakura-sanra célzol? – A férfi megrázta a fejét.

- Ő csak ráébresztett. Könnyű volt elhinni, hogy minden ugyanolyan, mert ha elkerültem a tükröket, a saját arcom sem emlékeztetett. De most találkozni vele, tudatosítani, minden mennyire régen volt...

- Attól, mert az arcok változnak, nem minden teszi.

- De megrémít a tudat, hogy mennyi minden igen.

Az az egy szó, megrémít, erős, és határozottan őszinte volt. A férfi szinte soha nem használt ennyire intenzív töltetű szavakat, ha a saját érzéseiről beszélt.

- Felidézve az elveimet a múltban és a jelenben, nem tudom pontosan, mi vezetett akkor. Annak egy árnyképét követem most, megkeresem azokat a gondolatokat és lehetőségeket, amik a legközelebb állnak hozzá, de képtelen vagyok megragadni, mennyire távolodtam el az eredetitől. Nagakura emlékeztetett, hogy az létezett, hogy tényleg rendelkeztem egy hittel, aminek minden pontja az enyém volt, de egyúttal arra is, hogy jelenleg az, abban a formában már nincs.

Tokio nem tudta eldönteni, inkább mosolyogjon a férfi gondolatmenetének furcsa abszurditásán, vagy igyekezzen teljesen átélni a feloldhatatlan dilemmát. Végül – miközben érezte, hogy lassan az ő ujjai is hűlnek – egyszerűen megszólalt.

- Amikor először kerültél apám házába, akkor már egészen ilyen voltál. Ugyanilyen borzalmasan makacs – a halvány irónia ezúttal mintha nem ért volna el a férfi tudatáig. – Sosem értem majd meg úgy ezt, ahogy te. Amiben megváltoztál, az úgy tűnik, hozzám nem ért el. De azt tudom – itt a férfire nézett, és ezúttal Saito is elemelte a tekintetét a hóesésről – hogy Nagakura-san nem azért jött el hozzád, mert túllépett a múlton. Hanem mert nem akar túllépni. Ha nem riasztod el a kétségeiddel, hamarosan talán rádöbbensz, hogy ugyanazok gyötrik őt is.

A nő szavai láthatóan megérintették a férfit, annak ellenére, hogy nem szólt semmit. Végre kicsit megborzongott a hidegben, mintha a kapott, furcsa nyugalmat biztosító válasz feloldotta volna az érzéketlenségét. A felhők sűrű fátyola mögött csak halvány, szürkés derengés jelezte a Hold helyét. Az emlékek dermesztő kétarcúsága, és a haladó idő egyenetlen tempója - amely olyan hatást keltett, mintha semmi által nem kötött vándorként hol futna útján, hol pedig megállna pihenni kicsit – nehezen érthetővé tettek mindent. Saito kihúzta a kezét Tokio ujjai közül, és fél karjával magához vonta a nőt, aki a vállának döntötte a fejét. Így, a dochugi vastag szövetén át nem is érezte hidegnek az érintését. 

Saito, visszaemlékezve Shinpachi látogatására már hiába próbálta volna száműzni, és bármivel helyettesíteni a kellemetlenül fojtogató érzéseket, a gyászos gondolatokat, és azt a megmagyarázható, de mégis végtelenül furcsa félelmet. De kicsit, abban az éjszakai hóesésben elkezdett reménykedni, hogy az újra testet és életet nyert emlékek legközelebb, egy más szögből nézve erőt adnak a lépéseinek, és nem elbizonytalanítják.

***

Sagawa a Meiji kor legzseniálisabb vívmányának egyértelműen a vasutat tartotta. Ezt Saitonak volt alkalma meghallgatni, valahányszor a rendőrségen lehetőségük nyílt beszélgetni. 1872 óta robogtak nagy zajjal a tehervonatok Shimabashi és Yokohama között, fémes sínpárokon pedig mindig furcsa tompasággal vágtázott a fény. Egyfajta látványosságot is jelentett, a praktikus funkción túl, az emberek képesek voltak csak azért átutazni a városon, hogy az állomásnál megnézhessék, ahogy kigördülnek a kocsik, Saito pedig tudta, hogy Sagawa többször is megtette ezt az értelmetlen utat. Két évvel az első után nyílt meg az út Osaka felé, és már folytak a munkálatok a Kiotóba tartó vonalon is, a vasútépítés amolyan újfajta őrület volt az infrastruktúrában, a szimbólum, hogy lám, megérte nyitni Nyugat felé. Saitot csak felületesen érdekelte mindez, de nem akarta megsérteni Sagawát, aki szinte gyermeki érdeklődéssel állt a témához - hiába voltak fontosak számára is a hagyományok, mégiscsak volt, ami fellelkesítette - ezért általában türelmesen végighallgatta, miközben a jelentéseit javítgatta és rendszerezte.

A barátját láthatóan meg is lepte hát, hogy ezúttal félbeszakította, és nem is próbálva kapcsolódni a témához, megszólalt:

- Mennyire lenne nehéz, jogilag, egy emlékmű építése?

Sagawa felvonta a szemöldökét, mintha nem egészen értené, Saito mire is céloz.

- Hogy érted?

- Tokióban mennyire lenne nehéz felhúzni bármilyen emlékművet? Nem az anyagiak foglalkoztatnak első sorban, hanem a jogi háttér.

- Ennek te is könnyen utánajárhatsz.

- Én sosem értettem ezekhez annyira, mint te.

- Sok tényezőtől függ – adta be végül a derekát Sagawa, széttárva a karját, mintha azt sem tudná, hol kezdje. – Valószínűleg közrejátszik a helyszín, illetve az is, milyen emlékműről van szó. A politika ma már mindenbe beleszól.

- Kondou Isami és Hijikata Toshizo síremlékéről.

- Tessék?

Saito biztosra vette, noha nem beszélt hangosan, hogy a férfi tökéletesen értette a szavait, inkább csak nem akarja elhinni. Azért felnézett, az asztalán kupacban álló papírok helyett Sagawa arcára szegeződött a tekintete, és egy komoly villanás futott végig az íriszén, mintha az ablaküvegen át látható vakító fehérség költözött volna a szemébe, miközben elismételte.

- Kondou Isami és Hijikata Toshizo sírja. A Shinsengumi emlékműve.

Sagawa vonásai hirtelen teljesen megmagyarázhatatlan kifejezésekbe rendeződtek, idegesség, zavar hatotta át az egész megjelenését, miközben a szája elé vitte a kezét, és dörzsölgetni kezdte az állát, akárha szakálla volna. Nem nézett Saito felé, a padló egyenletes mintázatát vizslatta, miközben megszólalt.

- Ez... nem biztos, hogy jó ötlet.

- Nem csak az én gondolatom – tette hozzá a férfi, mintegy remélve, ezzel elkerülheti, hogy a férfi megpróbálja meggyőzni. - Nagakurához fűződik maga az ötlet, de támogatom, amiben tudom.

Sagawa biccentett – természetesen tisztában volt azzal, kicsoda Shinpachi, annak ellenére, hogy személyesen nem beszélt vele – de továbbra is ott ült az arcán az a zavarodott grimasz. Néha szóra nyitotta a száját, majd inkább hallgatott, mintha azon töprengene, hogy tompítsa a mondandója élét. Végül egészen elhalkult, és csak úgy kezdett beszélni.

- Tudod, hogy mit gondolnak rólatok legtöbben ugye? Jogilag olyan nevet használsz, amilyet akarsz, de kapnál pár gyűlölködő pillantást a Saito Hajimére. Emlékművek a hősöknek járnak, és a jelenlegi kormány szemében ti maga a megtestesült gonosz voltatok.

Ha valóban enyhíteni akarta a szavak által okozott fájdalmat, nem járt sikerrel, így is épp eléggé vágtak, de Saito megállapította, Sagawa mentségére szól, hogy igazat mondott. Ám pont azok miatt az érzések miatt, amiket ezek a mondatok felszabadítottak benne, hirtelen tényleg átérezte Shinpachi törekvésének fontosságát. Élete során bőven volt lehetősége gyakorolni, hogy ne törődjön mások véleményével. Pont a Shinsengumi tanította meg rá, hogy ne ragadja el az idegesség, amikor valaki csalónak nevezi. Épp ezért most is így állt minden negatív véleményhez. A bal kezével jól forgatta a kardot. A Shinsengumiban pedig rengeteg volt a jó ember, akik Japán szerte különböző csatatereken hevertek, vagy hamuként hordta el őket a szél. Aki számított, az tudta ezt. De ahogy Sagawa mondta ki, ahogy összefoglalta az egészet, így mégis hatással volt rá, mégis úgy érezte, kell azért az a nagyobb léptékű elfogadás. Talán mégis szükség van arra, hogy mások is megértsék, amit ő már régóta tud.

- Akkor gondolom a külvárosi területek jobb választásnak bizonyulnának – felelte végül, mire Sagawa komolysága (ami eleve sem igazán illett hozzá) oldódott, és egyszerűen elnevette magát.

- Sokba fog kerülni. Nem csak pénz tekintetében. De lehet, hogy megvalósítható.

- A kormány kétlem, hogy sokat törődhet egy egyszerű emlékművel, politikai tartalom ide vagy oda. A külügyek túl sok erőforrást vonnak el. Ha sikerülne hatékonyan elintézni a jogi hátteret, nem hiszem, hogy nagy port kavar majd. – Sagawa némán hallgatta, majd röviden bólintott.

- Van rá esély. Lokálisan így is felkelti majd a figyelmet, de alapos tervezéssel gyorsan elkészül majd, és talán azt is sikerült elkerülni, hogy politikai tartalmat lássanak bele.

Saito eközben aláírt még néhány lapot az előtte fekvő kupac tetejéről.

- Remélem, Nagakura-san jól átgondolta minden lépését.

Ezúttal a férfi arcán ömlött el egyfajta nosztalgikus mosoly, amivel szinte magát is meglepte. Sagawa ezt nem érthette, de nem is kérdezett rá, Saito véleménye szerint ez nagy szerencséje volt. Nem szívesen mondta volna el, hogy amennyit Shinpachiról tud, ő szinte soha, semmit nem tervezett meg rendesen.