- Tökéletes megoldást persze nem jelent... - jegyezte meg Kurasawa Katamorira pillantva. – De egyelőre csak rövidtávon gondolkodom. Békeidők járnak, ha több embert sikerülne bevonni a termelői és kereskedelmi munkába, azzal sokat könnyítenénk a helyzetünkön.

Katamori elhúzta a száját, miközben hallgatta a férfit, időről időre ki-kisandítva a kertre, amely hirdette, hogy újabb tavasz és újabb nyár eljövetele sem hoz komoly változást a régi aizuiak által lakott tartományban. Kelletlenül pillantott ismét a tanácsadóra, akinek a tekintete láttatta, komoly munkát végzett, míg felállította az elméleteit.

- Nem szívesen tenném. A települések legtöbb lakója harcos, Kurasawa. Hogy parasztnak való munkát végezzenek, ez számukra súlyos sértés lenne...

- Minden tisztelettel, Katamori-sama, ha őrzik még a harcosok régi szellemét, akkor a parancsra engedelmességgel felelnek.

A férfi tekintete ismét a távolba révedt néhány pillanatig, és Kurasawa már kezdte volna azt gyanítani, nem is figyelt igazán, mikor ismét megszólalt.

- Az idei aratási időszak még semmiképp nem zajlik ehhez hasonló rendszer szerint. Részben azért, mert nem akarom túl hirtelen váltásként arra kérni az embereimet, hogy foglalkozzanak korábbi rangjuktól és szokásaiktól eltérő feladatokkal, részben pedig azért, mert sokukra szükségem lesz nyár végéig.

- Miről lenne szó?

- A Tonamiban történt letelepedések egyeztetése személyes jelenlétet kíván Tokióban, és a császár is magához hívatta a tartományurakat. Amióta elkerültünk Aizuból, már nem tekinthetjük magunkat igazi daimjónak, de van egy olyan érzésem, hogy a helyzet még romlani fog. A fiam, Kataharu keresi fel a fővárost, erős kísérettel.

- De Kataharu-sama...

- Még nagyon fiatal és tapasztalatlan – legyintett Katamori. – De formálisan az ő kezében a vezetés, és az esze a helyén van. Megbízható embereket küldök vele.

***

Amikor egyik délután Kurasawa feltette Saitónak a kérdést: „Mit gondolsz Kataharu-samáról?" Nem sokkal azután, hogy a férfi először beszélt az ifjabb Matsudairával, először nem tudta, mit feleljen. Természetesen megfogalmazhatott volna kritikát, de az szembement az illemszabályokkal, hogy egy magasabb rangú tanácsadó előtt – még ha baráti viszony is fűzte őket egymáshoz – komolyabb negatív véleménynek adjon hangot, így lenyelte azon megállapításait, hogy hiányolja a fiatalemberből Katamori erélyességét, és erre nem találja igazi mentségnek a fiatal korát. Rezzenéstelen tekintettel nézett az idősebb férfire, miközben megszólalt:

- Intelligensnek találom, és minden bizonnyal igyekszik majd a legjobban ellátni a feladatát.

- Az igyekezetében én sem kételkedem – bólintott Kurasawa. – Számodra kissé nosztalgikus lesz felkeresni Tokiót, gondolom...

A nosztalgikus szót olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy Saito tökéletesen érezte, nem ezt akarta használni, egyszerűen csak nem találja a megfelelő kifejezést. Nem is rótta fel neki, csak röviden felelt.

- Nem hinném, hogy sok időm lesz a fővárosban lézengeni.

- Persze – Kurasawa azonnal visszakozott.

A férfi sok szempontból bánta is, hogy ennyire igaz volt a kijelentése. Tokió felkeresése felkínálta a lehetőséget, hogy megpróbáljon információt szerezni... Chizuru már alighanem nem élt a városban, de a korábbi lakásában még mindig lehettek feljegyzések. Nem mert túl erős reményeket táplálni, de mindig elragadta az a halovány érzés, hogy bízhat a visszatérésben, hogy ismét ember lesz. De a nyári út a fővárosba nem sok lehetőséget hagyott, hogy ilyesmin gondolkodjon. Kataharu komoly ügyekben tárgyalt, és a védelmére küldött összes harcosnak jutott feladat. Saito sokra tartotta másokban is, ha megbízhatóak voltak, és fel tudták állítani a fontossági sorrendeket, így fel sem merülhetett benne, hogy bármilyen szinten elhanyagolja a kötelességét.

A csend kezdett elhúzódni, Saito számára ez egészen kellemes volt... élvezte, hogy hagyhatja szétszéledni a gondolatait, nem kell szigorúan követnie a társalgás ritmusát, a jóval zajosabb Kurasawa azonban inkább kínosnak érezte a hosszas hallgatást, mintegy kényszeresen kutatva a lehetséges beszédtémát, amíg meg nem szólalt a férfire pillantva.

- Sajnálom, hogy az utóbbi időkben megint hamar visszavonulsz minden társasági összejövetelről – mikor nem érkezett reakció, folytatta. – Úgy vettem észre, Yaso is szívesen élvezné tovább a társaságod.

- Csupán néhány alkalommal beszéltem vele.

- Igencsak független nő. A helyedben megbecsülném, hogy ilyen figyelmet fordít rád.

Saito egyik ujja akaratlanul is babrálni kezdte a hakama redőjét, miközben az arcán végigömlött az enyhe pír. Halkan felelt.

- Nem kívánom lefoglalni a figyelmét.

Ismét csend lett, de ez már a fiatalabb férfi számára sem volt kellemes... egy ideig még vizslatta a gyékényszőnyeg mintáit, és az ujjai is végezték azt a berögzült mozdulatot, amivel az anyag redőjét piszkálta, de hamarosan felállt, és kilépett az udvarra. Ahogy tavaszodott az idő, a levegő már csak frissítő volt, de nem hideg, így egy pillanatra lehunyta a szemét, élvezve, hogy az enyhe szél megborzolja a haját. A háta mögött fél kézzel elhúzta az ajtót, és papucsba bújtatva a lábát lelépett a fűre.

Amikor meghallotta a lépteket a háta mögött, pontosan tudta, hogy Sada lesz az... a deszkák hangja árulkodott az ember súlyáról, a lépések üteme pedig sejtette, hogy a lány éppen a mosott ruhákat viszi valahová. Saito szerette maga mosni a ruháit... régi berögződés volt, de pont ezért tanulta már meg, hogyan helyezi a súlypontját az, aki a mosódézsát cipeli.

- Apám tolakodó kérdései... - Sada kelletlen fújtatását a dézsa koppanása követte a fán. – Még mindig menekülésre bírják.

- Hallgatóztál? – kérdezett vissza a férfi, mire a lány biccentett.

- Az sem lett volna nehéz. De csak az arcán látom – vonta meg a vállát. – És számítottam már rá egy ideje, hogy előhuzakodik a témával.

- Hogy érted ezt?

- A szívén viseli Yaso sorsát, és a szívén viseli a magáét is. Az ehhez hasonló megjegyzések azóta várhatóak voltak, hogy bemutatta magának.

- Már mondtam, hogy...

- Én pedig már mondtam, hogy jó szemem van – Sada hangja meglepően komoly volt ezúttal is, miközben egyik nedves kezét habozás nélkül a kimonó anyagába törölte. – Látom, hogy néz rá. De apámmal ellentétben én tudom, miért tagadja.

Nem érkezett válasz, mire a lány felsóhajtott, és ismét a dézsáért nyúlt.

- Tudja, én úgy vélem, a bizalom a tisztelet egy formája. Én tisztelem magát, az erejét, hogy annyit elviselt, tehát a tiszteletem jeléül hallgatok a titkairól. Ez táplálja a bizalmamat.

A férfi ismét nem válaszolt, de hallotta, hogy a háta mögött távolodnak a léptek. Volt valami aggasztó Sada komolyságában, de nem tudott igazán eltöprengeni rajta.

Fogalma sem volt, milyen lenne elmondani valakinek, mi is történt aznap Aizunál. Még nem volt rá példája, sőt... egyáltalán nem látott rá példát. A Shinsengumin belül hallgattak, mint a sír, senki nem adta tovább az információkat... és ha valaki balszerencséjére összeakadt a városban elszabadult elbukottakkal, jó eséllyel nem érte meg a hajnalt. A pletykákat elsimították, és az igazság olyan szűk körben maradt ismert, hogy nem tudta, képes-e egyáltalán felfogni valaki, aki nem látja, és nem ismeri a hatásait. Sada nyitottsága és véletlen tapasztalata nem hagyott teret a kételynek, de Yasonak neki magának kéne elmondania...

Ismét egyfajta furcsa bizonytalanság, ismét az a zavaró érzés, amitől már kezdte remélni, hogy megszabadul. Lassan kifújta a levegőt, majd oldalra pillantott, és a szobája felé indult. Magához veszi a kardját, és elvégez néhány gyakorlatot. A jól ismert mozdulatokból és lépésekből tudta, milyen könnyű nyugalmat nyerni. Ha pedig a kérdések lassan távoznak, és egyedül lesz egy gondolattal, meghozhat majd minden döntést.