A férfi hajszálain megültek a hópelyhek, ahogy a januári hidegben nyugodtan lépkedett az épület felé. Az arcán furcsa mosoly ült; megbújt mögötte egyfajta rejtett, bolondos játékosság, vagy annak szép emléke. Amikor megállt a rendőrség előtt, bizonytalanság suhant át a vonásain, mintha visszakozni akarna egy fontos lépés előtt. Megrázta a fejét, határozottan, hátha így elűzheti magától a zavaró gondolatokat, majd lenyomta a kilincset, és a cipője koppant a köveken, ahogy belépett. Tudta, hogy hol kérhet meghallgatást, de a savanyú képű egyenruhás nem bizonyult túl együttműködőnek. Bizalmatlan tekintettel mérte végig a férfit, aki újra elismételte a szavait, ezúttal lassabban.

- Fujita Goro-sant keresem.

- Bűntényt jelentene be? – a kérdés egészen monoton hangon érkezett, mintha a rendőr egyszerűen unná a helyzetet.

- Nem. Egy... régi barátja vagyok.

- Akkor miért nem keresi a munkaidején kívül?

A férfi kezdte elveszteni a türelmét, megroppantott néhány ízületet az ujjain, majd ismét megszólalt.

- Régen találkoztam vele, csak itt van lehetőségem felkeresni. Lenne olyan szíves, hogy jelzi neki?

- Neve? – ismételten ugyanaz az unott stílus.

- Sugimura Yoshie vagyok – érkezett a felelet. – De...

- De? – az egyenruhás laposat pislogott, miközben felnézett a férfire, aki halványan elmosolyodott.

- Ne mondjon neki nevet. Csak... mondja azt, hogy Saito Hajimét keresem!

A rendőr felvonta a szemöldökét, mint aki egyáltalán nem érti a megjegyzést, de végül kelletlenül ciccegve megállapította, hogy a férfi teljesen komolyan beszél.

***

1876-ot írtak. Nyolc év telt el azóta, hogy a Shinsengumi széthullott, és nyolc éve nem is használta a nevét. A rendőr nem teljesítette tökéletesen a férfi kérését, elmondta, hogy Sugimura Yoshie néven mutatkozott be, és Saitonak egyáltalán nem volt ismerős a név. De az illető mégis sikerrel járt, mert az üzenet annyi emléket idézett fel, és annyira visszarántotta a múltba, hogy tudnia kellett, azonnal tudnia kellett, kitől származik. Felállt az asztal mellől, belebújtatta a karját az egyenruha ujjába, majd küzdött egy keveset a gombokkal a sötétkék szöveten, visszahúzta a kezére a kesztyűket, és a lépcsősor felé sietett.

A férfi nem úgy nézett ki, ahogy emlékezett rá. Még mindig magas volt, és meglehetősen keménykötésű is, de a karján már nem dagadtak úgy az izmok; igaz, a nyugatias kabát vastag ujjai is sokat takartak. A haja rövidre nyírt, és még mindig a sötétbarna szín uralta a tincseit, de már vegyült beléjük néhány szürke szál. Az arcvonásai keményebbek és szögletesebbek lettek, egész lényének komolysága mögött mélyen bújt el a régi bohóc. Saito mégis azonnal felismerte, és egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt a szoba másik felében, mintha nem hinné el, hogy egy alak az ennyire távoli múltból is képes volt előlépni. Aztán lassan, hitetlenül, mint aki mély álomból ébredve még abban sem biztos, amit lát az a valóság, vagy még az elméje játékából született színes kép, megszólalt:

- Nagakura?

Shinpachi arcán azonnal elömlött a széles, őszinte vigyor, mintha az ő kétségei is csak ekkor szálltak volna el. Talán így is volt, legalábbis a szavai ezt sejtették.

- Ezek szerint tényleg te vagy az.

Saito is sokat változott. Szinte már nyoma sem volt benne a tizenéves fiatalembernek, aki egykor kihívóként kereste fel a Shieikant. Már a börtönévek is jelentősen átalakították, és az akkori változások egyes nyomai megmaradtak rajta. Az alkata szikárabb lett, amin a rendőri egyenruha nem segített, az arca csontosabb, ami pedig általában komoly, rezzenéstelen arckifejezését még szigorúbbá, kissé fenyegetővé is tette. A karddal az oldalán az elmúlt korok rémisztő mementójaként mozdult, és ez furcsa elégedettséggel töltötte el. Ilyesmivé válni egy új korban pont olyan szerepkörnek tűnt, amit szívesen fogadott el.

- Attól tartottam, hogy senkit nem találok, de...

- Én is azt hittem, hogy csak én maradtam – felelte Saito a be sem fejezett megjegyzésre.

- Lesz miről beszélnünk – Shinpachi arcát továbbra sem hagyta el az a múltat idéző, lelkes, reményteljes vigyor, ahogy karba fonta a kezét. – Bár gondolom...

- Nagyjából két óráig még szolgálatban vagyok.

- Persze – legyintett Shinpachi. – De csak az itteni nyilvántartásokban bukkantam rá a nevedre, így máshol nem láttam esélyt, hogy megtalállak – Saito bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, (és úgy döntött, nem tesz megjegyzést a férfi ugyancsak megváltozott nevére) majd ismét megszólalt.

- Ha nincs ellenedre, szívesen meghívlak az otthonomba. Ott rosszalló tekintetek nélkül beszélhetünk.

Shinpachi arcáról a „rosszalló tekintetek" említésére már lehervadt az a széles vigyor, láthatóan rosszul érintette maga a gondolat is, hogy ami számukra a személyes múltat, és a legszebb emlékek egy részét jelentette, az mások előtt szégyenteljes vagy megvetendő. Végül hagyta, hogy a pillanatnyi komorság lassan eltávozzon az arcáról, és ezúttal nem azt a lelkes vigyort engedte felkúszni a vonásaira, hanem a másikat, a furcsábbat, ami elrejtette a régi bolondosságot:

- Szívesen venném.

***

Tokio kontyából elszabadult néhány tincs, miközben térdelésben eltolta az ajtót, majd felállt, és belépett a megmelegített szakéval. Halványan elmosolyodva pillantott Saitora.

- Remélem, vacsorára is invitáltad, nem csak egy italra.

- Én maradok vacsorára, ahol szívesen látnak – Shinpachi széttárta a karját, mintegy jelezve, hogy az ő gyomrában bármi elfér.

A nő alapvetően elhelyezkedett volna Saito mellett, hogy hallgathassa, és akár becsatlakozzon a beszélgetésbe, de sötét szemei a jókedélyű vendégről a férfi vonásaira siklottak. Csak néhány pillanat volt, egy futó pillantás, egy elkapott villanás a sötétkék íriszen, és azonnal úgy érezte, jobb, ha magukra hagyja őket. Sosem tudta volna leírni, mit is látott meg ilyenkor, de egyszerűen tudta, úgy helyes, ha háttérbe húzódik. Több mint egy éve házasodtak össze a férfivel, és ahogy Tokio néha magában fogalmazott, mindketten szabadon lélegeztek. Nem volt szükségük egymásra. Nem függtek egymástól, sosem volt kérdés, hogy túlélnének-e egyedül. Mégis összekötötte őket a törékenynek induló, de szívóssá edződött bizalom, és azzal párhuzamosan, folyton együttműködve az egyszerű elfogadás. Egyfajta dinamikája lett a gondolataiknak, az interakcióiknak, ami lassan sodorta őket abba a helyzetbe, hogy amikor megadták magukat a lábai, és eluralkodott rajta a fájdalom, Saito Tokio vállát kereste meg, hogy megtámaszkodhasson, a nő pedig ott volt, és kinyújtotta a kezét. Nem beszélt, és mindig hagyta, hogy a férfi döntsön... ez is hozzátartozott a bizalom és elfogadás kettőséhez. Hinni, hogy tud maga is választani, akármennyire is sugallja az ellenkezőjét a helyzet. A mocskos, sáros hónapokon át tartó ősz fátyolos esőzései fagytak a zimankós napok jegévé, amelyek egyikén egy a támogatások gazdagsága ellenére is szerény ceremónián a neve Fujita Tokio lett. Szinte már komikusnak tűnt számára, hogy a férfire nézve nem is tudta pontosan megmondani, hogy kéne leírnia a kapcsolatukat. Része volt a szeretet, de az a csendes, nyugodt fajta, amit nem látni kívülről, és amit ki sem mondanak általában. A zártság, a formális keretek között is finoman elrejtett szavak pedig megmagyarázhatatlanul különlegessé tették azokat az érintésre alig elég pillanatokat, amikbe bújtatták őket. Az a különös, kissé abszurd bajtársiasság nem szűnt meg, csak átalakult, egybesimult valami mással.

Hosszabban elücsörgött a már zárt ajtó előtt... behúzta maga mögött, mikor kilépett a szobából. A papírfalak kevéssé szigeteltek, nem tudott mindig, minden szót kivenni, de a hangok magasságából és élességéből, a mondatok dallamából könnyedén meg lehetett állapítani, épp ki beszél. Shinpachi szavai mindig erőteljesebbek voltak, nem szükségszerűen hangosabbak, de határozottabbnak tűntek a szünetek, a váltások, szemben Saito hullámzóbb, kötöttebb stílusával. Néha megtorpanás, az idősebb férfi megköszörülte a torkát, majd folytatódott... Tokio pedig lassan felállt , és eltávolodott az ajtótól.

- Azt tudtam, hogy Sano meghalt. – hajtotta le a fejét Shinpachi, a nő távozása után hamar komolyra fordítva a szót, mintha csak azért mutatta volna az igazi, régi, vidám arcát, hogy ne okozzon kellemetlen érzéseket a fiatal feleségnek. Idegesen összeszorította, majd kissé kiengedte az öklét. – Nem voltak biztosak a hírek, de egyszerűen tudtam.

- Yukimura azt mondta, Aizu felé tartott, mikor utoljára beszélt vele. Nem érkezett meg.

Az idősebb férfi az ajkát összepréselve bólintott a megerősítésre, majd ivott egy kortyot, mielőtt folytatta.

- Heisukét kerestem egy ideig. Nem bíztam benne nagyon, ő volt az egyik első, de... csak két év után adtam fel. Papírforma szerint már rég halott volt, hinni akartam, hogy csak eltűnt valahová...

Saito nem felelt, de hirtelen fojtogatóvá vált az egyenruha nyaka, oda is nyúlva piszkálni kezdte a vastag kabát felső gombját. Nyelt egyet, de nem tudta rávenni magát a beszédre. Shinpachi észrevette a habozást, így az addig ökölbe szorított kezét megtámasztotta a térdén, és a férfire pillantott.

- Tudsz valamit róla? – Saito röviden bólintott, a kérdés mintegy feloldotta a hirtelen jött blokkot, és felelt.

- Ott voltam vele a végén. – Shinpachi szeme kikerekedett, és azonnal szánalom költözött a tekintetébe, idegen, furcsa szánalom. Saito még megtoldotta a szavait, mintegy remélve, hogy ha egyszerre mond el minden veszteséget, gyorsabban távozik az szomorkás csillanás, és csupán gyorsan tovább álló látogató lesz a férfi arcán, nem kell hozzákötnie, mint még egy újdonságot. – Souji is akkor halt meg.

Nem gondolt arra a napra. Már a börtönben is mindig meggyőzte magát, hogy ne gondoljon. Elvágta az emlékeket azoknál a pillanatoknál, amik még szépek voltak, mert tudta, erőt kell nyernie, és a veszteség, a pusztulás érzetéből nem tudja kisajtolni a kitartásának cseppjeit. De most, hogy kimondta ezt így, túl élénknek hatott az egész. Magában feltette a kérdést: Miért van az, hogy a halál annyival élénkebb, mint az élet? Miért van, hogy annyit felejtettem, de erre az egyre emlékszem? Fel tudta idézni Heisuke égővörös szemeit, amelyek furcsán tompának hatottak, mintha kiveszett volna belőlük a fény, fel tudta idézni az oldalán ejtett lőtt sebből ömlő karmazsin vért is, amikor térdre esett, kérdezve, hogy tudott-e segíteni, hasznos volt-e legalább a végén. Sosem töprengett rajta – pont azért nem, mert meggyőzte magát, hogy az emléket is rejtse el mélyre, fedje be, titkolja maga előtt is – hogy a válasza „Megmentettél engem" mennyire nyugtathatta meg. Igaznak igaz volt, és fontosnak fontos, de visszagondolva szinte üres. Élősködve az emléken befurakodott az agyába az a gondolat is, hogy mit szólt volna Heisuke, ha egy röpke fél órával tovább élhet. Ha láthatja, ahogy a kezébe veszi az Élet Vizét tartalmazó üvegcsét. Szinte látta maga előtt a soha meg nem történt jelenetet, tudta, hogy a gyerekes arcú fiatalember megragadta volna a karját, meglepő erő lett volna a szorításában, és a fejét rázva kérte volna, hogy ne kárhoztassa magát az ő sorsára. Gonosz egy parazita volt ez az elképzelt emlék, de nem lehetett olyan egyszerűen elűzni, ügyesen árasztotta el az elméje kanyargós folyosóit.

Shinpachi háta megroggyant a szavaira, a válla előre esett, mintha hirtelen évek súlya nehezedett volna rá, és tőle szokatlan módon szinte csak motyogott, el is kapva a tekintetét a fiatalabb férfiről, a gyékényszőnyeg szabályos mintázatát tanulmányozva.

- Sajnálom.

- Nincs mit sajnálni.

- Nem vagyok idióta – mordult fel a férfi a megjegyzésre. – Emlékszel Aburano Kojira? Ott Heisuke majdnem meghalt. Tudom, milyen mocsok érzés. Nem kell játszanod, hogy nem fájt.

- A halál különleges pillanat. – felelte Saito, a hangja még mindig kínosan egyszínű, ráerőltetve a teljes, sztoikus nyugalom. – És végtelenül magányos. Megtiszteltetésnek kell éreznem, hogy ott lehettem velük.

Azt – mintegy természetes, emberi ferdítésként – elhallgatta, hogy igazából csak Heisukével volt ott. Soujinak hallotta a szavait, beszélt és harcolt vele, még egyszer utoljára, de magában a pillanatban magára hagyta. Ha megtiszteltetésnek tekintette, hogy a legfiatalabb kapitányt az utolsó pillanatig kísérte, mondhatni, bukásának élhette meg, hogy másik társa esetében azt sem tudta megmondani, mit láthatott, mit hallhatott a férfi a végén.

És Shinpachi hallotta, hogy az utolsó mondatban azért ott volt az a kell, finom jelzője annak, amikor az ember kényszeríti magát, hogy átalakítson egy gondolatot, egy érzést, egy emléket. Érzékelte a háttérjelentést, és nem reagált. Pontosan tudta, hogy nem lenne értelme, egy nehezen megszerzett, megtervezett megbékélést zúzna szét a szavaival. Amikor ismét felpillantott, és látta, hogy Saito elnéz mellette, mintha valami roppant érdekeset talált volna a papírfal egyszerű mintáin, ismét megszólalt.

- Egyáltalán mit kerestél Aizuban? Azt hittem, felmész északig.

- Összeszólalkoztam Hijikata-sannal.

A hangulat oldására mindenesetre jónak bizonyult a megjegyzés, mert Shinpachi szája sarka remegett néhány pillanatig, majd egyszerűen, horkantva felkacagott.

- Összeszólalkoztál vele? Te?

- Valamit meglepőnek találsz benne?

- Nem is tudom... - Shinpachi az állához vitte a kezét, imitálva, hogy éppen mélyen töpreng. – Talán azt, hogy senki szájából nem hallottam annyiszor az „Igenis" és a „Parancsnokhelyettes" szavakat, mint a tiédből. Ebben a sorrendben.

- Mélyen tisztelem Hijikata-sant, de ez nem jelenti, hogy minden helyzetben egyet kell értenem vele. Olyan döntést hozott Aizu hátrahagyásával, amit elfogadhatatlannak ítéltem.

- Saito... ez egy vicc volt – legyintett Shinpachi, mintegy megállapítva, hogy az egykori kapitány humorérzéke semmit nem fejlődött az elmúlt évek során. Azonban újabb mosolyt csalt az arcára, mikor a fiatalabb férfi kissé zavartan reagált.

- Bocsáss meg. – Igen. Ez a jelenet könnyedén lejátszódhatott volna évekkel korábban is, Saito alighanem pont ennyire ügyetlenül kezelte volna a tréfát.

- És azután mi történt? – vette fel a társalgás fonalát ismét Shinpachi. – Tudom, hogy Aizunál nagy csata volt, és tudom, hogy fogságba kerültél utána. – Saito felvonta a szemöldökét, enyhe értetlenség ült ki az arcára. Nem tudta, Shinpachi honnan szerzett ennyi információt az elveszett éveiről. – Valahogy le kellett követnem, hol jársz most. Lehet, hogy meglep téged, de nem vagyok bolond, és azt hiszem, kutatás tekintetében kimondottan jó munkát végeztem. – sértetten felhúzta az orrát, de pillanatokon belül elszállt a nagyzoló arckifejezés, megköszörülte a torkát, és hozzátette. – Nos... Matsumoto-sensei valójában jobban értett az ilyesmihez, mint én...

- Matsumoto Ryojun? Az orvos?

- Igen. Úgy tűnik elég nagy hatással voltunk rá, szívesen segített kideríteni, mi történt az egyes tagokkal. De most nem ez a lényeg. – hirtelen elkomorult, és sokkal sötétebbé vált a tekintete, mint korábban. Saito ezt nem tudta mire vélni. – Tudom, hogy hazudtál a nevedről.

- Kondou-sant kivégezték, és ennek nyilvánvaló oka volt, hogy ő vezetett minket. Magas rangom volt a Shinsenguminál, így ha túl akartam élni, ezt el kellett titkolnom.

Tökéletes nyugalommal mondta, de Shinpachi megrázta a fejét.

- Nem hazudtál volna.

- Egyértelműen hazudtam. Ha nem tettem volna, most nem lennék itt.

A második osztag egykori kapitánya továbbra is a térdére támasztott kézzel nézett farkasszemet a férfivel, szinte várva, mikor töri meg, és veszi rá, hogy kapja el a tekintetét.

- Ha csak az életed lett volna a tét, igazat mondasz. – Az orrlyukai kitágultak, ahogy beszívta a levegőt.

Saito ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Shinpachi már rég tud mindent, egyszerűen csak próbálja belecsalni egy csapdába, hogy ő mondja el, ő bízzon meg benne annyira, hogy ne titkolja tovább. Még nem szólalt meg, habozott néhány pillanatig, és pont elég volt ahhoz, hogy a következő, amit érezzen, az legyen, hogy a férfi keze megragadja az egyenruháját, talpra rángatja, és már szabályosan üvölt vele.

- Te nyomorult idióta! Miért kellett meginnod azt a szart?

Saitot ekkor már elfogta a vágy, szinte leküzdhetetlen erővel, hogy ne nézzen a régi barát szemébe... de akármilyen legyőzhetetlennek is tűnt, felvette vele a harcot, és vállalta a szemkontaktust. A férfi elég erősen szorította a ruháját, hogy úgy érezze, abban a nyomorult, már a beszélgetés elejétől fojtogató gallérban tényleg megfullad. Shinpachi megrázta, ahogy folytatta a dühöngést.

- Tudod, mit művelt velük! Láttad! És mégis vállaltad! Mi a pokol ütött beléd?

- Hijikata-san azért adta nekünk azt az üveget, hogy harcolhassunk, amikor úgy érezzük, még nem szabad meghalnunk. Azt vártad volna tőlem, hogy nézzek szembe a többiekkel a túloldalon úgy, hogy a haláluk után egyszerűen feladtam?

Nem emelte fel a hangját, de mégis ki lehetett belőle hallani a feszültséget, az utolsó mondat végénél szinte már sziszegett. Shinpachit kijózanította ez az ideges tónus, és elengedte Saito ruháját, aki szinte azonnal kipattintotta a kabát felső gombját, hogy megszűnjön a fullasztó érzés. A férfire pillantott, aki továbbra is halkan káromkodott, szinte csak magának, de még az elsuttogott szavak között is ki lehetett venni néhány szót. A „Koudou" névhez például igencsak cifra jelzők párosultak.

- Hány barátom életét teszi még tönkre ez a lötty? – kérdezte végül, kicsit hangosabban. Saito óvatosan felelt.

- Többét már nem.

- Ő... tudja?

Shinpachi az ajtó felé biccentett, így Saito tudta, hogy Tokiora céloz.

- Természetesen.

- És még mennyi... - megtorpant a mondat közepén. – Sajnálom. Felesleges lenne feltenni azokat a régi kérdéseket, amikre már akkor sem tudtuk a választ.

Teljes lett a csend, és kínossá vált az ácsorgás a szoba közepén, ami a korábbi kiabálás után tartósan fennmaradt. Saito végül egyszerűen térdelő helyzetbe ült, és Shinpachi is elfoglalta a maga helyét, belekortyolva a szakéjába, ami valami kisebb csoda folytán nem borult ki. Saito is a csészéjéért nyúlt, és kitöltött magának egy keveset az italból, ami forróról már langyosra hűlt, és éppen lenyelte az első kortyot, amikor a társa megszólalt.

- Szomorú, hogy egyetlen régi bajtársra találok rá, és ő is fél lábbal a sírban van.

Saito erre azért nem felelt, mert nem értette, mit is akart kifejezni a férfi. Kihallott valami halvány, játékos, tréfás dallamot a szavak mögül, de a mondat mégis keserű volt, mint az epe... jobban járt a hallgatással. És ahogy a csend pillanatról pillanatra sebesen mélyült, mintha megütötte volna valami a fülét. Egy régi nevetés, vagy több, de Shinpachiét határozottan hallotta. Aztán vége lett, nem elhalkult, hanem mintha elvágták volna... és a visszatérő csendben ízetlenné vált a szaké.

***

Shinpachi végül nem maradt vacsorára, Tokio kísérte ki. A nő durvábban szabott, kék dochugit viselt, de így is dörzsölgette a kezeit, ahogy kiléptek a sötétedő városban szürkének ható hóesésbe. Shinpachi tekintete a távolba révedt néhány pillanatra, majd megszólalt.

- Nem örült a találkozásnak.

Csak úgy magának jegyezte meg, és határozottan nem arra célzott, hogy Saitot feldühítette volna a jelenet, amit az Élet Vize miatt rendezett. Egyszerűen csak a tényt érzékelte, az állapotot, amit nem tudott megmagyarázni.

- Ne gondoljon ilyesmire, Nagakura-san. – mosolyodott el bíztatóan Tokio. – Az, hogy nehezen dolgoz fel egy ilyen találkozást, nem jelenti, hogy...

- Azt hiszem, nálam is jobban tudod, Tokio-san, hogy Saito állandóan olyan, mint aki ecetet nyelt – közölte a férfi. – De most nem erről volt szó. Úgy éreztem, mintha csak fájdalmat okoztam volna.

- Biztos vagyok benne, hogy téved – nézett rá a nő, ezúttal komolyan. – Néha a nehezen kezelhető és megélhető örömöt csak egy gondolat választja el a fájdalomtól.

Shinpachi ezen végre elvigyorodott, és bólintott.

- Nos, nagyon remélem, mert azt hiszem, még találkozunk. Felvetettem neki néhány tervemet, amihez szükségem van rá, főként a kapcsolataira. - Összehúzta magán a kabátot, és kilépett az utcára. – A viszontlátásra, Tokio-san.

A nő kifújt lélegzetének párája megdermedt a levegőben, tekintete pedig még követte egy ideig a távozó vendég útját.