- Ugye nem lesz semmi...

- Sokan vagyunk. Ha támadásra kerül a sor...

- Nem erről beszélek – Yaso megtorpant, miközben megszorította a férje kesztyűbe bújtatott kezét, a hüvelykujja pedig végigszaladt az ízületeken. – Nem akartam felhozni, de... - továbbra is csend. – A pokolba, Goro, tudod, mire gondolok.

- Tudom.

- Akkor...

- Minden rendben lesz. Elég erős vagyok – Ez nem nyugtatta meg a nőt, ellenkezőleg. „Elég erős vagyok" nagyon is arra utalt, hogy a roham igenis elérheti az út során.

- Ez azt jelenti, hogy...

- Minden rendben lesz. Mondtam.

Saitot ezekkel a kérdésekkel eresztették el Tonamiból. Már lassan egy éve volt, hogy nem hagyta el, így egészen furcsán érezte magát, ahogy közeledtek Tokió felé. Még mindig nehezen szokta meg a főváros új nevét... többször elismételte magában, hogy a nyelve lassan elszokjon az annyit használt Edotól. Yaso aggodalma nem volt alaptalan, a rohamok ismét kezdtek gyakoribbá válni, de valahányszor őt magát kezdte volna aggasztani, hogy milyen helyzetbe kerülhet, ha az úton éri egy, Saito makacsul összeszorította az ajkát, és eldöntötte, hogy minden rendben lesz. Megígérte, hogy megbirkózik a helyzettel, tehát nem fordulhatott elő, hogy a vérszomj bármiben is gátolja. Most majdnem túl szép volt minden... a kard az oldalán, a vágy a hazatérésre, ez most nem mehetett tönkre.

A testőrség tagjai főként nála idősebb harcosok voltak, csupán néhány fiatal akadt köztük. Saito mindkét csoporttal szemben csendes maradt, noha kölcsönös udvariasság és tisztelet folyamatosan jellemezte az interakcióikat. Ismerték őt annyira, hogy tiszteljék a tapasztalatát, és bizonyos párbeszédekben ez meg is nyilvánult. Kataharu, a maga fiatal, de éles elméjével egyszer feltette az egyszerű kérdést: „Van-e bármi valós esélye, hogy megtámadják?" Erre először értetlen felhördülés volt a válasz, természetesen, hiszen a testőrök azért kísérték a fiatalembert, hogy ezt elkerüljék, de rövid gondolkodás után az egyik lőfegyveres, szinte még gyerek, megszólalt:

- Nem hiszem. Egy ilyen támadás szíthat ugyan káoszt, de főként Tonamiban. Túl jelentéktelen tartomány ahhoz, hogy nagyon törődjenek vele – a rövid csendet Saito törte meg.

- Olyasvalaki fejével gondolkodsz, aki elfogadta, hogy megváltozott a világ – mondta halkan. – Aki ebbe nem nyugodott bele, annak minden megegyezés, ami szilárdítja a rendet, sértés. Nem káoszt kíván kelteni, csupán megtorolni a rajta esett sérelmet.

- Akinek van becsülete, nem tenne...

- Ragaszkodj a magad becsületéhez, de ne bízz túlságosan a másikéban.

A fiatal katona sértetten felhúzta az orrát, az arca egészen majomra emlékeztetővé torzult a grimasztól... néhányan meg is mosolyogták a jelenetet, de főként az idősek egyetértően bólintottak magára a megállapításra. Kataharu tekintete a távolba révedt, majd ismét megszólalt.

- Milyen támadásra számíthatnék ebben az esetben?

- Komoly szerveződés nem valószínű – jegyezte meg az egyik idősebb férfi. – Tonami migrációja csak az egyik megvitatott kérdés, a nagyobb probléma, hogy több daimjót hivattak a császár elé... de tudnánk arról, ha működne egy kézben központosuló ellenállás. A bandita támadások viszont mindig reálisak.

A Tokióba vezető út azonban meglepő csendben zajlott, rajtaütések, és komoly konfliktusok nélkül. Saito maga több éjszaka is őrségben volt... könnyen ébren maradt ilyenkor, jóval könnyebben, mint a társai, bár a fáradtság őt is megviselte. Leülve a tűz mellé a letáborozások alkalmával néha egészen a háborút idézték... csak a másnap itt nem volt bizonytalan, nem fordult elő, hogy azzal a furcsán nyugodt gondolattal kellett lepihenni, hogy ez az utolsó éjszaka. De a beszélgetések, azok a cinikus nevetések a régiek voltak, a harcok előtti éjszakákat idézte a becsempészett szaké is... emlékezett az egyik estére, mikor Hijikata próbálta némi alkohollal motiválni a fásult csapatokat. Jó volt hallgatni még az ilyenkor kirobbanó kisebb vitákat is, és néha, ha szóba került, még ő maga is beszélt néhány szót Edoról, ahogy még ő emlékezett rá, főként a Shieikanban töltött időkből. Ekkor szigorúan a városról szóló tapasztalatokra és tényekre koncentrált, nem fejtegette a személyes vonatkozásokat, pedig az elméjét határozottan megrohamozták az ehhez hasonló emlékek. A saját harcai Soujival, amelyek többnyire azzal értek véget, hogy mindkettejük arcáról patakokban csorgott a veríték, ziháltak és alig álltak a lábukon... élvezve, hogy soha, egyikük sem tudta legyőzni a másikat, mindig addig küzdöttek, amíg már reszketett a kezükben a kard. Az esték, amikor úgy aludtak el, mint akik császárnak érzik magukat, pedig éhesek maradtak, és tudták, hogy másnap sem laknak jól. Ezeket felesleges lett volna tovább adni, és nem is akarta, így maradtak a leírások az akkoriban is épp elég zajos utcákról, az árusokról, a város meglepően jól átlátható szerkezetéről... akik ritkán jártak arra, azoknak ez is éppen elég szórakoztatónak bizonyult, és ahogy elmondta, és maga elé képzelte az egészet, szinte már megalkotta a saját képét a megváltozott környékről is.

Épp ezért okozott meglepetést, hogy Tokió változása nem volt annyira szembetűnő. Persze, akadtak különbségek: az utcák például még zajosabbak lettek. Annak dacára, hogy a Meiji kor egyik jelszava a mindenkinek kijáró egyenlőség volt, a tény, hogy az Edo kastélyból Császári Palota lett kicsit mintha még élesebbre húzta volna a határokat. Nem szűnt meg a különbség a város magasabban fekvő területeinek jómódja és az alacsonyabb térségek szegénysége között. Az elmúlt évben nyomtatták az első japán nyelvű napilapot, így az utcákon már látni lehetett hogyan osztogatják, főként nyugatias öltözékbe bújt fiatalok. Néha pedig hallani lehetett az idősebb nők zsörtölődését a rizs felszökött áráról... de nem, mindezek is apró változások voltak. Ami igazán megváltozott, az úgy tűnt, nem vált láthatóvá... az csendben kebelezte be a múltat.

A volt daimjóknak a Yamanote területen biztosítottak szállást. Korábban itt az efféle fogadásokhoz teljes felkészültség volt, az erre alkalmas fogadók legtöbbjét azonban még a Boshin háború kirobbanása előtt felszámolták, így jóval nehezebben lehetett megoldani a problémákat. A vendégeknek nyíltan a császár elé kellett járulniuk, de több jelentős politikai személyiség is képviseltette magát... ha az utcán nagy csődület alakult ki, már sejteni lehetett, hogy az érkező kocsiban valamilyen befolyásos alak tartózkodik. Egy ilyen esetnek Saito is tanúja volt, két nappal az érkezésük után... egy Saigo Takamori nevű férfi érkezett, az ideiglenes kormány vezetője... politikusként sokan azt beszélték, Japán egyik legbefolyásosabb embere, a tényleges hatalom sok szempontból inkább az ő kezében összpontosult, nem a császáréban. Hatalomhoz, azon túl, hogy a császár mellett állt a háborúban valószínűleg az juttatta, hogy több politikai vezető ebben az időben Európában tartózkodott, diplomáciai küldetéseket teljesítve.

Saito emlékezett a férfire, látnia sem kellett, a neve is ismerősen csengett... Toba-Fushiminél a császári csapatokat vezette, széles vállú, igazi katonaalkat volt, harci stílusából ítélve hasonló lehetett a természete is. Akinek a kezéből abban a vad csatában nem csúszott ki az irányítás, az csakis olyasvalaki lehetett, aki eggyé tudott válni a káosszal. Saitoval két testőr volt még aznap, akik közelebb húzódtak a csődülethez, kíváncsian... az egykori Shinsengumi kapitány azonban elfordította a fejét, és miközben a fél kezét a katanája markolatán pihentette, az ujjai ütemesen doboltak, mintha ideges, türelmetlen volna.

A tanácskozás a daimjók és a császár között a felszínen nyugodtan zajlott, teljes beletörődéssel. Sőt, nem is lehetett igazán tanácskozásnak nevezni... valójában inkább volt kinyilatkoztatás, határozott utasítás, amibe vajmi kevés beleszólása volt az egykori vezetőknek. Kataharu sosem kormányzott igazából, nem élte meg a vezető felelősségét, az még előtte állt... így azt sem érthette igazán, mi változik majd meg, mit vettek el tőle, és mit hagytak meg. Tonami irányítása a Matsudaira család kezében maradt, egyelőre, ám a daimjó cím, az azzal járó kiváltságok és rangok szinte teljesen elvesztek. Katamori korábban Kurasawának azt mondta, mióta Aizuból Tonamiba került, nem is tekinthette magát annak többé... de ezek a tárgyalások véglegesítették a rangok felszámolását. A feudális rendszer, mint olyan, megszűnt. A tartományúr nem volt úr többé. Saitot magát ez olyan kis mértékben érintette, és olyan szinten csupán játéknak hatott a szavakkal a kisember szemszögéből, hogy fogalma sem volt, miért érzi kellemetlenül magát. Nem szűnt meg sem a tisztelete a Matsudaira klán iránt, sem a hűsége, a szerepe pedig elég lehetetlen és kifacsarodott volt már eddig is, hogy ne tudjon még inkább azzá válni... eszébe jutott a saját megjegyzése az úton: „Aki ebbe nem nyugodott bele, annak minden megegyezés, ami szilárdítja a rendet, sértés." De nem, nem is erről volt szó, bár igaz, hogy maga sem tudott teljesen belenyugodni a helyzetbe. Ez még nem a rend megszilárdítása volt, az még váratott magára, ez inkább egy újabb elem gyorsan, és precízen kivitelezett ledöntése. Egy újabb változás, aminek távolba mutató célja volt, de ő ezt nem láthatta, tehát csak azt érzékelte, hogy valami megint nem maradhatott ugyanolyan. És minthogy ő még mindig túlságosan szerette az állandóság ideáját, ez szálka lett a szemében.

A migrációs kérdések ügye, amikre Kataharu jóval hatékonyabban készült, csak napokkal később került terítékre, mikor a fiatal férfi lelke láthatóan megnyugodott kissé. Ebben már nem volt szerepe a császárnak, Tonami belső problémái már nem számítottak az egész nemzetre kiterjedő hatásúnak, tehát miniszterek intézték a teljes ügyet. A fiatal férfi korábban, még utazása előtt felvetette az apjának a segélykérést a település anyagi gondjainak rendezésére, de ezt Katamori határozottan elutasította... ahhoz elég büszke volt, hogy a végsőkig ne forduljon a kormányhoz támogatásért, és az előző, daimjókat összefogó egyezség után a fia is elég sértettnek érezte magát, hogy fel se merüljön a téma megvitatása. Rövidtávú gazdasági tervezetet vázolt fel, a település szerkezetét osztotta meg a miniszterekkel, az egykori szamurájok új munkakörbe helyezése, és a kardtilalom betartatása kapcsán megemlítette a Kurasawa által javasoltakat is, a termelő és kereskedelmi réteg fejlesztését.

Ez természetesen még mindig kevéssé emelte Tonami fényét, de a tárgyalások meglepő sikerrel zárultak. Kataharu, ha valóban hiányzott is belőle az az erélyesség, ami Saitot már az első pillanattól bosszantotta, vitathatatlanul jól átlátta az összefüggéseket, és nem volt rossz emberismerő.

Saito természetesen ezeken a tárgyalásokon sem volt személyesen jelen, ami információja származott róluk, azt már másodkézből kapta. Az ő feladata a kíséret maradt a tárgyalások helyszínéig, majd vissza a szállásig, ha szükséges volt, őrt állni amíg zajlottak... ilyenkor végig előre nézett, egyfajta taktikai lépés volt, amit évek alatt szokott meg. Statikus állásban rövid idő alatt megszokta, hogyan gyűjtsön be minél több információt a perifériás látása által, azonban a mozdulatlan, egy pontra fókuszáló tekintet kissé riasztónak hatott külső szemlélő számára, és még inkább annak tűnt, amikor valami megragadta a figyelmét, és felemelte a fejét. A felé közeledő férfi pedig pontosan ilyen volt.

A nála nem sokkal idősebb, és nem sokkal magasabb alak nyilvánvalóan felismerte, mert, ahogy Saito felé fordult, kissé megszaporázta a lépteit. Az arcán furcsa, meglepett mosoly játszott, és jellegzetes, vastag anyagú, kék egyenruhát viselt. Még meg sem állt, amikor megszólalt.

- Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk... - egy pillanatra megtorpant, majd helyesbített. – Igazából... nem gondoltam volna, hogy bárhol találkozunk még, Saito-kun.

- Engem is meglep a találkozás, Sagawa-kun – érkezett az egyszerű, visszakérdezés nélküli válasz. Sagawa Kanbei mosolya csak még szélesebb lett.

- Alig hiszem el, hogy túlélted Aizuwakamatsut.

Bocsi a hosszas várakozásért, de ebben a fejezetben borzalmas mennyiségű a politika, be kellett vezetnem KÉT karaktert, akik a jövőben még fontosabb szerepet kapnak, szóval mentségemre szóljon az utánakeresés bőven kellett ehhez. Egy kis szójegyzéket azért írok a végére:

Yamanote régió: Tokió magasan fekvő városrészei, elméletileg földrajzi az elkülönítés, gyakorlatilag elég erősen társadalmi, még ma is inkább a jómódú rétegek élnek itt. Sokáig valóban itt szállásolták el a daimjókat, itt éltek a befolyásos szamurájcsaládok, csak aztán jött a Meiji restauráció...

Európában tartózkodó politikai vezetők: Oké, ez egyértelmű, de amolyan történelmi fun-factnek leírom, ezzel a kis mondattal az Iwakura-misszióra utaltam, erről sokat lehet olvasgatni, egy népes japán küldöttség ment Európába és Amerikába, főként azért, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek. Itt diákok, tolmácsok, értelmiségiek, de politikusok is voltak bőven, Saigohoz valószínűleg tényleg ezért került a hatalom.

Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet, véleményeket, kritikákat nagyon szívesen fogadok, a következő részben meg Sagawáról is kiderül egy s más, ha már így hirtelen beraktam a végére. :)