Saito érezte a hamut az ujjain. Azt a természetellenes bársonyosságot, amit csak egészen finom portól érez az ember. Nem volt benne biztos, kinek a hamvai azok. Talán már Soujié... ahogy hozzányúlt a kardhoz, annak a markolatára rárakódott az a lisztfinom, szürke por. De lehet Heisukéé is... Ő a karjai között omlott ugyanezzé a porrá. Igazából mindegy is volt.

Amikor az aizui sereg kapitulált az aizuwakamatsui várnál, neki magának még idő kellett. A tudata nem tisztult ki teljesen, és nem tudta eldönteni, hogy mi is homályosítja el. Talán még az Élet Vize miatt van... amikor lepattintotta az üvegcse tetejét, és felhajtotta a sűrű, magában is vérre emlékezető folyadékot, amit tartalmazott, arra készült, hogy elviselhetetlen lesz. De az igazság az volt, hogy a kétségbeesett, gyászos düh, ami rábírta, hogy mérlegelés nélkül elővegye azt az üveget, sok szempontból kímélte is. Ott volt a fájdalom, de éppen hogy... azt sem tudta volna megmondani, mi és hogyan fájt abban a pillanatban. Nyelt egyet. Száraz volt a torka, de semmiféle fájdalom nem maradt. A haja verejtéktől nedvesen hullott a szemébe, de sötét színű volt, nem fehér, tehát az az általános homály, a tény, hogy képtelen felfogni, feladták, nem az Élet Vize miatt volt. Az miatta volt, miatta, az ember miatt.

Mert minden máshogy sikerült, mint ahogy gondolta... gondolták. Soujinak, akinek nem szabadott volna, az utolsó harca lett ez. Heisukének, akinek még ugyancsak lett volna mit tenni, megint csak itt lett vége mindennek. És neki magának, Saitonak, aki pedig arra számolt, hogy nincs több lezáratlan kérdés, nincs több meg nem hozott döntés... neki meg valami kegyetlen vicc folytán nem jött el a vég. Olyannyira kegyetlen, olyannyira lehetetlen volt ez a helyzet, hogy hosszú perceken keresztül szinte semmire nem reagált, csak nézett maga elé, felemelte a kezeit... és tudatosult benne, hogy kesztyű volt rajta. Nem érezhetett hamut a bőrén. Összeszorította a fogát, és szisszenve fújtatott egyet, ez tökéletes átmenet volt a hitetlen ciccegés, a szitkozódás, és a csend között.

Elvették a kardjait. A tárgyalások még folytak, de a kimenetelükről semmi kétely nem maradt, így a katonákat lefegyverezték, és felkészültek az elszállításukra. Miután odaadta a kardokat, Saito hirtelen százszor sebezhetőbbnek érezte magát, mint korábban. Két lőtt sebet kapott a csatában, és természetesen túlélte... a császári sereg nem rasetsukra készült, tehát az acéltöltény egyszerűen kiesett a sebből, mikor az gyógyulni kezdett. Megvágták többször, és minden vágás azonnal összeforrt, ha letörölte a rászáradt vért, a bőre tökéletesen sértetlennek tűnt. Néhány gyengepontot leszámítva, gyakorlatilag sebezhetetlen volt. Mégis, a csata kezdetén, mikor még ember volt, de kezében a kardjával, sokkal inkább biztonságban érezte magát. Ahogy megszorult a keze a katana markolatán, az volt a megerősítés, hogy készen áll bármire. Hogy az akarata elég erős, így minden csak rajta áll. Ahogy azonban elvették a fegyvereit, hirtelen nem volt bizonyosság, nem volt saját kézben tartott sors... mindent átírhattak a feje felett. A katona, aki a kezébe vette a katanát és a wakizashit, az előbbit hosszan szemlélte, kicsit ki is húzta a hüvelyéből, hogy megnézhesse a pengét, végül csak a többi elkobzott fegyver közé dobta. Nem értette. Semmit nem jelentett neki a friss csorbulás a fémen, a fény megtörése a vékony pengén, az éles csillanás, ahogy a nap sugarai elérték. A kard ott hevert Soujié mellett, gazdátlanul, és feleslegesen.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy zajlanak majd a további események... sorba állítják őket, neveket kérdeznek, majd a megszerzett információknak megfelelő bánásmódban részesülnek. A Shinsengumi tisztjét nyilvánvalóan nem hagyták volna életben, és normális körülmények között ez így lett volna helyes. Normális körülmények között az következett volna, hogy elmondja a nevét, és szamurájként viselkedik az utolsó pillanatig. Nem félt attól, ami jöhetett. Legalábbis nem nevezte félelemnek, a félelem sokkal mélyebb, sokkal erősebb érzelem volt ennél a... szorongásnál? Idegességnél?

De lényegtelennek bizonyult, fél-e, mert ez az út, ami büszke halállal zárult, megszűnt létezni abban a pillanatban, hogy megérezte a folyadék édeskés ízét a nyelvén. Heisuke röviden magyarázta csak el a Koudouval, és a rasetsu sereggel történteket, hogyan omlott porrá Sannan, miután meglőtték, hogyan sietett a segítségükre Kazama, és a következtetést levonni már nem volt nehéz. Koudou rasetsui meghaltak, a Shinsengumiból pedig követte őket Souji és Heisuke. Hijikata jelenlegi állapotáról keveset tudott, mik történnek Sendai-ban, Chizuru utolérte-e már... de semmi nem tudott változtatni a tényen, hogy ők ketten maradtak az utolsó rasetsuk, valószínűleg egész Japánban.

Saito nem volt ostoba ember, és nem volt naiv sem. A sógunátus elvárta, hogy használják az Élet Vizét, hiába tudhatták, mennyi szenvedést okoz annak, aki megissza. Általában így működött minden, ha valakinek karnyújtásnyira került a hatalom eszköze, hát használta, és a császáriak nem voltak kivételek. A lefejezéssel valószínűleg nem lett volna probléma, az gyors, és halálos, mindegy, az ember mennyire gyorsan regenerálódik. Hamar vége lett volna, és jó esély volt rá, hogy a halálos ítélet inkább ehhez hasonló, megalázó döntés lesz... Kondou esetén is ez történt. Hiába élt, és küzdött szamurájként, meg akarták szégyeníteni. De felidézve Hijikata szavait „Azt mondták, egy földműves fia nem érdemli harcos halálát", már nem vehetett biztosra semmit. Az apja gokenin volt. Nem magas rang, de messze állt a földművestől. Őt magát származási alapon nem gúnyolhatták, vagyis sokkal valószínűbb volt, hogy szeppukura ítélik.

Azt pedig muszáj volt elkerülnie. A sebei azonnal gyógyulni kezdtek volna, mire végigvisz egy vágást, az eleje teljesen összehúzódik. Valószínűleg a szervezete reakciójaként kifehéredett volna a haja, a szeme pedig vörösre vált. Több mint látványos, és több mint gyanús. Ha leállítják a folyamat közben, kétségtelen, hogy túléli. Akkor pedig a császári sereg kezébe kerülhet a rasetsukról minden fontos információ. Mitől sérülnek, mitől halnak meg, hogy viselik a napot, meddig lehet kibírni a vérszomjat. Ha nem is akar semmit mondani, túl sokat árul el a puszta létezésével is. Tehát a kockázat nagy volt, nem kerülhetett ebbe a helyzetbe, akármi is legyen az ára. Hijikatával és vele véget fog érni az egész.

Hat csoportra választották őket, így írták fel a neveket, hogy aztán tovább vihessenek mindenkit a Takada birtokra. Saito a második csoportba került, egy fiatal katona jegyezte be a neveket. A férfi megfigyelte az arcát, mintegy részletekben keresve, láthatta-e bárhol. Van-e esély, hogy felismeri, de a fiatal katona vonásai számára teljesen ismeretlenek voltak, és alighanem kevés csatát is látott még... Saito lassan kifújta a levegőt, az arcát megülte a szokványos, sztoikus nyugalom. Jól hazudott, talán pont azért, mert keveset beszélt, nehezen feltételezték róla, hogy sokszor még az a néhány mondat sem igaz, amit kiejt. Amikor a nevét mondta, nem pillantott félre, nem verte le a víz, olyan egyszerűen jött a szájára a hamis szó, mintha természetes volna.

Ichinose Denpachit mondott. Nem töprengett sokat rajta... az Ichinose több okból is nyilvánvaló választás volt, Aizu egyik leggyakoribb vezetékneveként, és úgy érezte miatta, kicsit megtart a saját nevéből is. Ichinose, Hajime. Egy, egy. A fiatal katona gyors mozdulatokkal jegyezte fel az írásjeleket, néha megtorpant, ránézett a vesztes sereg valamelyik tagjára, mintha próbálná memorizálni a neveket (amikre aligha volt szüksége), majd összevetve a listát a csoport tagjaival számolni kezdett, hogy biztosan nem felejtett-e ki senkit. Amikor végzett, határozottan, elégedetten bólintott. A langyos, őszi szél, ami ekkor támadt fel, felkapott pár megsárgult levelet, és belefújta a hajába, mire idegesen fújtatva próbálta kisöpörni őket. A jelenet komikuma csak néhány foglyul ejtettet késztetett halvány, keserű mosolyra, Saito már oda sem figyelt. Volt valamiféle komikum abban is, ahogy a szája némán, leolvashatatlan szavakat formázott... memorizálta a nevét. Alig mozogtak az ajkai, figyelt arra, hogy ne vehessék észre, de ha esetleg megszólították, muszáj volt úgy reagálnia, mintha az elmúlt húsz évben ugyanígy nevezték volna.

Az ehhez hasonló, egyszerű, gyakorlati feladatok, amiket muszáj volt végrehajtani, mindig jók voltak, ha az ember nem akart mélyen gondolkodni. Annyi érzés jöhetett volna, annyi kérdés, amin nem szabadott, és nem akart töprengeni, de a két rövid szó, Ichinose Denpachi olyannyira tökéletesen kitöltötte a tudatát, hogy száműzte ezeket. Csak valahol, mélyen bújt meg a szégyen, a bukás érzete, összehúzva, elraktározva magát, várva a pillanatot, amikor előjöhet. Mellé kuporodott a gyász, a bánat, és a düh elegye, ami tombolhatott bár egy ideig, de nem csillapította a harc. Megfogta a másik kezét, és ketten várták, hogy mikor szabadul fel a férfi tudata annyira, hogy lerohanhassák, akárha maguk is harcosok lennének egy vár ostrománál... addig pedig csendben hallgatták az álnév mantráját.