Hazudni, és igazat mondani majdnem ugyanolyan nehéz, bizonyos szempontból. Saito azt már megtapasztalta, hogy a hazugsághoz önuralom kell. Minél hosszabb, és összetettebb volt a színjáték, annál nagyobb önkontrollt kívánt... mikor a Császári Sír Őrzőinél kémkedett, már nem volt elég a szokott nyugalom, az enyhe sztoicizmus. Ébernek kellett lennie, a mozdulatokban, a kijelentésekben, a pillantásokban sem hagyni árulkodó jeleket. Hiába tudott rezzenéstelen arccal hazudni, a hosszan fenntartott álcába egy idő után lassan belefáradt.

Azt a hazugságot, hogy még mindig ember, könnyebben tűrte, és ennek számtalan oka volt... és talán éppen ezért tűnt hirtelen nehéznek az igazmondás. Az igazsághoz bátorság kellett, nem önfegyelem, és Saito elmondhatta magáról, a bátorságában nem kételkedett. Megingott már a hite az erejében, volt, hogy elbukott, de az még nem fordult elő, hogy a bátorsága hagyta volna cserben. Éppen ezért tűnt annyira lehetetlennek, hogy tart attól, bevallja az igazat. Másfajta bátorság, és másfajta tartózkodás lenne ez, mint amit a harctéren tapasztal az ember? Igen, természetesen, de nem tudta megfogalmazni, miben más... hát egyszerűen tapogatózott a megfelelő alkalmak után, amikor úgy érezheti, beszélhet.

Ilyen pillanat pedig kevés volt, az emberek közelsége, a beszélgetés iránya egyszerűen mindig elvette a lehetőségeket. A hosszas várakozás pedig lassan elérte, hogy az a nyugtalanság, amit nem nevezett volna félelemnek, háttérbe szoruljon, és átvegye a helyét egyfajta vágy arra, hogy Yaso végre tudja az igazat. Mindegy volt, mi lesz a válasz, tulajdonképpen, a lényeg csupán annyi, hogy meghallgassa és felfogja... ennek a várakozó állapotnak a bizonytalansága rosszabb volt a legtöbb eshetőségnél.

Kurasawa összejöveteleit, pont a zajosságuk, és a rajtuk összegyűlt emberek száma miatt sosem tartotta megfelelőnek arra, hogy bármilyen személyes témáról hosszan beszéljen, és amikor úgy érezte, a szoba langyos levegője fojtogatóvá válik, inkább ki is lépett a társalgásból. Egyik este, mikor elhúzta az ajtót, valósággal arcul csapta a kintről érkező friss levegő a benti fülledtség után. Meg is torpant egy pillanatra, mielőtt kilépett volna a résen, és ahogy a lába érintette a fát, az arcáról kellemesen leolvadt a forróság. Nem ment messzire, csak az ajtó előtt ült le, és a tekintete végigkövette a határt, ahol a szobából kiszűrődő arany fény összecsap a telihold ezüstjével. Ki tudta venni még a társalgás szavait, a papírfalakon át, de ha lehunyta a szemét, és szándékosan elterelte a gondolatait, az is tompa morajjá csitult.

Ekkor azonban hallotta, hogy valaki ismét elhúzza a fakeretet, és ahogy oldalra pillantott, először a sötétzöld kimonó élénk színét érzékelte, majd Yaso alakját is.

- Láttam az árnyékát – mosolyodott el a nő. - Ha magányra vágyik, nem akarom zavarni, de...

- Nem zavar – rövid válasz. A nő kissé felhúzta a kimonó alját, hogy leülhessen a férfi mellé.

- Kellemes este – a megjegyzést követően Yaso tekintete kissé elidőzött a kert fáin, Saito pedig néhány pillanatig még nem nézett rá. Lélegzetet vett, majd lassan, szinte hangtalanul kifújta, csak azután fordult a nő felé.

- El kell mondanom önnek valamit – Yaso lassan megfordult, de egyelőre nem reagált. – Meglehetősen nehéz helyzetben vagyok, de tekintve, hogy egyre jobban kedvelem a társaságát, helytelen volna, ha elhallgatnám, és kételkedem benne, hogy lesz rá jobb alkalmam – ismét megtorpant egy pillanatra, majd folytatta. – Aizuwakamatsunál komoly túlerővel álltam szemben. Megittam egy szert, hogy tovább harcolhassak, mikor a győzelem esélytelen volt. Az Élet Vizének neveztük, természetfeletti erőt ad, a sebeket pillanatok alatt begyógyítja, de megváltoztatja az embert, valójában meg is szűnik embernek lenni. A lény, ami lesz belőle, kerüli a napfényt, és vérre szomjazik, rasetsunak hívjuk.

Csend. Saito amikor megkezdte a monológot, még egyenesen a nő szemébe nézett, de ahogy haladt előre, a tekintete először csak elkalandozott, majd határozottan inkább a fa erezetét célozta. Így nem is kísérte végig figyelemmel a változásokat Yaso arcán, akinek kezdetben nyugodt, érdeklődő tekintete először furcsán, múltba révedően aggódó lett, majd lassan átfordult a teljesen hitetlenbe. Nem emelte fel a hangját, de már-már ijesztően, kissé sértetten szólalt meg.

- Bolondnak néz engem? – elfordította a fejét. – Ez... gyerekmesébe illő badarság. Gúnyolódik velem? – az utolsó mondatnál már megremegett a hangja, a férfi érezte, hogy ideges.

- Nem nézem bolondnak – a felelet a monológ fojtott hangjához képest is halkabb volt egy gondolattal, ahogy Saito ismét a nőre nézett. – Kérem, maga se nézzen engem annak!

Ahogy Yaso felé fordult, csak néhány másodpercre a férfi íriszét elöntötte az élénk, vörös szín. A haja sötét maradt, és hamarosan a szemei is visszatértek a megszokott kékhez, de az a néhány pillanat is épp elég látványos volt. A nő arcán megdermedtek a vonások, a hitetlenség pedig egy pillanat alatt elveszett a tekintetéből, és valami teljesen meghatározhatatlan vette át a helyét.

- Nem hazudik – ezúttal Saiton volt a hallgatás sora. – Maga tényleg... - megállt a mondat közepén egy pillanatra. – Ez képtelenség... én sosem hittem, hogy...

- Nem hit kérdése.

- De...

- Akármit is gondol most, kérem, hallgasson erről! – a férfi felállt, és elindult volna... elmondta, amit kellett, bizonyította, és megkapta rá a választ. További társalgásra nem volt szükség, így ezúttal tényleg visszavonulni készült, amikor a nő ismét megszólalt.

- Várjon! – Saito megtorpant. – Elmondta ezt bárkinek?

- Nagyon kevesen tudnak róla.

- Kurasawa-san?

- Rég kidobott volna a házából, ha tudná.

- Alábecsüli a jóindulatát – nem érkezett felelet. – Ne haragudjon, amiért még nem fogtam fel igazán. Tudom, hogy igazat beszél, mégsem tudom megérteni – ismételt csend, Saito fél kézzel az egyik faoszlopnak támaszkodott, az ujjai alatt érezte az erezetet. – De hálás vagyok, amiért beszélt erről. Apám gyakran mondta, mekkora kincs a bizalom, és hogy hitetlennek lenni az őszintével szemben a legnagyobb sértés... így bocsánatkéréssel is tartozom.

- Nincs miért.

A férfi ismét tett néhány lépést, a lába egészen az terasz szélét érintette, és lassan elhagyta a papírfalakon átszűrődő meleg fény birodalmát. A fekete öltözet elérte, hogy tökéletesen egybeolvadjon az árnyékkal, így Yaso tulajdonképpen akkor szólt utána utoljára, mikor már a sziluettjét is épphogy ki tudta venni.

- Fujita-san... holnap, a délután folyamán tennék egy sétát a környéken. Velem tartana?

A sziluett megállt egy pillanatra, a férfi arcán pedig gyors, egészen halvány mosoly futott át... egy pillanatra feltűnt, majd tovább is állt, és mivel Saito nem nézett hátra, Yaso nem is láthatta.

- Örömmel elkísérem.