A nyár napjai elképesztő sebességgel, és kínzó forrósággal száguldottak, amiken alig enyhítettek a levegőt párával nehezítő záporok. Az augusztus mondhatni a megváltás ígéretét hozta a július perzselő tüze után... még fülledt volt az idő, nyomott a levegő, de már nem égetett, csupán fárasztotta kissé a település lakosait. Kataharu indulásának időpontját későn tűzték ki, talán a nehezen tűrhető időjárás miatt is, ami alighanem megnehezítette volna az utazást... zavaróan későn, de a katonáknak még így is volt lehetősége felkészülni, és többek között ez okozta Kurasawa döbbent szavait, miközben a terasz árnyékában, szakés csészével a kezében hallgatta Saitót.

- Még mindig furcsa számomra, hogy elsőként az én engedélyemet kéred... még furcsább, hogy közvetlenül az utazásod előtti napokban gondolkodsz – jegyezte meg, miután a fiatalabb férfi végzett a mondandójával. Letette a csészét a fára, és párszor végigfuttatta az ujját a karimáján egészen szórakozottan. – Nem hiszem, hogy először hozzám illik fordulnod.

- Még szinte gyermek voltam, mikor eldobtam magamtól apám nevét, hogy a szégyenem ne kötődjön hozzá – felelte Saito. Ez igaz volt... még a tizennyolcadik életévét sem töltötte be, mikor megszűnt Yamaguchi Hajimének lenni, és később, mikor ismét Yamaguchiként mutatkozott be valahol, már nem azt a régi személyazonosságot vette magára. A Shinsengumi kapitányának álneveként még a Yamaguchi vezetéknév is más volt. – Mivel a családom elérhetetlen távolságban van tőlem, a szállásadóm felé van a legtöbb kötelezettségem.

Kurasawa az arcához nyúlt, kissé aggodalmasan, jellegzetes mozdulattak megdörzsölte az orrnyergét, mielőtt ismét Saitóra nézett, ezúttal már lassan, mintegy gondoskodóan elmosolyodott. A fiatalabb férfi arcán a mosolyt látva pillanatnyi, furcsa értetlenség suhant át, mielőtt visszatért volna szokott nyugalmához.

- Remélem, pusztán a formalitások miatt kérsz tőlem engedélyt, és nem feltételezed, hogy a boldogságod útjába kívánok állni.

- Yaso és én érthető okokból kevés formalitást tarthatunk be. Ezekhez viszont szeretnék ragaszkodni.

- Szegény Naizónak sincs már lehetősége áldását adni... - Kurasawa tekintete egy rövid ideig a távolba révedt, mintha egy régi emléket idézne fel. – Téged ismerve kerülnéd a nagy ünneplést.

- A házasság csupán két ember szövetsége...

- Az ünneplés viszont hála az őket körülvevőknek. A szülőknek, akik felneveltek, a barátoknak, akik támogattak – nem érkezett válasz. – Nem kívánlak rávenni semmire... mondtam, hogy furcsának találom, hogy rögtön az utazásod előtt tervezel házasodni, ilyen rövid idő alatt nem is lenne esély nagyobb társaság összehívására. De még a legkisebb ceremónia költségei is komolyak, így...

- Nem fogadhatom el a támogatást – a férfi kicsit talán túl gyorsan vágott közbe. – Egy élet is kevés, hogy törlesszem az adósságom feléd.

- Ne beszélj bolondokat. Nem várok tőled elszámolást, ezt jól tudod. Elégszer megmondtam már.

- A becsületemmel viszont el kell számolnom.

Egy pillanatig csend volt, majd Kurasawa a térdére támaszkodott, és lassan felállt, és lepillantva a férfire szólalt meg ismét.

- A becsületeddel számolj el. De ne tagadd meg tőlem, hogy kifejezzem az örömet, amit az egymásra találásotok miatt érzek. Állom az esküvő költségeit. És amíg elfogadjátok, itt van hely számotokra.

Saito pontosan tudta, hogy innentől nem érdemes vitatkoznia. Kurasawa a továbbiakban sértésnek vette volna a tiltakozását... és nem akarta magára haragítani, annak ellenére sem, hogy kimondottan feszélyezve érezte magát a helyzetben. A tartozás tudata megköti az embert, és Saito világ életében az a fajta volt, aki, ha úgy látja helyesnek, egy életen át, mindent feláldozva törleszt. Kurasawa a saját lelkesedésében immár sokadjára hagyta teljesen figyelmen kívül az ő személyes elveit, ez pedig minden megbecsülés, hála és némi elfogadó megszokás dacára továbbra is aggasztotta.

Különös érzés volt egyszerre készülni egy esküvőre, és egy olyan útra, ami jó eséllyel harcot is tartogatott. Mintha minden tevékenység, minden mozdulat kettévágódott volna. Az állványon, tokjában pihent a katana, megélezve, és megtisztítva... ha kihúzta, a hajlott penge fémjén a férfi láthatta a saját, kissé torzult tükörképét. A nyugati stílusú, fekete öltözet vastag anyaga összehajtogatva feküdt, csupán a fémes csillogású gombok törték meg az egyszínűségét. Saito ismét levágta a haját, igyekezve megszabadulni a zavaróan szemébe hulló tincsektől... nem járt sikerrel, főként az arca jobb oldalán még mindig a látóterébe lógtak, de végül egyszerűen feladta.

Ezzel a készülődéssel alkotott kontrasztot a vékonyan csíkozott sötétszürke hakama és a fekete haori, amelyeket ugyancsak ügyelve a szabályos hajtásokra rakott félre. A Yasoval való házasság egyiküknek sem hozott hasznot, Saito névlegesen ugyan a Fujita családhoz tartozott, de ez nem jelentett semmilyen komoly rangot a nőnek, akinek pedig család nélkül nem volt különleges anyagi háttere. A szokásoktól eltérően így a házasságuk tényleg olyan lett, amilyennek Saito leírta a Kurasawával való beszélgetésben: Két ember szövetsége, amelyet az egymás iránti törődés, és kölcsönös megegyezés hozott létre.

Saito a napokban meglátogatta Ueda Shichirót is, hogy engedélyét és áldását kérje, mint Yaso jelenlegi pártfogója. Shichiro az arcát már ismerte, de őt magát a legkevésbé sem, és a hallgatag férfi láthatóan nem nyerte meg azonnal a szimpátiáját. Ez nem is változott sokat, szúrós, kritikus pillantással figyelte Saitót egész idő alatt, aki erősen eltöprengett, hogy megsértette-e valamivel a férfit... végül arra jutott, hogy Aizu legtöbb, erősen konzervatív telepeséhez képest, akik hozzá magához hasonlóan gondolatban még nem engedték el a régi rendszert, Ueda úgy tűnt, tökéletesen elfogad minden változást, és kissé nyersen ítélkezik a panaszkodók felett. Nem lehetett Kurasawához hasonlítani, aki annak idején úgy fogalmazott, „ő is gyászolja a régi kort, de tovább akar élni nála"... a férfi gondolataiban már nem volt efféle gyász. Ez megmagyarázta a rándulásokat az arcán, mikor Saito letérdelve a bal oldala mellé fektette a katanáját.

Ennek ellenére végül megkapta a támogatást, és meglepte, mennyi feszültség szakadt ki belőle egy mély lélegzettel, amikor átlépte a küszöböt. Végig határozottan felelt minden kérdésre, és látszólag tökéletesen megőrizte a nyugalmát, de az aggodalom így is utat talált a tudatához.

Sada éppen kiterítette a mosott ruhákat, Saito pedig a saját holmijának tisztításával volt elfoglalva, a kimonó ujját felkötötte, amikor a lány megszólalt.

- Örülök maguknak – mondta egyszerűen.

- Köszönöm.

- Yaso remek ember – tette hozzá a lány, kisimítva egy hajtincset a szeméből. – És... azt hiszem, olyan férfi kellett neki, akinek szüksége van rá.

Nem indokolta meg, mit ért ez alatt, de az a játékosságtól ismét szomorúan mentes, de jóakarattal teli hang mégis magában hordozta a jókívánságokat, és Saito minden ilyen áldást jelentő gondolatért hálás volt. Ő maga szinte már félni kezdett attól, hogy milyen erővel lett úrrá rajta a remény... Azután, hogy minden szétcsúszott, hogy minden bizonytalan volt, és a saját elveinek és hitének állandóságába kapaszkodott, görcsösen, teljes akaratával, most kezdett egyfajta nyugalomra találni.

Augusztus 25-én házasodtak össze Yasóval. A ceremóniára egy buddhista templomban került sor, és meglehetősen kevesen vettek részt rajta. A nő fehér shiromoku kimonója öröklött darab volt, a selyembrokát anyag enyhe csontszínt öltött már, de így is teljes kontrasztot alkotott Saito fekete haorijával, és világos színe mellett Yaso halványan napbarnított bőre is egészen sötétnek hatott, felkontyolt hajába pedig kerek szirmú lila virágokat tűztek. Maga a ceremónia hagyományok szerint folyt, ebben nem lehetett változás... Néma imák után rövid, nem túl hangzatos, de őszinte eskük következtek, majd először Saito kortyolt a szakés csészéből, megérezve a kissé csípős aromát a nyelvén. Yaso átvette a kis edényt, és ő is ivott. Kissé meghajtott fejjel mondták el az utolsó imákat, mielőtt a szertartás lezárult.

A nagy lakodalmat kerülték is, és esély sem volt rá, így a szokványos ünneplés helyett inkább hasonlított ez is egy visszafogott összejövetelre. A nagy jókedv, ha nem is ragadta igazán magával Saitot, mégis elérte valamilyen formában, és a gratulációk és játékos megjegyzések között az a halvány mosoly alig hagyta el az arcát.

- Korai lesz az a holnapi indulás – érkezett egy megjegyzés Kurasawa egyik régi barátjától. – A házasság legjobb része az esküvő utáni idők. Sajnálhatod, hogy így lemondasz róla.

- Edo bizonyosan sokat változott, mióta új nevet és státuszt nyert – felelte a férfi. – Bizakodom benne, hogy mikor visszatérek egy ilyen sokat változott helyről, azt tapasztalhatom, hogy itt minden ugyanaz maradt.

- Azért abban ne reménykedj, hogy Yaso újra fehéret ölt a kedvedért, Fujita – ez a játékos megjegyzés már Kurasawától érkezett. – Attól tartok, ez olyan látvány, amit életedben csak egyszer láthatsz.

- Akkor reméljük, elég jól megjegyezte, hogy legyen min töprengenie Tokióban – szállt be a játékba a nő is, aki ekkor már színesebb öltözéket viselt és miközben ismét felharsant a nevetés, a férjére pillantott, aki továbbra is csendes maradt.

De az arca nyugodt volt, a szemeiben pedig a nő felfedezni vélte a békét, annak hitét, hogy minden rendben lesz. Hogy másnap, mikor az oldalára köti a kardot, ragyogni fog a nap, azzal az aranysárga fénnyel, aminek színe egészen hasonlított Yaso éppen viselt kimonójára, és ez a fény nem riasztja majd, ellenkezőleg... örülni fog neki.

Shiromoku kimonó: Az a fehér kimonó, amit általában látni lehet a japán menyasszonyokon, nagyon drága anyag, ezért általában tovább is adják (ezért volt Yasoé is öröklött kimonó), ehhez általában társul wataboshi, ez egy jellegzetes fejfedő, de elsősorban egyébként rendezett házasságokhoz találták ki (mivel ilyenkor volt, hogy a pár tagjai az esküvőn látták egymást először, néha azért takarta el teljesen a menyasszony arcát, hogy a férfi semmiképp ne mondjon nemet), tehát nem feltétlenül része az öltözetnek. 

A színesebb kimonó, amit Yaso a fejezet legvégén visel az ún. Uchikake kimonó.